Békés Megyei Hírlap, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-24 / 69. szám
Csődegyezség után, felszámolás előtt Kényszerprivatizáció a Kaszaperi Mgtsz-ben A kaszaperi téeszben széthúzzák, eladják a vagyont és kisem- mizik az embereket — mondogatták itt is, ott is. Arról tudtunk, hogy a szövetkezet 1992-ben öncsó'döt jelentett be és az ősszel megtörténtek az egyeztető' tárgyalások. A legutóbbi közgyűlésen azonban sokakat meglepetés ért: hivatalosan is bejelentették a kaszaperi téesz teljes felszámolását. Hogy jutott el a szövetkezet gazdálkodása a felszámolásig? — kérdeztük Szaszák György téeszelnököt. — A téesznek közel 10 éves élettörténete van. Már a nagytal, hogy augusztusig ( a szétválásig) a búzát betakarították. Elosztása a vagyonnevesítéskor történt. Ráadásul a kaszaperi részen arányaiban kevesebb kukorica volt, ami a gazdálkodásszolgáltatást. A finanszírozás módja megteremthető, ha a tag a régi szövetkezetből kilépve részjegyét átviszi az újba. A tag beadja az általános szövetkezetbe a földjét, aki gondoskodik megműveléséről, valamint ugyanezt a juttatást adja a nyugdíjas tagnak is. A csődegyezség folyamán és a tagság által is elfogadott átszerveződésnek a dolgait sokan megértették, sokan kételkedtek benne, esetleg „Átszervezés miatt zárva!” — figyelmeztet jelképesen a megállító tábla a kaszaperi téesz gépműhelyének bejáratánál fotó: lehoczky péter Ki szégyellje magát? Belépett az ajtón, de nem tudott megszólalni. Fel-feltörő sírását mindhiába igyekezett elfojtani. Leültettem, nyugtatgattam, s ő egyre csak hajtogatta: Nem tudom elmondani. Ezt a szégyent, ezt a megaláztatást nem tudom elmondani. Kár is volt eljönnöm. A hatvan év körüli asszony felindultsága lassan mérséklődött, de beszélgetésünk alatt mindvégig megmaradt. Olyan megalázó helyzetbe került, amin nem tudta magát túltenni. Testvérét várta vendégségbe, ezért lement a közeli ABC- be. Először egy kétdecis pálinkásüveget vett le a polcról, s mivel nem volt nála a szemüvege, a közelben álldogáló rendésztől kérdezte meg az árát. Később úgy döntött, hogy inkább süteményt vesz, s az italt visszatette a polcra. Fizetés után a kosárból átpakolt a saját táskájába, s ekkor a rendész rászólt, hogy az italt hova dugta. — Megnézte a táskám, és közben kiabált, majd betuszkolt az irodába. Sokan voltak a boltban, köztük ismerősök is, akik csak álltak és néztek. Teljesen ledermedtem, szerettem volna a föld alá süllyedni. Az irodában lévő hölgy is kiabálni kezdett velem, de arra már nem emlékszem, hogy miket mondott, mert csak szófoszlányok jutottak el a tudatomig. Átnézték a kabátom, a táskám, a ruhám zsebeit, nem tudok visszaemlékezni arra, hogy meddig tartott a pocskondiá- zásuk. Olyasmiket mondtak, hogy a nyugdíjasok bejárnak lopni az üzletbe, nem győznek a körmükre nézni. Mindezt még akkor is kiabálta a rendész, amikor kitessékelt a boltból. Szerettem volna neki megmutatni, hogy melyik polcra tettem vissza az üveget, de meg se hallgatott. Kábul- tan, reszketve mentem haza, és képtelen voltam magamhoz térni a szégyentől és a megaláztatástól. Mit kellett volna tennem, hogy elkerüljem ezt a szörnyű helyzetet? Miközben az idős asszonyt hallgattam, mindvégig arra gondoltam, hogy egy önkiszolgáló üzletben bármelyikünk kerülhet félreérthető helyzetbe. Azt már rendelet szabályozza, hogy a börtönőröknek hogyan kell bánni a rabokkal, a rendé- szeknek — úgy tűnik — még nem írták elő, miként viselkedjenek a kétértelmű helyzetbe került vevőkkel, önmagától viszont nem mindegyik tudja... Tanútoborzó A nagyvonalúság és a változó világ rugalmas követésének iskolapéldájára Békés megye egyik bíróságának folyosóján bukkantunk. A képkeretbe zártan kifüggesztett tájékoztató a tanúdíjakról szól. Nézzünk né- hény tanútoborzó idézetet! ,,A tanú a tárgyalásra való megjelenésével kapcsolatban felmerült költségei megtérítését igényelheti.” S mit kínál a bíróság például a tanúvallomásra jelentkező' vállalkozóknak? íme: ’ „A díjazás összege óránként 30 Ft, legfeljebb azonban napi 220 Ff. Ha a lakóhelytől való elindulás és oda visszaérkezés időpontja közötti időtartam a napi 8 órát meghaladja, a tanú részére naponta 15 Ft ellátási költséget kell fizetni. Ha a tanú a közlekedési viszonyok miatt már a kihallgatást megelőző napon megérkezett a kihallgatás helyére, kérelmére az ellátási költségen felül az állami szerv kezelésében álló szálloda igazolt díját meg kell téríteni. Ha a tanú nem szállodában szállt meg, Budapesten 20 Ft, vidéken 15 Ft szállásköltséget kell — külön igazolás nélkül — megtéríteni, ezt az összeget a fűtési időszakban 5 Ft-tal növelni kell." Ennek az 1988-ban kiadott, s azóta is eredeti helyén függő tájékoztató valódiságáról—a busás díjazásról is lemondva —készséggel tanúskodik: Kiss A. János Kannát vissza nem adunk? bánhegyesi téesszel történt egyesüléskor is rendkívül kis eszközállománya volt és veszteségesen gazdálkodott. Az egyesülésben látták a megoldást. Nagybánhegyes tőkeerős volt, Kaszaperen pedig szorgalmas emberek dolgoztak. Az egyesüléssel 10 évig megfelelően prosperált a közismert nevén Zalka Máté Mgtsz. Az évek azonban nem tűntek el nyomtalanul. Kaszaperen elmaradtak a beruházások, a volt Lenin téesz építményei, istállói, eszközei és a majorok leromlottak. Nagybánhegye- sen épült egy sertéstelep, egy takarmánykeverő és egy szárító, ezen a területen pedig semmi. A kaszaperi emberekben egyre erősödött az önállósodás vágya. A válás 1990-ben megállíthatatlan lett, hisz ez már második kísérlet volt a „kiugrásra”. A kaszaperi 630 ember állt szemben a nagybánhegye- si 1300-al. Óhatatlan, hogy ne ezt mondják: jól van menjetek, boldoguljatok. Elkezdődött a vagyontárgyalás minden törvényi támogatás és elvi alap nélkül. A földvagyon esetében nyilvánvaló, hogy a kaszaperi községhez tartozó föld jó része itt maradt. A felhalmozott vagyonról pedigőles vita bontakozott ki. A kaszaperi képviselők nem nagyon tudtak érvet találni az ellen, hogy az induló vagyonukat ne vegyék figyelembe. Ilyen értelemben csak azt tudták elhozni, amit bevittek. A felhalmozott vagyont pénzértékben megkapták, de csak a 630 tag létszámarányában. Egy rendkívül eszközhiányos szövetkezet alakult. Arra gondoltak, hogy a növénytermesztés gépellátottsága viszonylag megfelelő, az állattenyésztés vonatkozásában pedig elfogadták azt a szűk lehetőséget, ami az egyesülésnél volt. —Hogyan sikerült az önálló gazdálkodás? — A kaszaperi szövetkezet önállóságának első évében, 1990-ben hátrányba került azálban is nehézséget jelentett. Az első évben 360 ezer forint nyereséget tudtunk produkálni. 1991-ben magas hitellel ugyan, de egy jó növénytermesztési indítással kezdtünk. Ez évben 74 mázsa búzát, 84 mázsa kukoricát, 35 mázsa árpát termeltünk hektáronként. A szövetekezet katasztrófáját jelentette, hogy 1991- ben ezeket a termékeket nem lehetett értékesíteni. A búzát exportáltuk, de még a következő év márciusában is futottunk a pénzünk után. Tekintettel arra, hogy már az elváláskor saját pénzügyi forrásunk nem volt, ezt hitelből kellett megfinanszírozni. Ez olyan hatalmas kiadást jelentett, amit nem tudtunk teljesíteni. Alapjaiban a baj itt kezdődött, s közel 50 milliós veszteség keletkezett. Ha ez nincs, akkor 30 millió forintos nyereséggel zárunk. 1992- ben a bankok felé visszafizetés nem történt, a kintlévőségek nőttek, a csődtörvény pedig ekkor lépett életbe. A hitelezőinkkel megegyeztünk, hogy értékesítjük vagyontárgyainkat és rendezzük a tartozásokat. Láttuk, hogy a megjelent törvényekkel, rendelkezésekkel szinkronban a kilábalás nem lehetséges. De a vagyontárgyak értékesítésével, új létrehozott kis szövetkezeteken belül — amit a kormány a reorganizációs hitellel is támogatott — van még remény. Kidolgoztunk egy komplex tervet az átszervezésre, amit hitelezőinkkel is ismertettünk. A létrejövő kisszövetkezeteknek biztosítjuk a saját erőt, hogy módjuk legyen kivásárolni az eszközöket. Tekintettel arra, hogy 50 főnél nagyobb kisszövetkezetet nem lehetett létrehozni, ezért létrehoztunk egy általános szövetkezetét. — Ezt a koncepciót nem értették meg az emberek? — Az általános szövetkezet gazdasági célja egyrészt, hogy a kisszövetekezetnek az infrastrukturális vagyonát kezelje, másrészt biztosítani az embereknek az eddig megszokott bíztak abban, hogy valaki megmenti a szövetkezetét és nem kerül felszámolásra. Ebből adódtak a félreértések. A kiadott kérdőíveket többen nem írták alá, így megmaradt a régi tagság, amely azzal jár, hogy a felszámolás okán elveszett a részjegyértéke, netalán az itt végzett munkája. Hogy ennek ki vagy mi az oka, lehet keresni, de a leépülés sajnos tény. Amit ezeknek az embereknek az érdekében tudtunk tenni az az, hogy a termelési szerkezetet átreformáltuk. Mint megtudtuk a megalakult 5 kisszövetkezet jelenleg működőképesnek látszik, de hogy mit hoz a jövő, azt nem tudni. Mert a földkiadásnál is lehetnek változások — mint azt az elnök hangsúlyozta — ahhoz, hogy a meglevő gépekkel művelhetők legyenek, valamilyen osztatlan közös formában kell tartani. Aki nem látja meg az összefüggéseket ismét kieshet az „újabb körből”. Esetleg kiméreti a földet és nem látja, hogy milyen veszélye van, ha később mégsem tudja művelni. A szövetkezet nem azért nem tud vele mit kezdeni, mert haragszik, hanem mert nagyüzemi művelésre nem lesz alkalmas. Gondolja meg tehát mindenki, hogy kivel és melyik határrészbe kéri a földjét. — Ez is rendkívül fontos döntése a tagoknak, amit nem tud átvállani senki—mondja az elnök, majd végül hozzáteszi: annyit tehetünk, hogy elmagyarázzuk a törvényt, a lehetőséget, de sajnos sokan nem akarják a döntésük eredményét vállani. A vagyon a végelszámoló kezébe kerül, hogy a hitelezőket kielégíthessük. A mai árakat ismerve pedig nincs esély a bennmaradt vagyonrészek kivitelére. Mindenkinek meg kellene érteni végre, hogy ez a felszámolási eljárás az újonnan alakult szövetkezetek fennmaradása — ezen belül a tagság — érdeké- bentörténik. Halasi Mária Az ismeretlen egy zöld tárgyon érkezett, melynek márkája nem UFO, hanem ARO volt. Egész pontosan az AVF 615 rendszámú ARO. De nem is a gépkocsival, hanem a vezetőjével van ’gondunk, aki március elejének egy emlékezetes napján segítséget kért egy Gyula melletti tanya idős lakójától. Elfogyott a kocsi gázolaja, de ezzel a tanya gazdája nem tudott szolgálni. Adott viA készülő honvédelmi törvény kapcsán — néhány héttel ezelőtt — írtam egy jegyzetet. Elszomorított ugyanis az a tény, hogy a törvénybe szándékoznak belevenni egy olyan kitételt is, mely szerint a katonatisztek bánjanak emberségesen a kiskatonákkal. Azon búslakodtam, hogy a 20. század végén még mindig fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a másik ember is ember, s hogy a figyelmeztetés sajnos ráférne néha egyes szülőkre, pedagógusokra, főnökökre — és így tovább — is. Másnap főszerkesztőnk asztalán csengett a telefon, s egy felháborodott hang — köszönés és bemutatkozás nélkül — közölte vele, hogy ne piszkáljuk már megint a pedagógusokat, majd lecsapta a kagylót. Az eset óta nem hagy nyugodni egy gondolat: egy-egy szakma kiválóságai miért tűrik meg maguk között ugyanazon?—kölcsönbe és jó szívvel —egy locsolókannát. Az úrvezető ( vezető úr? ) hamar megfeledkezett a jókor jött segítségről, s arról is, hogy manapság sokaknak az ilyen, kannaméretű beszerzés is csak a mindennapi kenyér rovására lehetséges. Egy szó, mint száz, a kanna a mai mapig sem került vissza a gazdájához. Ez a ,fe- ledékenység” keserűséget, csalódottságot ültetett jó méazon szakma szégyeneit? Nem először tettem fel magamnak ezt a kérdést, hiszen elég gyakran találkoztam olyan jelenséggel, amely felszínre hozta bennem, de még soha nem találtam rá választ. Hátha valaki tudja... A fenti esetből kiindulva megkísérlem megértetni, hogy miért bánt annyira. Az illető telefonáló valószínűleg pedagógus lehetett, hiszen miért tiltakozna például egy kofaasszony a pedagógusok nevében. Viszont ha pedagógus volt az illető, akkor a magatartása számomra kétségbeejtő. Egyrészt azért, mert hogyan ad át ismereteket pontosan egy olyan ember, aki félreért még egy pársoros jegyzetet is. Másrészt hogyan tanítja meg illedelmes viselkedésre nebulóit, ha diplomás ember létére nem sajátította el legelemibb formáit sem. Harmadrészt: mire biztathatja az a tanár a diákjait, aki a főnökömet hívja fel, miivé/) az idős ember leikébe, aki azt mondja: most, élete alkonyán kellett rájönnie, hogy nem szabad másokon segíteni. Szóval itt az ideje, hogy ismeretlen ismerősünk visszaadja, amit kölcsönbe kapott. S méginkább időszerű lenne visszajuttatni jogos tulajdonosának az elorozott hitét és emberségét. Hogy a kanna csípje meg... Kiss A. János közben velem van baja — talán besúgásra? Számomra azonban a legelkeserítőbb az utolsó dobása volt. Ugyanis arról az emberről, aki egy telefonkagyló lecsapásával egyszer s mindenkorra megvonja a minimális lehetőségét is a válaszadásnak, a dialógusnak, képtelen vagyok elképzelni a tanítványaihoz odaforduló, türelmes, értő figyelmet. Hisztériás ajtócsapkodást, meggondolatlan, önkényes büntet- getést, a másik megalázását már sokkal inkább. Tudom, hogy a pedagógusok nem ilyenek. Ám elég egy-kettő, aki szégyent hoz erre a csodálatos hivatásra, s a közvélemény hajlamos az általánosításra. Természetesen érvényes ez más foglalkozásokra is. Éppen ezért nem értem, hogy egy-egy szakma kiválóságai miért tűrik meg maguk között a szakma szégyeneit? (Lenthár) Akinek nem inge... A jólnevelt nevelő
