Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-09-10 / 7. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. január 9-10., szombat-vasárnap „Aki nem harcol, meghal” New 'förk-i beszélgetés Arthur Miller drámaíróval Fiaimnak, Az ügynök halála, a Salemi boszorkányok, a Pillantás a hídról című drámáit sikerrel játszották világszerte, és darabjai ma is rendszeresen szerepelnek a színházak repertoárjában. Arthur Miller nemcsak Amerika legnépszerűbb élűdrámaírója, hanem az egész világon elismert színpadi szerző. 1915-ben született New York szegénynegyedében, Harlemben. Apja lengyel zsidó származású ruhagyáros volt, aki a harmincas években tönkrement. Miller a negyvenes évek elején rokonszenvezett a kommunistákkal, amiért bőven meg is kapta a magáét: a Salemi boszorkányokat a McCarthey- éra lelki terrorja ihlette 1953-ban. A Marilyn Monroe-val kötött házasságnak és a válásnak A bukásban állít emléket. Időkanyarok című önéletrajzi műve 198*7-ben látott napvilágot, és a könyv amerikai megjelenésével egyidőben, naplóját folytatásokban közölte a Der Spiegel. (A Népújságban átvettünk részleteket.) A hamburgi lap karácsony előtti száma terjedelmes interjút közöl az íróval abból az alkalomból, hogy Miller legújabb drámáját, Az utolsó jankeet januárban egyszerre mutatják be New Yorkban és Londonban. A rendkívül izgalmas beszélgetésben Miller nemcsak a színházról, a művészet szerepéről nyilatkozik, hanem többbek között Németországról, a nacionalizmusról és Kelet-Európáról is. Az interjúból igyekeztem a legérdekesebb részleteket kiválasztani. N. — Miller úr, az Ön kötődése Németországhoz régi keletű. Önéletrajzában leírja, hogy kisgyermekként egy katonasisakkal játszott, amit nagybátyja vitt haza az első világháborúból. Sokként tudatosodott Önben, hogy a játék során büszke volt a németségére. Hogyan magyarázza a lelkesedést? — Nagyapám a Krakkóban és Bécsben jellemző német nyelvet beszélte. O nagyon német volt. Kis szakállt viselt, Ferenc József császárt utánozta. A németség nálunk benne volt a levegőben. Amikor évekkel ezelőtt először látogattam el Bécsbe, olyan érzésem volt, mintha már jártam volna ott korábban. Ismertem a nyelv dallamát. S nem szabad elfelejteni: Németország az első világháború előtt a kultúra csúcspontjátképviselte. A franciák voltak az antiszemiták. A németek nem. Ok túl intelligensek, túl képzettek voltak. Európa civilizált népe. Legalább is így szólt a mítosz. — Ugyanabban az ösz- szefüggésben megállapítja, hogy aligha élte volna meg 30. születésnapját, ha lengyel nagyapja nem vándorolt volna ki az Egyesült Államokba. Mit érez Arthur Miller, a zsidó író, amikor a televízióban a német antiszemita megmozdulásokról látja a képeket? — Az a szörnyű sejtésem támad, hogy a németek még mindig nem jöttek rá, kik ők valójában. Általában úgy határozzák meg magukat, hogy kik nem. Ezt egyébként többen teszik, de a németeknek különös tehetségük van erre. Ez az etnikai visszaigazolás, az identitás az elhatárolódás által elárulja a bizonytalanságot, amelyről csak reméltük, hogy túl vannak rajta. — Néhány amerikai kommentártor számára Németország gazdasági ereje önmagában a germán imperializmus jele. Együtt említik Auschwitzit és a magas kamatú szövetségi bankpolitikát. — Ezt a paranoiát nem osztom. Ha a németek gazdaságilag erősebbek, ez nem jelent többet, mint hogy jobban tudnak szervezni. — Amikor feleségével, Inge Morath-tal először látogatott el a mauthauseni koncentrációs táborba, barátságos, békés emberekkel találkoztak, akikről tudták, hogy évekkel azelőtt közömbösen végignézték a táborba vitt szállítmányokat. Azok közül viszont, akik ma nácijelszavakat kiabálnak, akkoriban a legtöbben még nem is éltek. Nem érthetetlen ez? — Szociológilag nagyon könnyű megmagyarázni. Engem sokkal inkább nyugtalanít a kormány folyamatos tétlensége. Nézze, Önnek nem kell magyaráznom, hogy a mi országunkban is van rasszizmus. Nálunk is létezik a jobboldal, amely mindenre képes. De társadalmunkban jelen van az a nagy többség, amelyet mozgósítani lehet a tüntetésekre, arra, hogy megvédje a szabadságát és a hazáját. Németországban azonban már hosszú ideje várat magára a hatalmi válasz... —1990 májusában Ön egy tanulmányában aggodalmait fejezte ki a német újraegyesítéssel kapcsolatban. A német jobboldali radikalizmust a német egyesítés következményének tartja? — Tudja, minden országnak megvan a maga jobb szárnya. A briteknek is, nekünk is. Nálunk ráadásul az utóbbi 12 évben hatalmon volt. Ám amikor végre az utolsó republikánus pártkonvencióban megmutatta igazi arcát, és Buchanan a vallási háborúról beszélt, az emberek leszavazták. Nálunk is vannak olyanok, akik ugyanazt tennék, mint a német neonácik. Csak mi sosem mulasztottuk el nekik világosan megmondani, hogy az nincs rendjén... — Mivel magyarázza a jobboldali csoportok és pártok sikereit, és nemcsak Németországban, hanem Angliában, Franciaországban, Svédországban, Magyarországon, sőt, Lengyelországban, ahol a legtöbbet szenvedtek a náci terror alatt? — Számomra ez annak a jele, hogy ezek a társadalmak összeomlanak. 'Azt jelenti, hogy az etnikai hovatartozáson kívül már semmi más nem működik, ez pedig maga a visszaesés egy nagyon primitív szervezeti szintre. Az amerikai példa annyiban egyedülálló, hogy mi, anélkül hogy sokat gondolkodtunk volna rajta, Róma óta az első modem multinacionális államot teremtettük meg. És ellentétben Rómával, nálunk mindenkit, legalább is papíron, ugyanazok a polgári jogok illetnek meg. Az egyetlen hely, ahol ugyanezt megkísérelték, Jugoszlávia —- jelenleg etnikai részeire hullik szét. — Mert erőltetett, mesterséges képződmény volt. — Az etnikai hovatartozás a politikai psziché utolsó bástyája a káosz ellen. Ezért olyan hatalmas. Nézze csak meg a brit társadalmat! Válságban van. Nincs már jövője... — Miről szól új darabja, Az utolsó yankee? — Egy asztalosról és a feleségéről. És emellett még egy másik asszonyról. A férfi, az utolsó yankee az Egyesült Államok egyik alapítójának, Alexander Hamiltonnak utódja. A felesége idegbetegek szanatóriumában van, mert depressziós. Bizonytalan, és főleg a társadalom értékeiben kételkedik, azokban, amelyektől visszavonult. A depresszióba menekült. Tudja, hogy a depresszió világszerte elterjedt betegség... — Azt mondta nem régen, nem emlékszik olyan időkre, amikor az amerikai nép ilyen illúzióvesztett lett volna, mint most. Vége az amerikai álomnak? — Ellenkezőleg. Hiszen ha az álom már nem lenne, nem lennének az emberek illúziók nélkül. Ez ellentmondás, de igaz. Ha az új kormányzat elég okos lesz, tudni fogja, hogyan lehet az embereket az amerikai álommal újból lelkesíteni. — Élni álmodozás, ideál vagy vallás nélkül nem lehet? — Nem, nem hiszem. Az élet értelme nélkül senki sem tud létezni. Tele lennének a kórházak depressziós emberekkel. Egyetlen ember sem tud jövő nélkül élni. — Mi az Ön álma? Mi ad értelmet az életének? — Például nagyon jó a viszony köztem és a családom között, a feleségemmel. Ez segít. És vidéken élek, a természettel együtt. Magam építem a bútoraimat is. Mindig van mit tennem. — Amikor Philadelphiában bemutatták Az ügynök halálát, a helyi áruház főnökét annyira meghatotta a darab, hogy másnap olyan rendelkezést hozott, mely szerint idős korára való hivatkozással attól kezdve senkinek sem szabad felmondani. Eltekintve ettől a példától, érezte valaha, hogy műveivel valamit elért, változást idézett elő? — Nem tudom, hogy képes voltam-e ilyesmire. De hiszem, hogy egy jó darab hozzásegíti az embert önmaga megismeréséhez... — A bukás című darabjával kapcsolatban a szemére vetették, hogy a Marilyn Mon- roehoz való viszonyát kiteregette. Pedig sokkal inkább a bűnről, arról a problémáról szól a darab, hogy mindenkiből válhat gyilkos. Meglepte, hogy a Monroe-mítosz életművének minden csillogását beárnyékolta? — Igen. De ez csak azt mutatja, hogy milyen naiv voltam. Természetesen nem lett volna szabad meglepődnöm. Félelmetes — a lányom éppen most rendezte a darabot, és ő még a világon sem volt, amikor írtam... — Milyen érzésekkel gondol ma Marilyn Monroe-ra? — Sajnálattal, valóban. — Gyakran gondol rá? — Hát hogyne! Mindenhol, a plakátokon, a lapokban ott vannak a fényképei. Mindig itt van velünk... Az állandó nyilvánosság nagy problémát jelentett a kapcsolatunkban. De többet nem szeretnék erről beszélni. — Madonna bámulatos karrierjét Marilyn Monroe olcsó utánzására alapozta. Szórakoztatta vagy sértette ez Önt? — ’ Számomra egyáltalán semmiféle hasonlóság nem létezik. De természetesen a kizsákmányolás ténye igaz. Eladja magát. Rámenős, serény árus. Semmi több... — Harminc éve házasodott össze Inge Morath fotográfussal. Mi kell ahhoz egy nőnek, hogy ilyen soká kitartson Ön mellett? — Végtelen türelem. (Nevet.) Ő is nagyon sokat dolgozik. Az utóbbi 16 hónapban 2 könyvet csinált. Németországban épp most jelent meg egy monográfiája. — 1957-ben Amerika-el- lenes szervezkedés vádjával 1 év börtönre ítélték, mert nem volt hajlandó ismerősei nevét elárulni. 25 évvel az ítélet után írt Önnek az akkori bíró unokaöccse. S Ön azt felelte neki, nincs mit a bíró szemére vetnie. Vannak emberek, akiknek nem tudna megbocsátani? — Úgy vélem, igen. De már nem találkozom velük. Túléltem az összes ellenségemet. (Nevet.) De azért nem mondanám, hogy nem tudnék nekik megbocsátani. Csak éppen olyan kellemetlen érzéseket keltenek bennem, amiknek nem örülök. — Kikezek? — Nem akarok neveket mondani. — Vannak -e olyan dolgok, amelyeket önmagának nem tud megbocsátani? — Igen, túl sok időt fecséreltem el dolgokra, amit nem kellett volna. De a végén azt mondom magamnak — akkor az voltam én, és néhány jó eredmény eléréséhez bizonyára más, szükségtelen dolgokat is meg kell tenni. Az élet küzdelem. S amíg harcolsz, nem halsz meg. A halottak már nem harcolnak. Olyan ember meg nincs, aki teljesen elégedett... — Mi volt a legnagyobb időpocséklás az életében? — Túl sok időt pazaroltam arra, hogy a nőket félreismerjem. Dehát ilyennek születtem, mit csináljak? — A birtokán 6 ezer fát ültetett. Bútorokat készít. Mit szeret jobban: írni vagy bútorokat faragni? — Bútorokat faragni (Nevet.)... — Hisz abban, hogy a halál után még jön valami? — Nem, tényleg nem. Az embernek az összes kívánsága közül ez az egyik legfájdalmasabb és legmeghatóbb. Ám az egyetlen élet a halál után a művészet... Bartók-ciklus Párizsban A maga nemében egyedülálló Bartók-ciklus kezdődött a héten Párizs egyik legjelentősebb zenés színházában, a Châtelet színházban. Az évad végéig összesen 19 koncerten és operaelőadáson hangzanak fel a XX. század nagy magyar zeneszerzőjének alkotásai, köztük A kékszakállú herceg vára. Hasonló ciklust magyar zeneszerzőtől még nem rendeztek a francia fővárosban. A nyitó hangversenyen a világhírű amszterdami Concert- gebouw zenekar szerepel Ric- cardo Chailly vezényletével. A hangversenyen Konstanty Kulka játssza Bartók Első hegedűversenyét. Hétfőn a párizsi zenei együttes szólaltat meg Bartók-műveket, szerdán Ránki Dezső szerepel a Châtelet színházhoz tartozó koncertteremben, a Les Halles központban Bartók-, valamint Brahms- és Haydn-művekkel. Még januárban hangversenyezik a francia fővárosban Kocsis Zoltán, aki a francia rádiózenekarral mutatja be Bartók Harmadik zongoraversenyét. Februárban négy hangversenyen szólaltatnak meg Bartók-műveket, ezek közül egy alkalommal Fischer Iván vezényli a Rover Szimfonikus Zenekart, s a műsoron Bartók Második hegedűversenye szerepel, Thomas Zehetmair előadásában. Márciusban és áprilisban három hangversenyt ad a tokiói vonósnégyes, és Bartók mind a hat kvartettjét előadják. Áprilisban nagy eseményként a hónap végén kerül színpadra a színházban A kékszakállú herceg vára. A címszerepben Aage Haugland mutatkozik be, Judit Marton Éva lesz, a Francia Nemzeti Zenekart Charles Dutoit vezényli. A sorozat vége felé, júniusban szerepel koncerttel a londoni szimfonikus zenekar. Kántor Zsolt versei: A múzsa álma A látványon egy lemeztű, hallod recsegni a kérgek közé zárt szobában a bosszú bútorait. A színpad húsába belenő a rítus, egy csalánnal teli száj a díszlet, a fogak helyén belülről megvilágított kavicsok. Ahogy beleharap a beteg Agóniába, a csipke vállpánt lecsúszik és elpirul az ízeire bontott őszibarack. Az ébredés begyógyul, rejtélyek helyett most amnéziáért imádkoznak a bábuk, egy fejsze a Hold, kacedon lüktet a prizmában, ami most egy szív, tele darazsakkal, fullánkos vérrögökkel. Ez egy reinkarnált szoba, mohó betegágy szívja magába az okkult démont, ahogy a tömeg körülállja. Esik. A zápor csupa encián hajtű, mennyi napszítta, mítosz arc: a látszat parasztjai... ők a legbujább homály. A képzelet befagy, de a sírás átdöfi, látod, itt is elasztikus az öröklét. Bíbor és márvány Csíbor iramodik. A víz megborzong, mintha amulettek peregnének Szét, a fény szétfreccsen. Óarany ima. A Nap belefolyik egy női szembe. Itt a pillanat, amikor a könnycsepp tapintható. Forró, sós, „szomj” : élet. A féltés berendezése Az álom álnok múmia. Mintha egy íopánka kopogna a fejében (ahogy a márvány sír), recseg-ropog, piruettezik a félhomályban. Az álom agya: a múlt. Beragasztott emlékek, bekötözött mosolyok: átkötött „szétesés”. Hínárok fonják be a múmiát. Igeidők, „hemzsegő” zöld. A fényből szakadt ki akár a beteg, zord töprengés. Kaktuszai színét ásványokból nyerte. Ahogy szúr, úgy borzol. Egy egész kert a fájdalom, nem a táj maga. Az a halál, amiből fölmerült. S a szó-szemcsék között: Atlantisz. „Az egyetlen élet a halál után a művészet”
