Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-23-24 / 19. szám

1993. január 23-24., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM Szorító A szobrok nem felelősek! A szobrok arra emlékeztetnek, amivel saját lelkiismeretünk előtt nem tudunk elszámolni... FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Hallom: „népi kezdemény”, tehát aláírásgyűjtés indult az Andrássy úti, pontosabban a hajdani Kulich Gyula téri em­lékszobor eltávolítására, s a helyébe a múzeum előtti Mun­kácsy Mihály-büsztöt kíván­ják felállítani. Amikor először érkeztem vonattal Békéscsabára, s gya­logosan vágtam neki a főtérre vezető útnak, ez a szobor volt az első élményem, ami megál­lított. Az alkonyati szürkület­ben jól kirajzolódtak ágas-bo- gas körvonalai, s az embertör­zsű fa vonagló formáiból, élet és halál értelmének feloldha­tatlan összefonódottságából, ebből az expresszionista Kiál­tásból (lásd Edvard Munch: A sikoly) világosan kiolvastam a szobrász (akkor még nem tud­tam: Varga Imre) művészi üzenetét — az áldozathozatal kegyetlen, megtipró méltósá­gáról. Annyit tudtam, mert előre megtanultam új, válasz­tott hazámról, hogy ezeket a tájakat gyakran perzselték fel az agrármozgalmak futótüzei, így hát úgy gondoltam: ezekre utal a mű, s magam is elvégez­tem tisztelgésemet a felakasz­tott, felnyársalt, kerékbe tört, tüzes trónon elégetett pa- raszt(h)ősök emléke előtt. Utazásaim (keleten és nyu­gaton) valamiféle büszkeséget ültettek el bennem: Magyaror­szág s ezen belül a vidéki váro­sok — a térszobrok hazája. A hír tehát szíven ütött s nyo­mozni kezdtem. Megtudtam, hogy Varga Imrét (aki egyéb­ként a Vatikán magyar kápol­nájának a szobrait készítette) Kulich Gyula emlékszobrának a megtervezésével bízta meg hajdan a városi tanács. Az el­készült műből azonban nem az egyszemélyes, hanem a kö­zösségi példa: általában a már- tíromság eszméje sugárzott. Némi vita után mégiscsak el­fogadták, de Kulich Gyulára végül is csak a tér elnevezése utalt, amelynek középpontjá­ban, egy puszta halomra állí­tották Varga Imre alkotását. S ha már éppen nevesíteni kí­vánná valaki az áldozatot — a halom előtt álló kőkockába Radnóti Miklós sorait vésték: „Oly korban éltem én e földön, / Mikor az ember úgy elalja- sult, / Hogy önként kéjjel ölt...” Nem vagyok Kulich Gyula kortásra, nem ismerem tevé­kenységét, eszméit, akkor sem voltam itt, amikor emléke megjelöléséről döntöttek, csu­pán annyit tudok, hogy 1942­ben azért végezték ki, mert a háború befejezéséért, a háború ellen „izgatott”. (Hozzá ké­pest a pápa háborús bűnösnek minősíthető, hiszen a minap arra buzdította Európát: lépjen be a balkáni háborúba...) A dolog politikai vonatko­zásai a továbbiakban nem is érdekelnek. Engem a kisebb­ségi sors már gyermekkorom­ban elszoktatott a politizálás­tól (merthogy nem volt lehető­ségünk politizálni.) Ehelyett egész eddigi életemben a „kul- túrpolitizálásban” éltem ki magam — a szellem, a szép, az igaz érdekében. Ebben a minő­ségemben állok tehát Varga Imre kitűnő modem szobra előtt, s szégyenkezve tár­salgók az emberi bátorság bronzba öntött megtestesülé­sével (mert ugye azért önként meghalni egy még tiszta, le nem járatott eszméért mégis­csak bátorságnak számít, nem­de, hölgyeim és uraim, akik ha elvágják az ujjúkat, sziszeg­nek?...), s közben csak úgy magamtól kérdem, mert más­tól nincs kitől: mikor fogjuk végre a szobrokat — csupán szobornak tekinteni? Művé­szetnek csupán, s nem varázs­erejű képmásnak, mint annak a kőkorszaki szinten élő afrikai törzsnek a tagjai, akik a minap fenyegetően körülállták a ju- haikat festő angol utazót: „s akkor mi mit fogunk enni?!”, merthogy azt hiszik, akárcsak a 15 ezer év­vel ezelőtti barlangla­kok, hogy amit leraj­zoltak, el is ejtik, meg is szerzi ma­gának az, aki képes „megragad- ni”; Én csak egy egysze­rű, védtelen művészet- történész vagyok (ezért sem kérdezett meg senki- sem, hiszen ez nem szakmai, hanem poli­tikai kérdés ugyebár, egy szobor sorsa, s mit szólhat hoz­zá egy politikai analfabéta?), de annyit még bátorkodom megjegyezni: az a tér (amely most semmilyen névre sem hallgat) Varga Imre égretörő emlékművét egyenesen kie­meli, művészi értékeit fölne­veli, merthogy a művész pon­tosan ide képzelte; a múzeum előtti lombok árnyékában megbúvó Munkácsy-mellszo- bor viszont elválaszthatatlan attól az épülettől és intéz­ménytől, amely nevében s tár­gyi gyűjteményének anyagá­ban hordozza (s reméljük, örökké hordozni fogja) a Bé­késcsabához annyi szállal kap­csolódó festő emlékét, öröksé­gét. Persze lehet, hogy az irigy­ség beszél belőlem. Irigylem azokat, akiknek ebben a szel­lemileg amúgyis oly esett tér­ségben annyira a helyén van saját lelkűkben, tudatukban napjaink valamennyi dilem­mája, hogy már csak odakint, az utcán kívánnak rendet te­remteni. Egy dologra azonban eskü­szöm: a szobrok nem felelősek semmiért. A szobrok csak em­lékeztetnek. Eszméltetnek. Mindenkit arra, amivel saját lelkiismerete előtt nem tud el­számolni. Vagy ennyire közeli s vonzó lenne Funar úr iskolája? Banner Zoltán A brémai műkincsek A moszkvai kormány illetéke­sei megerősítették, hogy Bré­mából származó értékes kultúr- kincset őriznek Oroszország­ban. Ezek a második világhábo­rú végén hadizsákmányként kerültek a Szovjetunióba. A brémai gyűjtemény létezése mintegy ötven éven át államti­tok volt, mégha szakemberek időről időre emlegették is. A műkincseket, amelyeket eddig gyakorlatilag senki sem láthatott, az Ermitázs és más orosz múzeumok raktáraiban tárolják. A brémai Műcsarnok több mint két éve reménykedik már abban, hogy visszakapja a mű­kincseket. Ismereteik szerint Dürer és Goya festményeiről, Corot, Degas, Delacroix, Van Gogh, Rubens és Rembrandt rajzairól, illetve akvarelljeiről van szó. A művek a brémai Mű­csarnok eredetileg mintegy négyezer darabból álló gyűjte­ményének részét képezik, ame­lyet 1943-ban a légitámadások elől egy brandenburgi szükség­raktárba költöztettek át. A rak­tárát a szovjet csapatok kifosz­tották. Viktor Balgyin orosz tiszt bukkant rá mindarra, ami megmaradt, s a legértékesebb alkotások közül 364-et Moszk­vába csempészett. Balgyin csak a megváltozott belpolitikai légkörben, 1990- ben mert beszámolni a szovjet televízióban a kincsekről. Kife­jezte azt a kívánságát is, hogy a műalkotások kerüljenek vissza Brémába. A katedrális eredeti színei Egy új lézeres eljárás segítsé­gével Franciaország legna­gyobb és leggazdagabb gó­tikus katedrálisa, az amiens-i székesegyház homlokzata és szobrai visszanyerik eredeti színeiket. Az épület restaurá­lása eloszlatta azt a hiedelmet, hogy a középkori katedrálisok egyszínűek voltak. Az európai gótikus katedrálisok homlok­zatai eredetileg festettek, és a homlokzati szobrok gazdagon színezettek voltak. A Művészetek-Társadalom oldalakat Niedzielsky Katalin szerkeszti Illyés Gyula ismét Párizsban Egyetlen estére visszatért ifjú­kora színhelyére Illyés Gyula — képben és szóban. A párizsi Magyar Intézetben kiállítás nyílt Molnár Edit fotóművész­nek a nagy magyar íróról és költőről, valamint baráti köre tagjairól készített felvételei­ből , ezt követően pedig a buda­pesti Nemzeti Színház együt­tese adta elő zsúfolt ház előtt, nagy sikerrel Illyés Kegyenc című drámáját. A kiállítás 25 képet mutat be korunk magyar irodalmának, művészetének néhány nagy alakjáról. Középpontjában Illyés Gyula áll, akinek életét számos kép idézi fel. Ott van a képek között Kodály Zoltán, Barcsay Jenő, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Sütő András és több más ki­emelkedő magyar író, költő és művész portréja. Szávai János nagykövet, aki az íróval és csa­ládjával személyes kapcsolat­ban állt, felidézte életének né­hány színhelyét. A Kegyenc előadásán Ko­zák András, Peremartoni Krisztina, (Szakácsi Sándor, Sörös Sándor, Moór Marian­na, Szirtes Gábor, Rékasi Ká­roly és Tahi József szólaltatta meg az író Szavait. Az előadást Sik Feren« rendezte, a jelme­zeket Gombár Judit, a díszletet Kemény Árpád tervezte. A Nemzeti Színház művé­szei a művet két nappal koráb­ban Stuttgartban adták elő, hétfőn Strasbourgban is fel­lépnek az ott élő magyarok, a magyar irodalom iránt érdek­lődő franciák előtt. Újházy László versei: Kasszandra leveleiből (1992/4) ahogy az élet rövidül, az ősz egyre fájdalmasabb, nem tár ki már a szem tengernyi vásznakat. ahogy az élet rövidül, nem ráznak meg már a képek — hisz nem könyörül az élet rajtunk, kik szegények. pedig annyit tanultunk-tudunk, de hol már az a tűz, az az akarat! erősek csak azért maradunk: rajtunk ne szánakozzanak. ne szánakozzanak, de hagyják meg legalább a harmóniát, ami még bennünk kihajt, mi már nem akarjuk a bajt. Válasz Váradi Zoltán fotóművésznek és akit még illet Mottó: ,,En nem vagyok olyan ember, mint a többi, engem a szokás és erkölcs törvényei nem köteleznek." Bonaparte Napóleon Barátom, az évek repülőgépek, viszik a jót, viszik a szépet — körben Hungária fényei égnek — vitázhatunk mi­közben körülsziszegnek minket a kígyó ezredévek Mrs. Türner Sarkadon „nyaralt” ,,A méterárubolt kapuja alól egy éjszakás rendőr lépett elő. Látta, hogy Constance eljön otthonról, átmegy a téren, és azt is, hogy leül a feszület alá. Odament hozzá: —Kicsit késő van a sétához, nem, Mrs. Turner?... Csípős a levegő. Az ön helyében visza- bújnék a jó meleg ágyba. Constance ránézett: arca sápadt, elgyötört és csontváz­hoz hasonlatos volt a hold­fényben. — Honnan tudja, hogy jó meleg ágy vár? A rendőr zavarba jött, köhé- cselt. Nem szólt. Constance hangjának rideg szomorúsága annyira váratlanul érte, hogy azt kívánta, bárcsak ottmaradt volna a kapualjban..." Constance, a szép bolti ela­dónő és Turner, a kisvárosi polgármester kudarcokkal teli házasságának története a híres angol író, H. E. Bates egyik legérzékibb romantikus regé­nye, melynek címe az „Álmat­lan hold”. Az iménti idézet a regény első magyar fordításá­ból való. A fordítók azok az emberek, akik legtöbbször háttérben maradnak, s az olva­sónak talán eszébe sem jut, hogy nekik legalább annyi él­ményt köszönhet, mint magá­nak az írónak. Ebbe a kevéssé ismert világba kívántunk be­pillantani, amikor felkerestük az „Álmatlan hold” című Ba- tes-regény magyar fordítóját, Portörő Editet. A műfordító „civilben” egy magyar kisvá­rosi középiskola angol tanár­nője. — Két éve tanítok a sarkadi Ady Endre Kísérleti Középis­kolában — mondta magáról. — Magyar—angol szakos va­gyok. Á műfordítás már az egyetem elvégzése óta érde­kel. Hogy miért, ne kérdezze! Van valami varázsa annak, ha az ember újraalkot egy törté­netet. Valahogy más élmény, „Sokszor álmomban ugrott be a megoldás...” — mondta a Ba­tes regény fordításáról Portöró' Kait FOTÓ: FAZEKAS FERENC mintha mondjuk egy éjszakai krém használati utasítását ül­tetném magyarra. Emlék­szem, az első novella, amit le­fordítottam, Helen Hudson „A lakó” című elbeszélése volt, amit a szegedi JATE egy ame­rikai irodalomtanárához küld­tem el megmutatni. Pechemre az eredeti szöveget is elküld­tem, ami a fordítással együtt valahol elveszett. De a folyta­tás se volt sokkal szerencsé­sebb. Egy tíz oldalnyi próba- fordítást juttattam el az Éurópa Kiadóhoz, hogy hátha monda­nak rá valamit. Kaptam vá­laszt, ami erkölcsi és szakmai elismerést is jelentett, de konkrét megbízás nem érke­zett. Ám aki keres, az talál is — szokták mondani. Portörő Edit pedig keresett. Egy Updike- novella volt a következő „ál­dozat”, ami nem kis feladat, ha meggondoljuk, hogy eddig a legtöbb Updike-művet a köz- társasági elnök fordította, aki pedig köztudottan elismert műfordító. — Másfél hónapom ment rá az addig még magyar nyelven nem ismert „Itt vagyok” című Updike elbeszélésre — mesél­te a tanárnő. — Mikor el­készültem, leültem Zolival, hogy végigelemezzük a fordí­tásomat. Dr. Szilassy Zoltán a debreceni Kossuth egyetemen tanít, neves műfordító — tette hozzá magyarázólag. — Mon­datról mondatra vettük át az egész novellát, s állítom, ez idő alatt többet tanultam meg erről a munkáról, mint addig az egész életem során. Ekkor már nem dolgoztam hiába. A novella 1991 áprilisában meg­jelent a Nagyvilág című folyó­iratban. Egy év múlva telefo­nom jött a békéscsabai Tevan Kiadótól. Valaki ajánlott ne­kik — hogy ki, az rejtély, de az Isten áldja meg érte —, hogy én biztos belevágnék az Ál­matlan holdba. Belevágtam. A tanárnőnek alig három hónapja volt a fordításra: — Kemény napok voltak. Batessel keltem, Batessel feküdtem. Az író csodálatos természeti képei néha lefordít- hatatlannak tűntek. Ilyenkor elakadtam, elkeseredtem, úgy éreztem, nem vagyok alkal­mas az egészre. Sokszor ál­momban ugrott be a megoldás, ilyenkor muszáj volt kiugra- nom az ágyból, és írnom. Egy- egy ilyen kátyún való túljutás aztán lendületet adott a továb­biakhoz. Július végén pontot tettem a munkára. A kéziratot a Tevan felküldte Pestre lekto­ráltatni. Egy hét tömény izga­lom következett. Vajon meg­felel-e a munkám? Vajon nem vész-e kárba a befektetett energiám? Amikor Ci. Tóth János, a kiadó igazgatója je­lentkezett az eredménnyel, már türelmem se volt végig­hallgatni. A lényeget és rövi­den! — parancsoltam idege­sen. A lehető legrövidebben válaszolt: Oké! —mondta. És H. E. Bates The Sleepless Moon című regénye Portörő Edit fordításában 1992 no­vemberében a könyvesboltok­ba került... Magyar Mária

Next

/
Thumbnails
Contents