Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23-24 / 19. szám
Obérés megyei hírlap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. január 23-24., szombat-vasárnap Kinyitni a kapukat a képzelet előtt Kisfiú REPRODUKCIÓ: LEHOCZKY PÉTER szabadsága. Helyettünk teszik meg az utat és mégis részeltetnek benne. Talán ezért érzünk valami nem mindennapian értett alázatot minden jó művész munkájában. Hölgyeim és uraim! Tisztában vagyok azzal, hogy ez a megnyitó nem volt teljes. Nem volt teljes, mert töredékes volt. Kivont Koszta Rozália munkásságából néhány szálat, azt vizsgálta, mintegy ahhoz fűzött megjegyzéseket. Töredékes volt, ám nem úgy, mint a mozaik, hiszen a mozaikkockák határai élesebbek, határo- zottabbak; talán úgy volt töredékes, mint ahogy a tömbök egymás mellett állnak, hatalmas súlyukkal, de lágyabb határvonalaikkal, s ebből az egy- másmellettiségből — reményeink szerint — összeállt egy kép. Ahogy nézzük ezt a képet, kék és zöld tömbök, köztük itt- ott egy-egy okker tekintet, csak nem tudjuk értelmezni. Közelebb megyünk, vizsgáljuk a részleteket, nézzük az ecsetkezelést is, hátha ad valami támpontot, s amikor újra eltávolodunk, egyszercsak bevillan a felismerés, képpé rán- tódik össze az eddigi egymás- mellettiség, s rájövünk: hiszen ez nem más, mint Koszta Rozália életműve! Ezzel az életművel szembesülhetünk a mai délutánon, Lipták Pál válogatásában, s ehhez kívánom Rozónak, hogy minél tovább gazdagítsa, s ne törődjön az értelmezőkkel. Krasznahorkai Géza 4* Elhangzott 1993. január 7-én a Békés Megyei Könyvtárban rendezett kiállítás megnyitóján. Emlékezés... Följegyzések Koszta Rozó festőművész életművéhez Vannak művészek, akik belenőnek abba a tájba, belenőnek abba a talajba, amelyből megszülettek és talán egyéniségüket is elvesztenék, ha máshol adódna élniük. Koszta Rozália is így él bennem, mint aki művészetén túl intézménnyé is vált vagy másképpen fogalmazva: oly erősen része a tájnak, hogy jellemzőjévé is lett, mint egy domboldal vagy egy facsoport. Ez a minőség alakítja életművét, s ez tartja mindmáig szerves egészként egyben. Supka Magdolnának van egy nagyon fontos élménye Rozóról. Azt írja: ,,Egy régi, Gyulaváriban tett látogatásunkkor történt. A falu szélén állott szüleinek szoba-kony- hás, földes padlójú, fehérre meszelt kicsiny háza, mögötte az alig nagyobb veteményesük — a tisztaság, a szorgalom és a panasztalan nincstelenség megrendítő élményét keltve bennem. Rozó gyermekkorának szüntelen költözködései után ez volt az első véglegessé vált otthona, egyben élete indulásának utolsó meleg fészke. Az apró ablaknyi kitekintés, meg a vastűzhely fellobbanó parázsának fénye nyitotta rá sóvárgó képzeletét a látókörén túli világ határtalanságára, s a szárnyalás gyönyörét a Körös melletti fűzfa ágába csimÉrett almák Öregasszony né az ismeretlent, megajándékozza nézőjét az ismeretlen lehetőségével. Kinyitja a kapukat a képzelet előtt. Mindennapjaink kipróbált és otthonos, ám sokszor bizony unt valóságából megmutat egy kiskaput, egy nyárspolgároknak talán nem ajánlható kiskaput a mindenség felé, a beláthatatlan időbe. Kalandos útra indul, aki enged az út hívásának, e lehetőség csábításának. Mert visszaérkezvén a kipróbáltság és az otthonosság szembesül a mindenségben — ha csak pillanatra is — megtapasztalt más lehetőséggel, s ezután már semmi nem lesz ugyanolyan, mint korábban volt. Ez a flört a mindenséggel tehát, amelyet a vonal — mostmár kimondhatjuk —, ez a nagy kerítő közvetített, nem veszélytelen. Mégis azt kell mondanom, ne féljenek! E veszélyek zömét nem önök, hanem a művész vállalja, a nézőre ebből csupán annyi jut, amennyi kevés penitenciával ellensúlyozható. Mindebből, még a mos tanult piacgazdaságban járatlan jelenlévő számára is világos, hogy nézőnek lenni jó üzlet. Hiszen a rizikó zömét más vállalja, az élménynek viszont a teljességét könyvelhetjük el. Egyetlen dolog, amit nézőként nem kaphatunk meg, s ez a teremtés öröme. Ha valamivel, ezzel több a művész kora átlagánál. Nem úgy több, mint a királyok, itt nincs országalma, jogar és palást, legalábbis nincsenek láthatóan jelen ezek az attribútumok; ami többé tesz, az az állandó készenlét a dolgok megragadására, valami nem volt vonná tétele. Különösen olyan korokban szükséges ezt hangsúlyozni, amikor az uralkodó értékrend csúcsán nem a teremtés, és nem ez a fajta készenlét, hanem materiálisabb értékek állnak, amikor sokak tekintetét elhomályosítja a szerzés öröme, az anyagi hatalom csábítása, tehát ilyenkor kel el a csöndes szó arról, hogy az igazi érték, az igazi hatalom — lát- szék bármiként — minden korban a művészeké. Mert övék a vonal hatalma, övék a tér és a szín hatalma, övék a más dimenziók hatalma és paszkodó gyerekként ízlelte meg. Ami azonban e látogatásból jelkép gyanánt is feledhetetlen emlékem maradt, az a kertjük kapuja volt. Egykori palánkja vagy sövénye már lesorvadt mellőle — s most állott egymagában a térben, drámaian, pátosz nélkül —, shakespeare-i díszlet, a ki- vagy bezártság, a várás vagy búcsú örök kellékeként. Azt éreztem, hogy ebben a valószerűtlen és mégis valóságos motívumban megragadható Koszta Rozália piktúrájá- nak minden fontos vonása: sűrítés, összegzés, absztrahálás formai és tartalmi vonatkozásban, s az, ahogyan a konkrét tárgyi megjelenés, a reális látvány mögött fellelhető a szürreális jelleg, a tájak álomszerűsége vagy portréinak mindig találó karaktervonásai mellett a tekintetekben az ő szelíd lírájának, finom idegzetének vibráló érzékenysége. (...) Tanakodásomban megsürgetett a háttérből már közelgő, vészt- jósló felhőzet, félúton elért bennünket, s rajtunk kívül minden élőlényt fedezékbe kergetett a zápor robajló zuha- taga. De mi felfelé tartott arccal, nyitott kabáttal és szájjal, féktelenül kacagva úgy für- dőztünk, s oldódtunk fel benne, mint hosszú, könnytelen bánat után, testet rengető sírásKislány II. ban szokott olykor elcsitulni az ember.” Ez a tájban-élés, amelyről Supka költőien szép élménye szól, a természeti népek sajátja. Gauguinnél éreztem, amikor már a szigeten élt, ezt a bensőséges kapcsolatot a természettel, amikor a tájban élő emberek nem igényelnek maguknak nagyobb jelentőséget, mint a természet más elemei, megnyugszanak a természet rendjében, elfogadják törvényeit, és mintegy megszemélyesítve az elemeket alakítják ki együttélésüket. Persze Gauguinnél lekerekítettebbek a formák, színesebbek az alakok, Rozónál mindez szigorúbb, merevebb, ikonszerűbb. De ha leszámítjuk az égövi különbségeket, akkor nagyon hasonló a szemlélet maga. S vajon nincs-e lelki párhuzam Gauguin nagyon tudatos menekülése és a Leningrádból hazatérő Koszta Rozália szigorú döntése között, amikor a Szovjetunióban végzetteknek szinte kijáró budapesti lehetőségek helyett periférián lévő szülőhelyét választotta? Persze önkényességgel is vádolhatnak ezért a párhuzamért, ám tudjuk, hogy: mint „egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ”..., s ki tudja, a minden kort behálózó viszonyrendszer kötegei — éppen sűrűségük, átláthatatlanságuk miatt — nem takamak-e el nagyon sok, elsőre különösnek tűnő, de természetes párhuzamot a szemünk elől? Koszta Rozália képeiből ugyanazt a belső sugárzást érzem, mint a Gauguinéiből. Ábrázolásaiban ugyanazt a szembenéző természetességet, ahogy „az arcokat keresi, az arcon a jeleket, amelyeket a sors, a szenvedés és a gyengédség vésett beléjük”. Es a gau- guini kérdés: Honnan jövünk, mik vagyunk,hová megyünk? Kérdések ezek, amelyeket ha komolyan veszünk, rettentően nehéz megválaszolni. Kedves hallgatóim! Ez a kiállítás Koszta Rozália ritkán látott grafikáiból is ízelítőt ad. Azt mondják, a grafika a pillanat művészete. Hát igen is, meg nem is. Mert valóban, amikor elindul a vonal, már nincs idő a fontolgatásra, a lendületet a kéznek végig kell vinnie. Van Rozónak egy sorozata gyulai városgrafikákból. Tiszták, letisztultak, bájosak ezek a tusrajzok, egyvonalasak, nem részletezők. A pillanat rögzítései — gondolnánk! Ám ezekben az elakadó és ne- ki-nekilendülő vonalakban ott vannak a gyermekkor már fá- tyolon áttűnő közös játékai, ott a hosszú sorállások a kútnál, a vízre váró emberek beszélgetéseivel, ott a boltos kuncsaftot megkötő szóáradata, a kisvárosi esti utcák köszönései, s mi minden még! A grafika abba a bizonyos egy pillanatba belesűríti sokezer évtized élményét, tapasztalatát. Egy vonal elindul, kikanyarít magának egy szeletet a síkból, más dimenzióba állítja, mondjuk a harmadikba, térré teszi a kiszabottat, de helyezheti a negyedikbe is — és máris megnevezhetetlen, sejtelmes távlatokba vonz. A vonal tehát varázsol. Anélkül, hogy valósággá tenmmmmm
