Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-09 / 213. szám

1992. szeptember 9., szerda HAZAI TÜKÖR igRKÉS MEGYEI HÍRLAP Válasz a Házasodjunk haj, haj, haj című cikkre Földárverések Az eddigi összesítések alap­ján, amelyekben már a vasár­napi adatok is szerepelnek, az országban 138 földárverést tartottak, és így 72 ezer 511 aranykorona értékű föld talált gazdára — tájékoztatta az Or­szágos Kárpótlási és Kárren­dezési Hivatal illetékese ked­den az MTI-t. Az augusztus 24-étől szep­tember 6-áig teijedő időszakra összesen 148 árverést hirdet­tek meg, s ezekből 10 maradt el érdektelenség miatt. Az ár­veréseken 980 licitálásra jogo­sult személy vett részt, közülük 862-en vettek földet kárpótlási jegyeikért. Az összesen elárverezett 72 ezer 511 aranykoronányi földből 746 aranykoronányi volt az er­dő. A becslések szerint a meg­hirdetett földeknek mintegy 40-50 százaléka kelt el, termé­szetesen azokat a földeket, amelyek most nem találtak gazdára, az elkövetkező árve­réseken újra meghirdetik. Az árverések tapasztalatai azt mutatják, hogy egyelőre még tartja magát az a tenden­cia, miszerint a földek többsé­ge 500 forint/aranykorona ér­téken kerül eladásra. A meg­egyezések száma — amikor 1000 forint/aranykorona érté­ken veszik meg a földet — 38 volt ebben az időszakban. Ugyanakkor az árak most már sokkal differenciáltabbak, mint kezdetben voltak. So­mogy megyében például volt olyan parcella, amelyet 5700 forint/aranykorona áron vett meg új tulajdonosa. Olcsó kisgép Már folyamatosan gyártja a ta­karmánykeverőt és darálót a magántermelők számára a Bá­bolna Részvénytársaság. A praktikus kisgépet kifejezet­ten az állattartó farmerek mun­kájának könnyítésére fejlesz­tették ki a bábolnai szakembe­rek. Hivatkozással a Békés Megyei Hírlapban Házasodjunk, haj, haj, haj cím alatt megjelent és személyemet is érintő megálla­pításokra, szeretnék ahhoz meg­jegyzést fűzni. Amikor én az ún. Hack- üggyel először is találkoztam, annak az volt az előzménye, hogy abban az időszakban foly­tak a parlamenti, pártközi viták az állam által jogtalanul elvett ingatlanok esetleges visszaadá­sáról vagy pedig részjeges vagy teljes kárpótlásáról. Én mint jo­gász többször kifejtettem a véle­ményemet ezzel a kérdéssel kapcsolatban, sőt segítettem Zsíros Géza képviselő úrnak egy termőföldtulajdon rendezé­sére vonatkozó törvénytervezet elkészítésében is. Ez abban az időben köztudott volt és így ke­resett meg Hackékon keresztül egy nyugdíjas bíró ismerősöm, hogy Hackékat milyen jogtalan­ság érte és ebben a kártérítés, kár­talanítási ügyben egyedül a kis­gazdapárt az, amely olyan állás­pontot képvisel, hogy amit jogta­lanul elvettek, azt természetben vissza kell adni, ezért kért, hogy foglalkozzam az üggyel. Tekintettel arra, hogy akkor még végleges törvény nem szüle­tett —volt, amikor a már megsza­vazott törvény az Alkotmánybí­rósághoz került, volt, amikor tör­vénytervezet került az Alkot­mánybírósághoz stb., egy biztos, senki sem látott tisztán. Ekkor kértem a türelmüket a végleges jogszabály elfogadásáig. Hackék tudomásul vették, hogy a kiala­kult állapotért a jelenlegi önkor­mányzat nem felelős. Mondanom sem kell, hogy a végleges törvény elfogadásáig hosszú idő telt el. Többször tele­fonáltak, hogy van-e már érvé­nyesjogszabály vagy sem. Végül megszületett a kárpótlási tör­vény. Ezt követően ügyvédi iro­dámban kerestek fel Hackék, akikkel közöltem — de ezt már ők is.tudták — az elfogadott kár­pótlási törvény rendelkezéseit. Kértem, hogy adják be a kárpótlá­si igényüket. Közölték, hogy ők az egész kárpótlási törvénnyel nem értenek egyet, nekik nem kárpótlási jegy kell, hanem az in­gatlan. Ekkor közölték, hogy mint ügyvéd akarnak megbízni, indítsak egy pert, nem érdekli őket, ha el is bukják, gondoskod­nak arról, hogy ez a per nemzet­közi nyilvánosságra kerüljön —- kilátásba helyezték külföldi új­ságírók stb. meghívását is. Ekkor ajánlották fel, hogy ezért a perért adnának nekem 3 ezer márkát, sőt át is akartak adni előlegbe vala­mennyit. Én ekkor közöltem velük, hogy az önkormányzattal szemben én pert nem indítok és ebben az ügyben ingyen továbbra is segítségükre leszek, mert sze­rintem is méltánytalan és igaz­ságtalan volt az ingatlanuk elvé­tele. Kifejeztem azt is, hogy rá­adásul szükségtelen is egy ilyen per megindítása, mert ha megta­láljuk a törvényes utat, akkornem lehet akadálya a tulajdonjog visszaállításának. Őszintén megmondom, hogy akkor nem tudtam, hogy mely jogi megoldással lehetne ezt megoldani. Számtalan jogi lehe­tőséget beszéltünk, de csak mint feltevést. Én kihangsúlyoztam, hogy esetleg a kárpótlási jegy mint egy jogi technikai eszköz is alkalmas lehet a kívánt cél eléré­sére, de megalapozottnak tűnt a határozat jogerősítésére vonatko­zó feltevés is. Én egyet mondtam, hogy adjanak be a testülethez egy kérelmet és a testület kisgazda tagjai — mivel ez megegyezett a párt akkori irányvonalával (tehát a reprivatizáció) — bizonyára tá­mogatni fogják. Az egyik jogi megoldáslehető­séget —mely megegyezett a fen­tiekkel — vázlatszerűen össze is állítottuk. Ezt követően érkezett a hivatalba a kérelmük, mely kére­lem sorsáról, annak elintézési módjáról én is csak jóval később szereztem értesülést. Nem tud­tam, hogy az ügyben ügyészségi óvás van, nem tudtam arról, hogy a köztársasági megbízott mit döntött stb. Időközben többször hívtak telefonon a lakásomon, de én semmilyen érdemlegeset nem tudtam mondani, mert nem tud­tam, miként áll az ügyük. Több esetben ismételgették a korábbi ígéreteiket, de minden esetben ki­jelentettem, hogy felejtsék el, én meggyőződésből, mint kisgazda- párti politikus segítek nekik. Is­mételten kihangsúlyozták, hogy előbb-utóbb nemzetközi botrányt csinálnak ebből az ügyből. Én változatlanul mondtam, hogy ne csináljanak botrányt, mert ez nem jó senkinek sem. Akkor már köz­tudott volt, hogy Antall József miniszterelnök Gyulára jön. Előt­te a koalíciós pártok vezetőinek találkozási lehetőségük lesz vele. Gondoltam, ha lehetőségem lesz rá, felhívom a miniszterelnök fi­gyelmét a kárpótlási törvénnyel kapcsolatos nemzetközi bonyo­dalmakra. A koalíciós pártok képvise­lőivel ténylegesen Békéscsabán találkozott is a miniszterelnök úr! Kérdés feltevésére azért nem került sor, mert a miniszterelnök úr megelőzött és beszédében ki­fejtette a kárpótlási törvénnyel kapcsolatos álláspontját. Töb­bek között felhozta, hogy kül­földön járva ő is tapasztalt kriti­kákat a törvénnyel kapcsolat­ban, sőt tudomása van arról is, hogy különböző nemzetközi fó­rumokhoz is fordultak. Egy ilyen külföldi találkozás során feltette neki a kérdést — ponto­san már nem emlékszem, hogy név szerint ki volt az illető — egy volt főúri birtokos leszárma­zottja, hogy ők miért nem kap­hatják vissza az őseiktől elvett főúri birtokot. Ekkor mondta a miniszterelnök úr, hogy ha a kis­gazdák reprivatizációs állás­pontját fogadták volna el, akkor éppen a kisgazdákkal toltak vol­na ki, hiszen akkor visszaállítás­ra kerültek volna a főúri nagy­birtokok, másrészt a kérdező fő­úri birtokosok ősei is úgy jutot­tak a birtokhoz, hogy felségsér­tés miatt azt egy másik főúri birtokostól a király elvette és adta oda egy másik birtokosnak. Ha reprivatizáció van, akkor az elkobzott főúr leszármazottai is jöhetnek és ha ezt az elvet elfo­gadjuk, akkor kb. mindenkinek, jut az Etelközben egy maréknyi föld. Lényegében tehát a minisz­terelnök úr kérdés nélkül is meg­válaszolt a bennem felmerült problémára. Ugyanakkor ki­hangsúlyozta, hogy a törvény ke­retén belül próbáljuk meg törvé­nyesen a károsultak kárpótlását. Ezt követően ismét jött a tele­fon, de a fentieken túlmenően ér­demlegeset nem tudtam monda­ni. Ekkor közölték, hogy legalább egy este aludhassanak a házuk­ban, nekik ez megnyugvást jelen­tene és majd kivárják, hogy végre ügyükre pont kerüljön. Amennyiben az nem sikerül, ak­kor erőszakkal hatolnak be az in­gatlanba. Én közöltem, hogy sen­kinek nem tenne jót egy ilyen erőszakos lépés, ezt megelőzen- dően tényleg ígéretet tettem, hogy a döntésre jogosultaknak közvetlenül mondják el ké­résüket. Ez egy hétfői napon meg is történt, Hackék elmondták sé­relmeiket, a jegyző úr pedig vála­szolt rá, ígéretet tett, hogy utána­néz az ügynek. Délután Hackék felkerestek az irodámban, hogy voltak Békéscsabán a köztársa­sági megbízott irodájában és az ekkor nekem is felmutatott hatá­rozatot kapták. Én erről a határo­zatról ekkor szereztem tudomást. A határozat elolvasása után elis­merésemet fejeztem ki az abban elfoglalt jogi állásponttal kapcso­latban és örültem, hogy nem kell pereskedni stb. Kértem, hogy menjenek a földhivatalba és néz­zenek utána, mi van az ügyükkel. Azzal jöttek vissza, hogy ez a határozat nem elég, egy pár soros kérelem is kell hozzá. Én ezt a kérelmet elkészítettem és Hackék vitték azt el. Ezt követő­en Hackék engem nem kerestek meg. Nem volt tudomásom a hi­vatal által indított perről sem, de arról sem, hogy Hackék kaptak-e földhivatali határozatot vagy sem, az ellen fellebbeztek stb. Tehát miután megszületett a köztársasági megbízotti hivatal határozata és az benyújtásra került a földhivatalhoz, azt kö­vetően engem Hackék nem ke­restek meg. A további fejlemé­nyekről én is az újságírótól sze­reztem tudomást. Én ebben az ügyben mindvégig mint joghoz úgy-ahogy értő kisgazda poli­tikus jártam el, más szerepet nem is vállaltam, ígéreteiket először visszautasítottam, ké­sőbbiek során is teljesen ko­molytalannak tartottam. Mi­után az újságírótól értesültem Hackék valótlan előadásáról, felhívtam az őket ajánló ismerő­sömet, aki közölte, hogy neki is tettek jóval nagyobb összegű ígéretet, de sem ő, sem pedig én azt komolyan nem vettük. Az egész megyéből kerestek meg engem jogsérelmet szenve­dett emberek, százával töltöttem ki ügyvédi irodámban kárpótlási nyomtatványokat, senkitől egy fillért nem kértem, hangzottak el ígéretek — melynek ha csak a töredéke is igaz lenne, akkor én •földbirtokos lennék —, ezzel szemben a valóság az, hogy egy m termőföldtulajdonom nincs. Ennyit az ígéretek valóságtartal­máról. Én jóhiszeműen és tény­leg a jogsérelmet szenvedett em­berek érdekében jártam és járok el a jövőben is, függetlenül attól, hogy esetleg egy ember általa is komolytalannak tartott és általam többször is elfelejtésre ajánlott ígéretei ténylegesen provokáció. Dr. Mátrai Mihály KISGAZDAPÁRTI KÉPVISELŐ * * * Akik érdeklődései végigolvasták dr. Mátrai Mihály írását, ta­pasztalhatták: a szóban forgó cikk tényei elkerülték kritikáját. Akik pedig hajlandók a levelet még egyszer elolvasni, tegyék azt úgy, hogy legyenek tudatában: Hackék ügye állam-igazgatási jogi, s nem kárpótlási probléma. A kettő között legalább akkora a kü-lönbség, mint az ügyvédi és az alpolgármesteri tevékenység között (kellene hogy legyen). Kiss A. János W Parker Remek állás 7. A lány a fejét csóválta. — Kérem, Gaston úrfi várja a reggelit és... — Nincs vita! — csattant Pierre hangja és a lány ijedten sietett fel az emeletre. Két perccel később belépett Gaston. Egy selyemtakarót csavart a pizsamája fölé, úgy jött. Izgalmában még köszön­ni is elfelejtett. Fel volt hábo­rodva. — Kérem — mondta dühö­sen és ingerülten —, én várom a reggelit és ön nem engedi, hogy felhozzák... — Úgy van! Miért nem ment iskolába? — Beteg vagyok! — Mi baja? — Náthám van! — Lázas? — Nem! — Öltözzön fel és bemegy az iskolába! Majd megmond­ja, hogy reggel rosszul érezte magát, de nincs láza és nem akart mulasztani! — Úgy...? — kérdezte Gas­ton és csípőre tette egyik ke­zét. — Ezt nagyon szépen kép­zeli! Gondolja, hogy betegen bemegyek az iskolába? Az egészségem mindennél fonto­sabb és... — Csönd! Maga nem beteg! — Ezt én tudom! — Téved! Én jobban tu­dom! — Halkra fogta a hang­ját. — Magának az a baja, hogy álmos! És azért álmos, mert az éjszakát nem a szobájában töl­tötte, hanem Susannenál! Gaston egyszerre úgy elsá­padt, mintha valóban beteg lenne. A meglepetéstől szólni sem tudott. — Három perc gondolkodá­si időt adok — mondta Pierre. — Ha akar bemegy, ha akar, itthon marad. Teljesen magára bízom! A többi azután már csak az én dolgom, megértet­te? Gaston nem várt három per­cig. — Megyek... — mondta megsemmisülten és úgy kotró­don el, mint akit félig agyon­vertek. Tizenöt perccel később már nem volt otthon. Körülbelül ugyanakkor csengetett Pierre két rövidet. Az inas azonnal megjelent. Már tökéletesen beleszokott, hogy Pierre ezentúl titkár. És megadta a rangjának kijáró tiszteletet. — Hívatni tetszett! — Igen... kérem, küldje be a szobalányt! jjusanne csakhamar megje­lent. Sejtette, hogy nem vala­mi kellemes dolog vár rá. El­lenséges pillantás volt a sze­mében, amikor megállt az író­asztal előtt. — Tessék! — Elbocsátom, Susanne — mondta Pierre nagyon nyu­godtan. A lány arca megrándult. — Miért? Mit tettem? — Hagyjuk ezt... Nem sze­retem a vitát és veszekedést. Szépen összecsomagol és fél óra múlva már nem is látom ! A lány felcsattant. — Ilyen simán azért nem megy a dolog! Én nem követ­tem el semmi olyat, amiért ki lehet dobni, mintha loptam volna! Ezt tessék tudomásul venni! A törvény is azt mond­ja... Pierre félbeszakította. Nyugodtan, de keményen. — Hallgasson ide, fiam! Egész jól vagyok értesülve ar­ról, hogy miért akart Gaston ma itthon maradni. Tudom, hogy kijár magához, tudom a selyemharisnyák dolgát... Ha akarja, perre vihetjük a dolgot, hogy jogosan tettem-e ki vagy nem? Nos, hogyan akarja? Susanne elfehéredett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy sírni kezd. A könnyek mindig hatnak. De azután Pierre arcá­ba nézett és tudta, hogy itt nem érdemes sírni. Csak bólintott. — Megyek... Pierre ott állt az ablaknál és a kertet nézte. Valami furcsa megszállottságot érzett, vala­mi ismeretlen titokzatos erőt, amely hajszolja, hogy ebben a házban, amelyhez eddig sem­mi köze nem volt, radikális és könyörtelen nagytakarítást rendezzen. Maga sem tudta, hogy miért, mi hajtja. Csak azt érezte, hogy bele kell nyúlnia a mocsárba. Még az ablaknál állt, amikor váratlanul nyílt az ajtó és ma­dame Lafortune lépett a szobá­ba. Pierre gyorsan megfordult. Azonnal látta,az asz-szony na­gyon izgatott. Most öregnek is látszott, nem volt rajta festék és haja kuszában övezte arcát. — Kérem — mondta hatá­rozottan az asszony —, ezt nem tűröm! Milyen jogon avatkozik a ház dolgába? Hogy merte elbocsátani a szoba­lányt?! Pierre meghajolt Minden gyúny nélkül mondta: — Üdvözlöm, madame, jó­reggelt kívánok! — Feleljen kérem, kérdez­tem valamit! — pattogott az asszony. — Azonnal felelek, mada­me... Nagyon örülök, hogy le­jött, amúgy is beszélnem kell önnel... — Velem? Mit akar velem beszélni? — Nagyon fontos dolgot, madame! A gyermekeiről! Az asszony ellenségesen nézett rá. — Úgy tudom, már semmi köze a fiamhoz... Magántitkár lett! És ebben a minőségében igen furcsa dolgokat rendez... Mi beszélnivalója van a gyer­mekeimről!? — Szívesen felelek min­denre, madame, de meg kell kémem, foglaljon helyet és hallgasson meg nyugodtan. Tárgyilagos hangon, halkan felelt az izgatott asszonynak és ez a tónus megtette hatását. Az asszony leült. — Tehát...? Pierre is leült. Egy pillana­tig az ablakra nézett, azután odafordult az asszonyhoz... — Tudja, madame, rövid ideje vagyok a házban, de sok mindent észrevettem... És sok mindenről meg van a vélemé­nyem... Az asszony vörös lett és fel­csattant. — Ezt akarta mondani? Pierre nem veszítette el nyugalmát, de hangja most egy kis élt kapott. Talán egy kis fenyegetés is kicsendült belőle, amikor felelt: — Nem csak ezt, madame! Elsősorban azt akartam mon­dani. hogy önnek nagy gyere­kei vannak. Nagy lánya és nagy fia! Úgy gondolom — és ezzel a véleménnyel biztosan nem állok majd egyedül —, hogy az ön korában már sza­bad egy kis időt szentelni a gyermekeinek. Legföljebb majd elvonja ezt a időt a fölös­leges bőkezűséggel támoga­tott sportbajnokoktól... Majd ahelyett, hogy tehetséges bir­kózókat menedzsel, a lányával jár és a fiával... Az asszony szája megreme­gett az izgalomtól. Nem tudta, mennyit tud ez a furcsa fiatal­ember. Mit tud? De érezte, hogy veszélyes ellenfél. — Hogy értsem ezt...? — kérdezte jóval szelídebb han­gon. — Ahogy óhajtja madame... Én csak szerény megjegyzést kockáztattam meg... Ön ma délután Octáv úrhoz készül... Bizonyára az új felfedezett menedzseléséről óhajt vele tárgyalni... És ezt nagyon saj­nálom. Sokkal érdekesebb, okosabb lenne, ha körülnézne a házban, ha a gyerekeivel fog­lalkozna... Az asszony hallgatott. Most már látta, hogy Pierre mindent tud. És gyűlölet égett a szemé­ben, amikor ránézett. Pierre sóhajtott. — Sajnálom, madame, hogy haragszik rám... Pedig higgye el, nem akarok rosszat. Egy szép napon rájön majd ar­ra, hogy az időt semmiképpen nem lehet megállítani... Kese­rű lesz a perc, amikor ráesz­mél, hogy a derék sportolók soha nem láttak egyetlen fran­kot sem abból, amit monsieur Octáv útján küldött nekik... És valahol a lelke mélyén kifosz- tottnak érzi majd magát... Visszanéz majd az elrohant évekre és nem talál bennük semmi szépet. Rájön majd, hogy kegyetlenül becsapta ön­magát... Előrehajolt a székben. Fizi­kailag is közelebb akart kerül­ni az asszonyhoz. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents