Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24-27 / 303. szám
1992. december 24-27., csütörtök-vasárnap „Nincs üresség, ahol várnak valakire. S mindenre válasz jön, ha megtanulunk várni.” Sütő András: Advent a Hargitán KARÁCSONY Ünnep művész szemmel A Gyulai Várszínház ilyenkor télen látszólag pihen. Látszólagos nyugalom ez, hiszen a színház vezetése már dolgozik a következő évad programján. A megye színházba járó közönsége kivételes helyzetben van, mert egy-egy nyári játék alatt neves rendezők munkáját és országos hírű színészeket láthat a vár színpadán. Közülük kértük meg Sík Ferencet, a színház művészeti vezetőjét, valamint Götz Annát, Agárdy Gábort és Kállai Ferencet arra, meséljenek arról, mit jelent nekik a karácsony, az ünnep. val a varázslattal éltem együtt, hogy tényleg jön a Jézuska. Később már csak annyit kellett tennem, hogy elhitessem a szüleimmel, hogy hiszek benne, hogy ők ezért boldogok legyenek. Ez a fajta különös érzés az, amely visszaidézi a gyerekkort. Sík Ferenc: „Nem tudom magam elképzelni az élet nélkül” volt, s reméljük még nagyon sokáig az is marad. — Igen, ezt én is nagyon szépnek tartom. Amikor annak idején sorozatos és szinte reménytelennek látszó tiltások után végül is bemutattuk, megkésett karácsonyi ajándéknak szántam. De a siker és az az egyetemes emberi reménység, amely a darabból sugárzik, elsősorban Sütő András ajándéka. Olyan színdarab ez, mely teljesen egységes, egygondol- kodású csapatot tudott kialakítani nagyon nehéz időkben. Kállai Ferenc: „Frissességemet az esti tapsnak köszönhetem” — Számomra azok a primér karácsonyi élmények jelentenek a legtöbbet, amelyet Gyula környékén, Gyomán átéltem. Valószínű, most is ebből táplálkozom, s azt szeretném minden erőmmel visszahozni, azt a különös, furcsa érzést, amit a kis házak, a hóesés, az apámmal történt karácsonyi séta jelentett. Egy jó ideig av— Első emlékem a karácsonyról egész kisgyermek koromból származik. A nagy hóban elmentünk otthonról sétálni, természetesen azért, hogy addig fel lehessen díszíteni a Jézuska hozta karácsonyfát. Nagyon hideg volt, s a hóban egy kis verebet találtunk megfagyva. Haza akartam vinni, de a nagymamám tanácsára a hóban megágyaztunk neki. Nagyanyám úgy vélte, hogy ott majd át fog melegedni, és életre kel. Nem nagyon értettem, hogyan lehet ez, amikor a hó hideg, de végül is igaznak bizonyult, mert egy darabig álltunk mellette, s lestük, hogy milyen hatása lesz, végül feléledt és elrepült. A legtöbb, amit a Jézuskától karácsonyra kapni leheti az élet. Nekem ez az első, kismadaras karácsony azért is maradt meghatározó. Én úgy élem át az életemet, hogy minden pillanata öröm, és rettenetesen szeretem a bajait, az örömeit, a szomorúságait. Egyszerűen nem tudom elképzeni magam az élet nélkül. Általában nem nagyon szeretem ezt az ajándékozósdit. Talán azért, mert soha az életben nem voltak olyan vágyaim, amelyeket ajándékkal ki lehetett volna elégíteni, a határidőnaplókat és a tollakat kivéve, amelyeket imádok. Sajnos nincs érzékem, s nem vagyok elég figyelmes ahhoz, hogy tudjam, másoknak mi okozna igazán örömet, meglepetést. — A békéscsabai közönség az idén láthatta a Nemzeti Színház vendégjátékában, Sütő András Advent a Hargitán című csodálatos előadását. Ez az immár hetedik éve— eredetileg karácsonyra tervezett, de a körülmények miatt csak januárban bemutatott előadás sok színházba járó számára csodálatos ajándék „A siker és az az egyetemes emberi reménység, amely az Adventból sugárzik, elsősorban Sütő András ajándéka” —- Ajándékot kapni jó dolog, adni talán még jobb. A színész kivételes helyzetben van, hiszen minden előadáson alkalma van arra, hogy szerepformálásával, tehetségével megajándékozza a nézőt. — Az, hogy én viszonylag frissen tudom tartani magam, azt az esti tapsnak köszönhetem, amely regenerál. Én mindig úgy érzem, hogy a közönség többet ad vissza. Ha a közreműködésem az előadás végén kipirult arcokat és tapsot eredményez, akkor az maga a boldogság. S akkor úgy érzem, hogy teljesen fiatal vagyok. —Változott-e az elmúlt évek során a közönség? — Igen. De hogy ennek mi az oka? A civilizáltabb és kilú- gozottabb érzelmi világú közönség, az előadások sterileb- bek, amelyek nem igazán váltanak ki katartikus élményeket, érzéseket. Ha a magam színészi pályáját nézem, akkor csupán a Bánk bánt tudom példaként említeni, ahol az előadás végén sírtak a nézők. Ma a Bánk maximum három előadást él meg anélkül, hogy a fiatalság ne avatkozna be dest- ruktívan. Ennek lehet az előadás az oka. Ha túlvéleményezünk egy darabot, abban a pillanatban elveszti minőségét, amiért íródott. — Hiányzik belőlünk a katartikus élmény utáni vágy? — Az érzelmek, a kitárulkozások ma nem arról szólnak, hogy valaki a Rómeó és Júliában ugyanazt érzi, hogy elérhetetlen Júlia, de olyan hatalmas benne az érzésvilág, hogy ott remeg a csodától és a gyönyörűségtől, hogy azon az estén találkozik az erkélyen a szerelmével. Lefordítják a mára, ahol a szerelem leszűkült, ahol az ifjú egyszerűen csak azt mondja, hogy jó vagy nekem. Ha nincs kitöltve azzal a reneszánsz, mediterrán fűtöttséggel, mint amelyet igényel ez a darab, akkor elporhanyósodik az érzés, cinikussá válik a dolog, kicikizik. — Mit tehet ez ellen a színész? — Szerénységgel összefüggő tehetséggel megpróbálni interpretáltatni, mint rendező „Ha túlvéleményezünk egy darabot, elveszti minőségét” „...legyen erőnk, nekünk színészeknek túlélni ezt a kíméletlen harcot, amit ellenünk és a kultúra ellen folytatnak” és interpretálni, mint színész, ezt a pár klasszikus által megírt művet. Mert ha megpróbálják lefordítani a mára, amelyben a saját betegségük jelenik meg önérvényesítés és önmegvalósítás formájában, akkor szerintem kulturális bűnt követnek el. Ha nem azon töri magát, hogy úgy tartsa a tükröt, ahogy azt pl. Shakespeare igényli, akkor baj van, mert lehozta a földre azt a kultúrát, amelyben felnézve tanult a néző, ahol találkozott a nagy szellemmel. Agárdy Gábor: „Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal” — Az én gyerekkorom nagyon szegényesen telt el. Apám nyolcéves koromban meghalt, s anyám három fiúgyermekkel özvegyen maradt. Nagyon boldog karácsonyokra nemigen tudok visszaemlékezni. Csak álltunk a gyönyörűen feldíszített kirakatok előtt, és néztük, mennyi minden szépet lehetne kapni. De tudtuk, hogy anyánknak erre nem jut. Most így hetvenévesen arra gondolok, hogy ez az idő most mintha visszalopakodott volna. Egyre többen állnak a díszes karácsonyi kirakatok előtt, s felmerül bennem a kérdés: vajon a mai gyerekeknek mennyivel lesz boldogabb a karácsonyuk, mint a miénk volt? Nem tudom. Én azokkal leszek lélekben együtt, akiknek még fára sem jut. Nekem a karácsony ugyanolyan nap,'mint a többi. Feleségemmel fel szoktuk díszíteni a karácsonyfát, rágondolunk a halottainkra, akik nincsenek velünk. Velük szoktunk kará- csonyozni. Ha nem játszom, akkor ilyenkor inkább festeni szoktam, gregoriánokat hallgatok. Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal. — Mi kellene ahhoz, hogy egy kicsit boldogabbnak érezze magát? — Ha tele lennének a színházak, ami ma egyre ritkább. Egy négytagú család számára szinte megfizethetetlen. De hát ahogy Sütő András mondja, reméljük, hogy lesz elég mécsesünk a várakozáshoz, hogy kivárjuk azt a jobbat, amit mindenki remél. Hiszen remény nélkül élni nemigen lehet. Most karácsony előtt megyünk Erdélybe, Kolozsvárra, Nagyváradra. Izgalomban telik az elkövetkezendő pár nap, vajon mi lesz most Erdélyben. Tavasszal voltunk már vendégelőadáson az Adventtel. Csodálatos volt. Virágesővel köszöntettek a román színészek, ott sírtak velünk együtt a színpadon. Valamit ki kellene találni, mert az lehetetlenség, hogy a mai világban ne tudjon két nép úgy egymás mellett élni, hogy ne egymás gyűlölete legyen a fő cél. — Ajándékot adni az egyik legnagyobb öröm, a színész számára ez mindennapos. — Ez a pálya szépsége. S a legnagyobb fizetség a közönség tapsa. Régi színigazgatók fizetésnapon a pénzét keveslő színésznek a következőt mondták: Hiszen a felét, a tapsot már megkapta. Pénzre meg ne várjon, mert nincs. — Körülbelül itt tartunk most is. — Igen. Csak akkor egy embert lehetett hibáztatni, hogy esetleg rossz a műsorpolitikája vagy nem jó színdarabot játszik, nem jó színészek vannak a színpadon, de most nem egy emberé a színház, s nem is igazán tudjuk kié vagy kié nem. — Ha egy angyal szállna most közénk, mit kívánna tőle? — A színházba járó közönségnek azt, hogy legyen olyan az élet, hogy boldogan tudjanak színházba járni. Nekünk színészeknek, hogy legyen erőnk ezt a kíméletlen harcot, amit most ellenünk, s egyáltalán a kultúra ellen folytatnak, túlélni. —És Agárdy Gábornak? — Talán azt, hogy tudjam megőrizni az egészségemet, hogy még egy pár évig tudjak dolgozni. Götz Anna: „A legszebb az ünnepben a készülődés” — A karácsony a családdal, a szeretteimmel való együttlétet jelenti, bár mostanában egyre ritkábban adódik erre alkalom, mert az utóbbi időben minden karácsonykor játszottam. A legszebb az egész ünnepben a készülődés, amikor az ember megpróbál személyhez szóló ajándékot keresni, aminek a másik biztosan nagyon örül majd. Nyolcán vagyunk unoka- testvérek, de majdnem olyan, mintha testvérek lennénk, együtt nőttünk fel, s nagymamám a mai napig annyira összetartja a családot, hogy tulajdonképpen alig változott gyerekkorunk óta. Mindig törekszünk, hogy karácsonykor együtt legyen a család mint régen. — Milyen ajándékra vágyik legjobban? — Nagyon szeretnék egy kisgyereket. Óriási öröm lenne karácsonyra, ha azt tudnám mondani, hogy „gyermek születik a Betlehemben”. —Hogyan alakul a pályája, ha megérkezik majd a baba ? — Ügy gondolom, hogy a szakmám miatt nem szabad halogatni, ha itt lesz, akkor majd megoldjuk. Nyilván, hogy ennek ára van, s nagyon sok mindenről le kell majd mondani, de úgy érzem, hogy ez a pálya egy életre szól. Lehet, hogy egy-két szerep elfut majd mellettem, de ez benne van a pakliban. — Okoz-e nehézséget az, hogy a férje is színész? — Nem olyan nehéz, mint ahogy az kívülről látszik. Sokkal nehezebb lenne, ha valamelyikünk civil lenne. Aki nem él benne a színházban, annak nagyon nehéz megmagyarázni azt, hogy ha készülünk egy darabra, akkor a próbaidőszakban más nem is nagyon érdekel. — Milyen érzés együtt játszani? — Nagyon jó, bár egyikünk sem akar kifejezetten együtt játszani a másikkal. Van egy csomó olyan dolog, amit nem szeretnénk kiadni, mert az a saját titkunk, a magánéletünk. Ettől függetlenül nagyon szeretünk egymással dolgozni. Bár igazi partnerek még nem voltunk. Muzslai Katalin Fotó: Ilovszky Béla és Kovács Erzsébet „Aki nem él színházban, annak nagyon nehéz megmagyarázni ezt a világot”
