Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-09-10 / 7. szám

1993. január 9-10., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szorító Székelyhídi Attila fény-képei zolás elválasztó/elváló, illetve egymásba játszó útjainak a di­alektikáját. Kétségtelen, hogy a fotó na­gyon sok ábrázolási formát tett feleslegessé; de nem szünte­tett meg egyetlen festői műfajt sem. Mert tudományosabb eg- zaktságú ugyan egy pillanat­kép az arcról vagy a tájról, de ami az objektívvei rögzíthető felszín mögött van, azt csak az emlékező képzelet tudja fel­idézni. Ezt a (valljuk be: háládat- lan, rendkívül idő- és munka- igényes) feladatot vállalja fel Székelyhídi Attila a maga sa­játos átvilágító módszerével, amellyel szinte festői leltárt készít választott környezeté­ről. Festői leltározásának tár- gyias/tárgyilagos hűsége ben­nünket is a művész által java­solt módszer követésére kész­tet. „Választott környezete”: nagyjából az alföldi (falusi vagy kisvárosi) táj, urbaniszti­kai motívumok, emberek. Különösen figyelemre méltó az a sajátos bensőségesség, amellyel a külső „felvétele­ket” interiorizálja, belső terek­ké hangolja. Újabban azonban más jellegű környezeteket is választ, például a dunántúlit és gyergyószárhegyit. Ám a választott környezet jellegétől függetlenül festői érdeklődésének középpontjá­ban az építészeti és tárgyi ele­mek festőisége áll, s ezeknek az elemeknek az anyagszerű­Senki se próbálja összevonni: nem elválasztó, hanem kötőjel fogja össze e kétszavas fogal­mi meghatározást, amellyel megkíséreljük feloldani a pil­lanatba, a megragadás objekti­vitásába merevedett látvány­képek emulzióját. Székelyhídi Attila látványhű akvarelljei ugyanis elkerülhetetlenül fel­vetik korunk festészetének egyik alapvető dilemmáját: a hagyományos értelemben vett festői és a fényképszerű ábrá­Választott környezete az alföldi táj, a lakóház udvara A fotó nem szüntetett meg egyetlen festői műfajt sem ségéből elemzi ki azt a szín­fény koncentrátumot, ami mindent beragyog, átlényegít, meghatároz. Leltárszerűen pontos, lát­szatra száraz akvarelljei (és olajképei) .fokozatosan elősu- gárzó varázsa éppen abban rej­lik, hogy nem matematikai (pontosabban: mértani) lajst­romot vezet, hanem rétegkuta­tást végez, s a kép elemeiben, motívumaiban tűzzománcsze- rűen sűríti az idő-, tér- és han­gulatrétegeket. Eközben minden csábítást távol tart magától, ami az ak- varell technikájára leselkedik: nosztalgiát, érzelmességet, ködöt, homályt, zavaros áttű- néseket, foltgomolygásokat; szinte a ráció szigorú, már-már kegyetlenül éles reflektorfé­nyébe állítja élményeit, emlé­keit, érzelmeit, s pusztán a kompozíció konstruktivitásá- val, megszerkesztettségével, átvilágítottságával, a tárgyi elemek fénnyel sűrített szi­lárdságával közvetíti sugalla­tait. Képei egyszerre többféle sugallatot közvetítenek: min­denekelőtt a természet és az emberalkotta második termé­szet értékeinek a veszendősé- gét, veszélyeztetettségét, ezzel összefüggésben a művészet hi­vatását (az értékek megőrzé­sében); s mivel ő személyesen minderről meg van győződve — a saját meggyőződésének, világképének a szilárdságát. Nem igaz, hogy minden művész — költő, költői alkat. S ha az: minél mélyebb költő­ről van szó, annál jobban igyekszik elrejteni magában a költőt, ami egyfajta meztelen­ség-állapot. Rendkívül gaz­REPRODUKCIÓ: FAZEKAS FERENC dag, ám sérülékeny érzékeny­ségét palástolja Székelyhídi Attila is azoknak a vízfestmé­nyeknek a „feszített tükré­ben”, amelyeket december vé­gén állított ki a gyulai Püski Könyvesházban. Persze azzal a felismeréssel szemmel látha­tóan maga is szembe nézett, hogy ennek a festői leltárnak, amely oly nagy gonddal, oly éles gazdaszemmel s mégis oly személyes gyöngédséggel tapogatja végig veszendő kin­cseinket, csak olyan társada­lomban van helye, szerepe, ha­tása, mely maga is átérzi ezt a felelősséget és vágyat. A Püski Könyvesház (amelynek ez volt az első kép­zőművészeti kiállítása), úgy gondolom, az egyik első sejtje egy ilyen társadalom közmű­velődési szerkezetének. Banner Zoltán Tudomány és misztika // Ősi sámánok a szorongások ellen Az égiek és a régi tibetiek tit­kos tanítását rögzítő Halottas­könyvet (és „kincskönyv” tár­sait) valamikor hegyek odvába rejtve őrizték a Himalájában, s ma már közismert Európában, sőt hazánkban is segítőjévé vált az alkalmazott tudomá­nyoknak. Mi is ez a féltve őrzött tu­dásanyag? Mint ismeretes, az ázsiai hitrendszerek nem az anyagvilágot tartják léte­zésünk egyetlen formájának. A földi létformák számukra a szenvedést jelentik, szabadul­ni akarnak tőle, s a visszatérés elkerülésére különböző misz­tikus gyakorlatokat dolgoztak ki. Ilyen a Tibeti Halottas­könyv is, melyet A köztes lét könyvei (Bar-do thos-grol chen-mo) címen is ismerünk. A mű arról szól, hogy a hal­doklót körülállók, közülük is elsősorban az eltávozni készülő guruja (tanítája) vagy a láma (buddhista szerzetes) miként segítheti át az anyagvi­lágból abba a szellemvilágba, az „igazság birodalmába”, ahonnan már nem kell visszaszületnie a földre. „A Bardo Tödol — írja Hamvas Béla a Tibeti misztéri­umok című könyvében — a tibeti misztika ismert művei között a legjelentékenyebb Szentkönyv. Bírálat nem illet­heti, legfeljebb magyarázat.” Nos, ezzel az idézettel kopog­tattam be dr. Gácsér Magdol­na békéscsabai gyermekpszi­chiáterhez, aki nemcsak szak- véleményt írt a műről, de a belőle szerzett ismereteket mindennapi gyógyítómunká­jához is használja. — Mikor és hogyan ismer­kedett meg a könyvvel? — 1986-ban került a ke­zembe először, de alaposab­ban két éve foglalkozom vele. A Brit Kulturális Intézet szer­vezett nálunk egy kurzust, ahol Jung vizualizáción alapu­ló terápiájával ismerkedtünk. A századelő neves svájci ana­litikusának elmélete a Tibeti Halottaskönyvhöz vezethető vissza, melynek jelképrend­szere igen gazdag, s az ember sokrétű megismerését teszi le­hetővé. — Tehát önök nem a szel­lemvilágba való átsegítésre használják. — Nem, szó sincs róla. Ez nem valami — manapság oly divatos—misztikus terápia. À művészeti vizualizációval va­ló gyógyítás a régen alkalma-- zott módszerek közé tartozik, a betegek rajzainak értelmezé­sét a Halottaskönyv szimboli­kája csak gazdagítja, illetve megerősíti azt a meggyőző­désünket, hogy az emberek rajzait a tudatalattijuk éppúgy befolyásolja, mint a tudatuk. — A modern ember általá­banfél a haláltól, mellyel leg­többször egyedül, egy kórházi A családi viszonyokat ábrázoló kisgyermek beszédes rajzával megrázóan ábrázolja saját helyét és érzéseit A Tibeti Halottaskönyv egyik illusztrációja a Minden Megvilágosultak Égjáró Asszonyát ábrázolja paraván mögött kell szembe­néznie, s legfeljebb irigykedve gondolhat vissza elődeire, akik szeretteik körében, támo­gatásukat bírva fejezhették be, életüket. Nem tudjuk, mit élhet át egy haldokló, de az esemény rendkívüliségét támasztják alá a Halottaskönyvhöz hasonló művek, melyek egy külön rend­szert dolgoztak ki ezeknek a nehéz óráknak a megkönnyíté­sére. — Egyre több vizsgálat fog­lalkozik életünk utolsó szo­rongásának csökkentésével. Csak Polcz Alaine gyermek­pszichológust említeném, aki gyógyíthatatlan gyerekeknek és szüleinek próbál segíteni fé­lelmeik feldolgozásában. Egyébként az ősi magyar sá­mánizmusban is jelen voltak a szorongáscsökkentő rítusok, s rá kell jönnünk, hogy az eddig babonáknak minősített vallási szokások a kollektív tudatta­lannak (a lélek fejlődésének) ugyanolyan szerves részei, mint bármely más életbölcses­ség, s az emberiség fejlődését gátolná, ha figyelmen kívül hagynánk őket. Lenthár Márta Pavarottiról - a feleség tollából / Életrajz az 57. születésnapra „Pavarotti: Az élet Lucianóval” —ezzel a címmel jelent meg — ajándékul a világhírű énekes 57. születésnapjára, Rizzoli kiadá­sában Adua Pavarottinak férjé­ről írt életrajza. A kétszáz fény­képpel illusztrált könyvhöz ezt a dedikációt ífta a szerző: „Leá­nyainknak, Lorenzának, Cristi- nának és Giulianának szeretet­tel és hálával türelmükért, meg­értésükért és támogatásukért, amelyet apjuk munkájához szüntelenül nyújtanak, vala­mint azért, hogy elviselik a rá­juk e munka révén nehezedő kellemetlenségeket. Jóllehet Pavarottiék leányai 30, 28 és 25 évesek, a család még ma is együtt él Modenában. A könyv megjelenése alkalmá­ból Adua Pavarotti interjút adott az Associated Press amerikai hírügynökség munkatársának a család New York-i lakásában. Arra a kérdésre, hogy mi kész­tette a könyv megírására, az asszony azt válaszolta, hogy miután a kiadó, Lord Weiden­feld felvetétte neki a Pavarotti- életrajz gondolatát, ő úgy vélte, hogy ez lesz a legmegfelelőbb születésnapi ajándék férjének. A könyv megírása nem maradt titokban férje előtt, mivel egész nyáron dolgozott rajta ottho­nukban. Amikor 1953-ban először ta­lálkoztak — válaszolta egy to- vábbikérdésre—Luciano 17, ő meg 16 éves volt. Hét éven át jártak jegyben, mielőtt összehá­zasodtak volna és közben egy éven át haragban voltak egy­mással. Az opera őt akkor egyáltalán nem érdekelte, unal­masnak tartotta azt. Szülei el­Optimista és nyitott egyéni­ség lenben szívesen hallgattak ope­rákat a rádióban és hanglemez­ről. Amikor a riporter azt firtatta, hogy Luciano odahaza, mint magánember ugyanaz a szemé- lyiség-e, mint a közönség előtt, Ádua határozott igennel felelt. Véleménye szerint férjének si­kere nagyrészt annak köszönhe­tő, hogy minden helyzetben spontán önmagát adja, és a kö­zönség ezt nyomban megérzi. Ezenkívül Luciano optimista és a külvüágra nyitott egyéniség. Az elmondta, hogy amikor megesküdtek, neki fogalma sem volt róla, milyen az élete egy énekes feleségének. De erre nem is gondolt, mindig úgy fo­gadta a dolgokat, ahogyan azok alakultak. „Énekel-e férje odahaza?” —hangzott az utolsó kérdés. „Nem. Csak, amikor tanul. Ellenben sokat fütyül és ebben nagyon ügyes”— felelte az asszony, hozzátéve, hogy az egyetlen dolog, ami miatt perel­ni szokott Lucianóval, az a dié­tája. Olykor bizony rendszerte­lenül étkezik — tette hozzá. A Művészetek—Társadalom oldalakat Niedzielsky Katalin szerkeszti.

Next

/
Thumbnails
Contents