Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-08 / 212. szám
1992. szeptember 8., kedd HAZAI TÜKÖR ÍBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Kihelyezett főiskolai kar Gyulán? Kanadai levél Ilyennek látják a Szent István úton közlekedők az egy hete átadott gyulai Semmelweis Egészségügyi Szakközépiskolát. A tetszetős épület a Tiszámén ti Regionális Vízmű gyulai telepe kivitelezői munkáját „dicséri” fotó: kovács Erzsébet Winnetou elvesztése A gyulai Semmelweis Egészségügyi Szakközépiskola átadásakor dr. Fedina László, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium főosztályvezetője ünnepi beszédében több, az egész megyét érintő dologról beszélt. Ezekből idézünk néhányat: Tudom, hogy Gyula városa és közönsége nagyon sokat tett, nagyon sok áldozatot vállalt azért, hogy a mai ünnepi alkalom elkövetkezzék. Tudom, hogy ebben a kis hazában nagyon sok becsületes magyar ember hoz naponta áldozatot azért, hogy iskolákat avathassunk, hogy gyermekeink és unokáink jó körülmények között, szép iskolákban, boldogan tanulhassanak. Köszönet érte W Parker 6. Sejtelme sem volt arról, hogy a fiatalember, aki mostanáig nagyon szerénynek és jólnevelt- nek látszott, pillanatok alatt tökéletesen átalakult. Annyi mindennek volt fültanúja az ablakkárpit mögött, annyira megismerte a Lafortune házat, annak minden szennyét és szégyenét, hogy egyszeribe rájött arra: neki semmiféle szégyenkeznivalója nincs. Még talán a kopott ruhája sem. Ezerszer különb ember, mint bárki ebben a házban. És ez a tudat, ez a meggyőződés, amely váratlanul reászakadt, nem suhant el nyomtalanul fölötte. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan bosszúvágy fűtötte. Egyszerre elégtételt akart minden sérelmeiért, még azokért is, amelyeket valójában senki nem okozott, s amelyek csak elnyo- mottságában keletkeztek. A fiatalember zsebregyűrte a kétszáz frankot és mintha egyetlen perc alatt valamilyen csodálatos változáson ment volna keresztül, hihetetlen nyugalommal, fölényesen, sőt egy kis szemtelenséggel kérdezte: — Akkor is kidobna, ha tudná, hogy kihallgattam a beszélgetést, amit Dupont igazgatóval folytatott? A képviselő csodálkozva nézett rá. — Mit mond? Nem értem... — Pedig egyszerű—felelte mindannyiuknak! Ez az új, nagyszerű épület is a magyar nép alkotókedvét és áldozat- készségét dicséri. Köszönet érte! Amikor ilyen eredményeket ünnepiünk, megerősödik bennem a meggyőződés: ha összefogunk, ha közös akarattal cselekszünk, akkor mindent elérhetünk, mindent megvalósíthatunk! Egy új iskola avatása nem csupán ünnepi esemény, hanem jelzés is! Jelzés, hogy bízunk a jövőben, hiszen az iskola a jövőnek dolgozik, a jövőt szolgálja, a jövőt építi. Kérem, engedjék meg, hogy megragadjam az alkalmat és röviden tájékoztassam Önöket a Népjóléti Minisztérium egészségügyi és szociális szakképzésre vonatkozó terveiről, elképzeléseiről. Teszem ezt annál szívesebben, mert Pierre. —Egész idő alatt, amíg Dupont úrral tárgyalt, itt álltam a függönykárpit mögött. Mindent hallottam! Chátone sur Garonne villamosítását, az ötvenezer frankot, Duvivier tanácsnokot és az ön barátnőjét... A képviselő arca egy pillanatra furcsán megrándult. De politikus volt. Tökéletesen fegyelmezte magát. Éles volt a hangja, amikor kérdezte: — Zsarolni akar? — Nem... tudtommal eddig semmit nem mondtam, amiből erre következtethet! — Rendben van — bólintott a képviselő. — Kap tízezer frankot és az ügy el van intézve... — Köszönöm, nem kell... — Többerakar? — Nem! Nincs szükségem pénzre... — Hát mit akar? — Egy állást, egy biztos állást! —Rendben van—bólintott a képviselő. — Ennek nem lesz semmi akadálya! Holnap beszélek a Banque de Paris igazgatójával, aki jóbarátom és holnapután megkapja az állást... — Nem, köszönöm, képviselő úr. Ez sem jó. Az igazgató, mint mondja, jó barátja. Holnap felvesz, holnapután kidob... Nem! Én egész más állást ákarok! — Hát mit tegyek? Milyen állást akar? Gyula város neve gyakran szerepelt az elmúlt hónapok folyamán a tervek és elképzelések kialakítása során. Melyek ezek a tervek, elképzelések, ha úgy tetszik álmok? Nézzünk meg egy szakterületet, amely Gyula városát közvetlenül és már a közeljövőben érinti: az ápolóképzést. A Népjóléti Minisztérium az európai standardoknak megfelelően érettségi vizsga után hároméves ápoló és négyéves diplomás ápoló szak indítását tervezi. A hároméves középfokú képzés és a négyéves főiskolai képzés között „átjárási” lehetőséget, „hidat” kívánunk biztosítani, amely az eddiginél sokkal több lehetőséget nyújt majd azok számára, akik ezt a szép hivatást akarják választani. Ez a tervezett oktatási forma megszünteti azt a jelenlegi gyakorlatot, amelynek megfelelően ma gyermekeink már egészen fiatalon, 14—15 éves korban el kell hogy döntsék, hogy mit fognak csinálni 30—35 évesen. Sajátos fordulata a fejlődésnek, hogy a diplomás ápolóképzés a főiskolákon már folyik, de még nincs európai színvonalú középfokú ápolóképzésünk. Lehetséges, hogy éppen Gyula városa lesz az egyik olyan hely országunkban, ahol mindkettő meg fog valósulni. Ami a főiskolai ápolóképzést illeti, bizonyára értesültek már a DOTE rektorától, dr. Gergely Lajos egyetemi tanár úrtól arról, hogy dr. Surján László miniszter úr a jogszabályoknak megfelelően kezdeményezni fogja a diplomás ápoló szak alapítását és indítását a DOTE-en az 1993/94- es tanévtől kezdve Gyula városában, az egyetem kihelyezett főiskolai karaként. A NM II. Oktatási Főosztályának munkatársai — magamat is beleértve —őszintén örülünk ennek a miniszteri döntésnek, és mindent megteszünk ami rajtunk áll annak érdekében, hogy a jövő évben megindulhasson az oktatás az új főiskolai karon. :— Ha nem haragszik érte, már kreáltam magamnak egy állást... Az ön titkára leszek! A képviselő nevetni kezdett. Bár sok öröm nem volt ebben a nevetésben. — Maga megbolondult! Minek nekem titkár? — Oh — mondta Pierre komoly arccal —, önnek nagyon sok ügye van... — Azokat ellátom magam! — De sok ügye van, amiről nem tud, képviselő úr! Nekem rengeteg elintéznivalóm lesz ebben a házban! Ön ma még nem tudja, de én tudom! És meglátja, hogy mindenben igazat ad majd nekem... — Node ez lehetetlen... — Semmi nem lehetetlen! Gondoljon arra, képviselő úr, hogy az imént még tízezer frankot ajánlott fel. Én csak havi kétezer frank fizetést kérek. Tehát közel fél évig: — ingyentitkára lesz! — És mit akar itt csinálni? — Azt csak tessék rámbízni ! Meg lesz velem elégedve! A képviselő arra gondolt, hogy a ház tele van vendégekkel. És ezzel a makacs fickóval hiába vitatkozik. E pillanatban valóban az a helyzet, hogy a kezében van. És ha titkár akar lenni... vigye el az ördög... legyen! Majd elunja magát... Nyílt az ajtó és Gaston lépett a szobába. Őszinte csodálkozással nézett Pierre. — Jé — mondta — maga még itt van? Gyerekkorom kedves olvasmányhőse volt Winnetou. Amikor Kanadába jöttem, azt hittem, nekem is lesz egy Win- netoum. Nem annak hívták ugyan, hanem Andrénak, és nem mohikán volt, hanem ojib- ve. Ráadásul nem is egész vérű, hanem csak félvér és fél francia. Már nem tudom, hogy ismerkedtem meg vele, de ismeretségünk nem volt valami szerencsés kimenetelű. Egyszer betörtek a lakásomba, elvitték az új rádiós lemezjátszómat és fényképezőgépemet, a házigazdának pedig az óráját meg az aranygyűrűjét. Később a börtönből jött egy levél. André írt, hogy segítsek Pierre arca nagyon komorrá változott. Előbb a gyerekhez szólt: — Itt vagyok... és ezentúl nem vagyok maga, hanem titkárúr! Aztán a képviselőhöz intézte szavát: — Gaston mellé veszünk egy olyan házitanítót, aki néha egy pár pofont is leken a fiatalúrnak! Érre van szüksége! Gaston nem akart hinni a szemének és a fülének. Az apjához furdult. Tétován kérdezte: — Apa... ez... ez lehet? — Hogyne ! — felelte a képviselő és miután biccentett, elhagyta a dolgozószobát. Hajnalban mentek el a vendégek. Jóformán az egész ház aludt még. Pierre érkezett. Az inas hunyorgó szemmel nyitott ajtót. — Ilyen korán...? Mi történt? — Jöjjön velem — kérte Pierre és bement a hallba. Figyelmesen nézte az inast, akit félig-meddig szövetségesének érzett. — Hallgason ide, Jean. Tegnap est óta nem vagyok házitanító... — Elbocsátották? — Nem... felfelé buktam! A képviselő úr magántitkára lettem. Ebben a minőségemben megbízott azzal, hogy a ház körül is elintézzem, amit jónak látok... Az inas jelentőségteljesen bólintott. Páratlan alkalmazkodókészséget sajátított el pályáján. Ezzel magyarázható, hogy máris nagyon udvariasan jegyezte meg: — Ha szabad megemlíteneki. Elmentem meglátogatni. Megkérdeztem: „Te törtél be a lakásomba?” Igen, kellett a pénz — mondta. Felálltam és otthangytam. Egy világ dőlt össze bennem. Nekem soha nem lesz Winnetoum, de André barátom se. Mert olyat, aki betör az ember lakásába, nehéz barátnak tekinteni. Két éve, 1990. szeptember 26-án a québeci tartományi rendőrség letartóztatott 34 mohikánt a Montreáltól keletre lévő Oka község közelében. Akkor már három hónapja folyt a háborúskodás velük. Az indiánok lezárták az utat, nem lehetett közlekedni Montreál és Oka között. Azért lettek nem... ez a felfelé történt bukás némi összefüggésben van azzal, hogy a kabátra várt a kárpit mögött... — Igen — bólintott Pierre. — Eltalálta! És remélem, hogy jó barátok maradunk továbbra is. Bizonyára észrevett már egynémely rendellenességet ebben a házban... — Kérem, én csak inas vagyok...^ — Értem. Nos, én egynéhány ilyen rendellenességet majd kiküszöbölök... Mindenekelőtt arra kérem, közölje a személyzet minden tagjával az új beosztásomat... Ez nagyon fontos! Talán jó lenne, ha szavaim igazolására megkérné a képviselő urat, éppen jön is! Valóban a képviselő éppen lejött a lépcsőn. Kissé még álmos volt, de azért idejében kelt. A politikusoknak mindig korán kell kelni. Mert esetleg lemarad valamiről... Isten őrizz! — Nagyon lekötelezne, képviselő úr — mondotta Pierre, miután üdvözölte „gazdáját”, ha közölné az inassal, hogy az ön távollétében én intézem az ügyeit... persze teljes joggal! — Izé... hát... hogyne — mondta a képviselő és elsietett. Arra gondolt, hogy néhány napon belül majd talál valami megoldást, amivel lerázhatja ezt a váratlanul nagyra nőtt fiatalembert, aki határozottan kezd kellemetlen lenni. Pierre mosolyogva nézett tovatűnő alakja után, azután újra az inashoz fordult: mérgesek, mert Oka polgár- mestere el akart venni az indiánok földjéből nem tudom hány hektárt golfpálya részére. Ebből lett a ribillió. A „meccs” végül döntetlen lett. Senki nem akarta feladni a harcot. A héten tárgyalták a mohikánok ügyét és az esküdtek felmentették az indiánokat. A vezetőjük kijelentette: a végzés azt jelenti, hogy a föld és a tulajdonjog feletti vitákat nem a bíróságon, hanem tárgyalások útján, kompromisszummal kell rendezni. Ez jellemző a kanadai mentalitásra, itt mindig igyekeznek megegyezést keresni. Ez együtt jár a demokráciával. Wurfer Gyula — A dolgozószobában leszek. Két rövid csengetés azt jelenti, hogy magát hívom. Viszontlátásra! Az inas: — mélyen meghajolt. ¥ Tizenegy óráig nem történt semmi. Legalábbis semmi jelentős. Az inas nemcsak a személyzetet, de a ház tagjait is felvilágosította, hogy az új titkár megérkezett. Sőt, jelentős ügykört vindikál magának. A képviselő felesége nem akarta elhinni. — Tréfál, Jean? Az inas ijedten nézett úrnőjére. — Madame, ilyesmit soha nem engedtem meg magamnak... — És mit mond, hogy az uram mindent helybenhagyott? — Igen, madame... —- Hát ezt végérvényesen nem értem... Másfél órával később mindent értett. De nem ő volt az első, akire sor került. Az első Gaston volt. Alig telepedett le Pierre a dolgozószobában, meglátta a szobalányt, aki hatalmas tálcán bőséges reggelit vitt. — Kinek viszi ezt? —1 kérdezte Pierre. — Gaston úrfinak... — Gastonnak? Hát nincs az iskolában? —Nem... azt mondta náthás és ágyban marad... — Értem! Hagyja itt azt a reggelit! És menjen fel Gas- tonhoz, mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön le! (Folytatjuk) Remek állás Mariska néni és az állami papzsák Már nemcsak szóbeszéd és találgatás, hogy áfaváltozás lesz, hanem hamarosan az ország- gyűlés elé fog kerülni a kétkulcsos javaslat. Ami magyarul azt jelenti, hogy többek közt megszűnik a nulla kulcs, s helyette a nyolc százalék lép be. Vagyis az élelmiszerek (köztük a legalapvetőbbek is, mint a tej, kenyér stb.) nyolc-tíz százalékkal kerülnek többe, és mindent tovább drágítanak, ami velük kapcsolatos. Nyolcszázalékos lesz továbbá az energia, a víz és a kulturális dől gok forgalmi adója, köztük a könyveké is. A többi érzékenyen érintett területet, mint a lakásépítés vissza nem igényelhető forgalmi adója, most hagyom, csak a mindennapi betevő falatokat említem. Nem mintha a lakás nem volna létfontosságú a családalapítás és a családfennmaradás, azaz a nemzeti lét szempontjából, de emberi követelményként is. De az enni kell biológiai parancsa még ezt is megelőzi. Ha nem szánják eleve pusztulásra, akkor táplálni kell a pici emberpalántákat, a növendékeket, s a dolgozó sorba lépőket is, egészen a hanyatló öregekig. Márpedig ehhez, vagyis a legegyszerűbb szinten tartott élethez az élelmiszerek és az előbb felsoroltak mind hozzátartoznak. S a forgalmi adózásuk még általános inflációs hatást is kivált, tehát minden egyéb drágulása lesz várható, ha az országgyűlés a tervezetet elfogadja és törvénnyé teszi. És miért ne tenné?! Ha működni fog a szavazógép. Még meg is érteném őket, mert szavazás előtt kétségbe ejtő képet kapnak majd az ország cudar helyzetéről, az óriási költségvetési hiányról és így tovább. Szóval meg is érteném őket, hogy megesik a szívük a kormányon, ha nem tudnám, hogy ugyanők szavazták meg azokat a törvényeket is, amelyek az örökölt gyenge államkasszát még gyengébbé, időnként üressé tették. S ők, az államhatalom tűrik el, ahelyett, hogy számon kérnék az állami pazarlást szinte minden szinten. Márpedig akinek üres a zsebe, az ne rázza a rongyot, de ha mégis erre vetemedik, ne a szegény és elszegényedőben lévő állampolgárokkal fizettesse meg. Ne kívánja, hogy utolsó forintjaikat is az állami feneketlen papzsákba dobják még azok is, akik jóval a létminimum alatt élnek. Mert ha ritkábban és kevesebbet, de enni ezeknek az embereknek is kell. Sőt lakni, fűteni, világítani és tisztálkodniuk is kellene, ha volna miből, mert ők is emberek, sőt állampolgárok. Papíron legalábbis annyira, mint azok, akik az állami jövedelmeket könnyű kézzel kezelik és mint azok, akik az újabbnál újabb adókat kitalálják. Vass Márta
