Békés Megyei Hírlap, 1992. november (47. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-25 / 278. szám
1992. november 25., szerda TÉNY-KÉPEK iRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP „Amit egy néptanító adni tud” A Karsai házaspár visszaemlékezései Gyulán lemondott a népjóléti bizottság elnöke Egy portrévá kerekedett kérdés Ugyanazon cselekedet között is lehet különbség. Vannak, akik érdekből cselekszenek és vannak, akik önzetlenségből. Sajnos ez utóbbi nemes példával egyre kevesebbet találkozunk, talán csak elvétve és leginkább az idősebb generáció körében. A medgyesegyházi Karsai Mihály és Karsai Mihályné neve, munkája szinte már fogalom a településen. Nem múlhat el ünnep, esküvő, iskolai rendezvény, ahol ne gyönyörködhetnénk Ilus néni zongorajátékában és mint megtudjuk, Miska bácsi sem marad el a feleségétől. „Amit az embernek, a gyermekeknek, a faluközösségnek egy néptanító adni tud, azt mind odaadták Karsaiék érzelemben, tettekben a maguk természetességével és életük részeként — állítják többen is —, és tették mindezt úgy, hogy semmit sem kértek cserébe.” Szilágyiné Nagy Judit: „...a város költségvetésének nagyobbik hányadát fejlesztésre fordítottuk” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET „Minket a zene hozott össze” Amikor a hétvégén váratlanul betoppanok a nyugdíjas Karsai házaspár otthonába, csak Miska bácsi van otthon. Ilus néni éppen egy fiatal pár esküvőjén „szerepel’' orgonajátékával. Rólunk írni? Ugyan mit lehetne? — hárít el Miska bácsi, azonban később kiderül, regényt is írhatnék az élettörténetükről. Közben megérkezik a feleség. — 1935-ben a Keresztény Ifjúsági Evangélikus Egyesületben ismerkedtünk meg — kezdi Ilus néni. — Egyébként az egyesület titkára, énekkarvezetője és mindenese voltam. A férjem is a zongoratanítványom volt és a szép dalok, a zene hozott össze bennünket. Mindössze egy hónapig udvarolt, hogy eldönthessük: egy életre ösz- szetartozunk — nevet rám hamiskásan. — A feleségem 17 évesen költözött a szüleivel Medgyes- egyházára, akik iparos emberek voltak — veszi át a szót Miska bácsi. — Az én szüleimnek volt egy nagyobbacska kereskedése és egy mozija. Mindketten itt dolgoztunk egy darabig. De mint lenni szokott, mi is „ki akartunk repülni”. A bankba mentem tisztviselőnek, a feleségem a hitelirodán lett könyvelő, miközben éneket és zenét tanított. Abban az időben csak az úri osztály gyermekei tanultak zenét. Nem dicsekvés, de a feleségem 60 éve szolgálja a kultúrát. Foglalkoztunk mi a Repülj pávától a színházig mindennel. Nem is tudom hány operettet rendeztünk. A Luxemburg grófja olyan siker volt, hogy Budapestre akartak felvinni 2-3 társulati tagot színésznek. Amikor a száműzetésből hazajöttem, a tanácsnál megkértek, vegyem át a kultúra igazgatását. Sok-sok színielőadást szerveztünk, bejártuk az egész környéket. Nem volt könnyű, de gyúrtuk, fúrtuk, magunk készítettük a kulisszákat, és végül sikerünk is volt. — Nem bírtuk a tétlenséget — folytatja a feleség. — Életünknek azonban volt egy jelentős állomása 1943-ban, amikor Erdélybe kerültünk. Olyan nevelőket kerestek, akik beszéltek szlovákul vagy románul. A férjem szülei révén mi a szlovák nyelvet beszéltük, így kerültünk Hármaspatakra. Egy év Erdélyben — Egy szlovák népiskolába mentünk, ahol a magyart csak 1-2 órában tanítottuk. A 6 osztályos elemi első osztályába még 12—13 éves gyerekek is jártak. A minisztérium jelszava az volt: „magyarosítani tilos”, ezért sokszor kaptunk váratlan ellenőrzést. Az iskola a Réz-hegység tetején volt, az utolsó vasútállomásról, Élesd- ről lehetett megközelíteni. Ez 5 órai gyaloglást jelentett egy szerpentines úton felfelé. Télen nem volt tanácsos egyedül és gyalog járni a farkasok miatt. Az iskolában nem volt pad, a gyerekek hoztak maguknak kis székeket. Óriási volt a szegénység, az elmaradottság. írni, olvasni csak a tanító, a papok, a bíró és a kereskedő tudott. Megérkezésünkkor felnőttek, gyerekek rohantak oda, fogták a kezünket, a szoknyámat és hálálkodtak. Megdöbbentő volt. — A szegénység ellenére itt is feltaláltuk magunkat. A gyerekekkel tánccsoportot alakítottunk és énekkart. Sok-sok előadást szerveztünk. Egészen ’44 karácsonyáig ott éltünk a faluban és soha nem feledjük el az eljövetelünket. Már minden betelepült értelmiségi eljött, amikor készülődtünk haza. Két román csendőr indult az iskola felé, mire az egész falu népe megindult, hogy mi lesz. A csendőrök átadtak egy papírt, amelyben az akkori hatalom kért bennünket, hogy ne hagyjuk el a falut, mert „néphez hű értelmiség vagyunk” — a papíron! Mindenki sírt velünk együtt. Újra itthon — Visszaérkezve Medgyes- egyházára az elemi iskolába osztottak be mindkettőnket. Hozzáteszem, nem akartunk itt maradni, mert úgy véltük, senki sem lehet próféta a saját falujában. Néhány év múlva azonban a tanfelügyelő „ránk olvasta”, hogy bizony magunk döntöttük meg az állításunkat. Itthon aztán „felfordítottuk” a falut. Iskolai énekkart, tánccsoportot szerveztünk, színielőadásokat rendeztünk, amellyel bejártuk az egész környéket. Az első tomaünne- pélyt is, majd évek hosszú során át a többit én rendeztem — mondja némi büszkeséggel Ilus néni. — Teljes erővel indítottunk több társadalmi munkát. Miska bácsi sok évig a TIT vezetője volt, az úttörőélet, a focicsapat szervezője, ’45 tavaszától sportintéző a faluban. Szinte minden járási, megyei versenyt megnyerték csoportjaink. Családi élet? Bizony arra maradt a legkevesebb idő. Éjszaka mostunk, takarítottunk és javítottuk a dolgozatokat. Fizetség? Nem kértünk és nem is kaptunk, de nem is ezért csináltuk. A Karsai házaspár hallatlan energiával, éjt nap- palá téve és fáradságot nem kímélve dolgoztak, miközben két gyermeket is felneveltek. Húsz éve nyugdíjasok, de még eközben is tevékenyek. A férj könyvbizományos volt 15 évig, előtte iskolatankönyv- felelős. A feleség ma is tanít— magánúton — zenét, éneket. Az sem maradhat ki, hogy még idős szüleiket is gondozták. Akiket tanítottak, ma maguk is nagyapák, nagymamák. A fiatal tanítványok is visszajárnak, amit az évente megrendezett hangversenyest bizonyít. A házaspár — úgy érzem, joggal! — köztiszteletben áll. Nem is tudnánk igazabb gondolattal zárni a történetet, mint Ilonka néni szavaival: „A sok munka és a szeretet az, ami összeköt bennünket az emberekkel. Sosem felejtjük el, hogy honnan jöttünk, és mi úgy érezzük, valóban igazi néptanítók voltunk.” Halasi Mária Lemondott népjóléti bizottsági elnökségéről és tagságáról Szilágyiné Nagy Judit, Gyula város képviselő-testületének tagja. Vajon miért? — A bizottság megalakulása óta elnökösködtem. A bizottságot a szociális irányelvek és a pénzügyi lehetőségek alapján igyekeztem működtetni. Szívesen végeztem ezt a munkát. Sok más tennivalóm is van, fáradt is vagyok, de nem ezért mondtam le. Az igazi ok: a képviselő-testület javaslataink döntő többségét nem építette be döntéseibe. Ellenkezés észérvek nélkül — Bizonyára megfogalmazták szakmai kifogásaikat. — Nem sorakoztattak fel szakmai észérveket előterjesztéseinkkel szemben. Egyszerűen csak ellentétesen szavaztak. Egyedül a lakáskama- tadó-támogatás ment át. Ez szociális támogatási lehetőségeink népszerű és praktikus kihasználása lett. —Mi lenne a teendő? — Sürgősen meg kellene fogalmazni egy átfogó szociális válságkezelő programot. Ránk erőltették a szociálistér- kép-szemléletet. Ez ugyan a meglévőnél több adatot hoz felszínre, de aránytalanul több munkát is ró az amúgy is leterhelt, sokirányúan elfoglalt embereinkre. Vannak, akik nem válságkezelő programban, hanem átfogó szociális koncepció megalkotásában gondolkodnak. Ilyen csak átfogó gazdasági koncepcióra építhető. De még azt se tudja senki, hogy például hány munka- nélkülivel kellene számolnunk jövőre. —Mi volt az utolsó csepp a pohárban? — A bölcsődei férőhelyek csökkentésének elhatározása. A Munkácsy utcai 20 férőhely megszüntetése. Ez annyiba került a városnak, mintha tovább működtettük volna. S minden felszámolandó bölcsődével ez a helyzet. A dolgozóknak végkielégítést kell adni, költségei vannak a felszámolásnak is, pénzbe kerül a mini- és magánbölcsődék támogatása is. Világos, hogy az inaktív lakosságra kapott állami normatíva felhasználásáról úgy dönt a város, ahogy akar. Például nem tart fenn bölcsődéket. Nyakunkon a szociális válság, s szerencsére még működnek bölcsődék a városban. Megszüntetésük nem csak népszerűtlen, gazdaságtalan is lenne. Nem kérdezték: miért? — A testület nem fogadta el lemondását. Ahogy mondani szokás, mi van ilyenkor? Ez jutott eszembe, amikor Gyulán, a Béke sugárúton megállított egy férfi. Némiképp „provokálhattam” az illetőt, ugyanis a fejemen olyan Castro-sapka volt, melyen a magyar címer látható. Kezet fogott velem, majd feltett egy kérdést, amitől a lélegzetem is elakadt. — A mi kutyánk kölyke vagy? Bevallom, némiképp humorosan „vettem a lapot” és visszakérdeztem. — Túl azon, hogy a testület a szociális érzékenységet hirdeti, nem igazán rendelkezik a szükséges információkkal a városlakók helyzetéről. Vagy nem akar tudni róla. Hiába mondtam el, nem nagyon értik meg, hogy e téren mi, miért van. Ezért is mondtam le. Valóban ellentmondásos, hogy bár nem értenek velem egyet, mégsem hagynak elmenni. A ragaszkodást nem látom viszont a testületi döntésekben. Talán felfigyelt rá, hogy senki nem kérdezte az ülésen: miért köszönök le? Egyszerűen csak nem engedtek el. Szakmai álláspontomat a népjóléti bizottság tagjai döntően osztották. Én is számíthattam rájuk. Felelősségteljesen, vitatkozva dolgoztunk. Köszönettel tartozom nekik. — Ki hívja össze legközelebb a bizottságot? —Gondolom, a polgármester úr. Fejlesztés mindenáron? —Melyek a város legszorítóbb szociális gondjai? — A tél közeledte, az energiaárak emelkedése rendkívül súlyos helyzetet teremthet. Nem tudom, megbirkózunk-e ezzel. A lakástörvény hiánya miatt a város 1100 körüli lakásállományának sorsa rendezetlen. Készül valami elképzelés a hivatalban, de annak illeszkednie kellene a szociá— A micsodának a kicsodája vagyok én? A férfi — talán az elfogyasztott alkohol hatására — elsiklott a kissé gunyoros kérdés felett és barátságos hátba- vágás közepette rámrivallt: — Hát a Magyar Nyilaskeresztes Párt tagja vagy, ugye? Ekkor villant belém a gondolat, miszerint a történelem visszakézből adott egy pofont az én demokratikus, a magyar történelemben jártas észjárásomnak, mely szerint a múlt az lis szempontokhoz. Ez ügyben még senki sem keresett meg bennünket. Egyes városrészek lakóinak elöregedése is intézkedéseket követelne. Nem az alacsony nyugdíjak jelentik a legnagyobb gondot,, hanem a magukra maradt öregek fizikai ellátásának hiánya. A fiatalabbak jelentős része se nagyon tud segíteni az öregeken: nekik is alapvető létfenntartási gondjaik vannak. Jön a tél, s nincs a város hajléktalanjainak szállása. Más kérdés, hogy mennyiben felelősek ők is a helyzetükért. Erre vonatkozó, a lehetőségeinket felhasználó javaslatunkat is elvetették. A segélyezést is új formában kellene végeznünk. Meggyőződésem, hogy a legjobb szociálpolitika az étkeztetés, a gyerekek napközi otthonos ellátása. Csak megjegyzem: a város költségvetésének nagyobbik hányadát fejlesztésre fordítottuk. Ez természetesen szükséges lehet, de nem mindenáron. Összegezve: ezután is mindent megteszek a szociális gondok enyhítéséért. De a téves elképzeléseken alapuló irányzatokat nem kívánom munkámmal segíteni. Egy lemondás okát kívántuk feltárni. Ha emellett egy határozott vonalú portré is kikerekedett belőle, akkor hadd utaljak a közhelyre: mindez bizonyára csak a véletlen műve. K.A.J. múlt — illik belőle tanulni —, a jelen az jelen. Nincs időtörés, időutazás. Zavaromban a még mindig a kezemet rázó férfi előtt hebegni kezdtem: — Nem... Elnézést, de én nem... A férfi jól láthatóan meghökkent, mintha természetes dolog lenne, hogy mindenki eme párt tagja — elköszönt, otthagyott, és én a pofon hatásától még mindig szédelegve megnéztem a sapkámat... F. L. T. Erdélyben is a „néphez hű értelmiséghez” tartoztak FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET A történelem visszavág
