Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-05-06 / 210. szám

1992. szeptember 5-6., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR Kazánjavítók végnapjai Amiről nem tehet a Délkelet Nem lehet tovább zsebből irányítani Orosházán elterjedt a hír, hogy felszámolják a kazánjavítót. A megnevezés pontatlan, így nem tudtuk mire vélni, melyik szervezetről is van szó Első utunk a Kazép elnökéhez, Surá- nyi Andráshoz vezetett. — Nem rólunk van szó az biz­tos—kezdi mosolyogva Surá- nyi András. Van egy hasonló nevű szövetkezet is a város­ban, és vélhetően velük kever­tek össze bennünket. — Ha már itt tartunk, ho­gyan állnak önök a szövetkezet átalakításával? — A Kazép a régi törvény szellemében már korábban részvénytársasággá alakult. Közel fél évig tartott, amíg a cégbíróság bejegyezte, így nyugodtan mondhatom, az idén május 17-étől vagyunk legitimek. A hosszú huzavona alatt nagyon sok partnert veszítettünk, közöttük három igazán poten­ciális üzletfelet is. Néhány szót az átalakulásról. Az ipari szövetkezeteknek a múltja kö­zel 150 éves. A második világ­háború előtti időszakra nyúlik vissza, hogy a szövetkezet tag­jának, mint magánszemélynek magántulajdona van. Nekünk ezt kellett privatizálni. Tehát teljesen más a helyzet, mint a tsz-eknél. — Miért éppen a részvény- társasági formát választották? — Több oka van, a legfon­tosabbakat említem. Ebben a formában a vagyont a szó igazi értelmében lehet privatizálni. A mi alapítói vagyonunk 195 millió forint. Ebből 130 millió szövetkezeti tagok sajátja. Ez teljes körű értékpapírt jelent. Szabadon forgalmazható. Ér­dekes lehet, hogy a legkisebb tulajdonosi rész 100 ezer fo­rint, de van olyan szövetkezeti tagunk, aki majdnem kétmilli­ós részvényt mondhat magáé­nak. Ez a forma lehetőséget teremtett arra is, hogy 45 mil­lió szabad részvénnyel is ren­delkezzen. —Ezt a lehetőséget hogyan tudják kihasználni, hiszen az alapító vagyonhoz képest nem olyan nagy összegről van szó. — Mi ennek köszönhetjük, hogy semmilyen adósságunk nincs. Nincs TB-, adó-, áfa-, vámtartozásunk. Egy pillana­tig sem volt likviditási gon­dunk. A szabad részvények felhasználásával tudtunk pél­dául fizetni szállítóknak. így lett a Pestvidéki Gépgyár is részvényese az rt.-nek. Érde­kes az is, hogy a részvénytár­saság szervezésekor átgondol­va az átalakulási törvényben foglalt kötelezettséget, misze­rint a vagyon bizonyos hánya­dát oda kell adni a vagyonkezelőnek, mi az ér­dekképviseleti szervünknek, a Békés Megyei Iparszövet­ségnek mint vagyonkezelő­nek adtunk át 11 millió forin­tot. Nem kell hangsúlyoznom, mennyivel más így az érde­keltségünk. A közelmúltban, pontosan augusztus 29-én az igazgató- sági ülés úgy döntött, hogy az idegen tőke behozatalának elősegítésére holdingot szer­vez. Így megalapítottuk a Ka­zép Holding Rt-t. — Hogyan jelentkezik ez majd a gazdálkodás szervezé­sében? — Az rt. a vagyon felét 7 termelő egységében működte­ti. A másik felét más módon, például ingatlanok bérbe adá­sával. Az említett termelő egy­ségekből 5-ben már van kül­földi részarány. Érdekes mó­don a nyugatiak is előnyben részesítik a részvénytársasági formát. A részvényesek között van például kanadai is, velük hoztunk létre két külön egysé­get, az egyik Orosházán, a má­sik Calgaryban működik. De mondhatnék más példát is, a Békéscsabán Forconként is­mert szövetkezet jogutódjával a Normon-tooi-lal közösen, * olasz piacra gyártunk speciális gépi berendezéseket, vázszer­kezeteket. Beláttuk, hogy a ha­gyományos energiaipari gép­gyártás mellett mással is kell foglalkozni. Komoly a meg­mérettetés, s a külföldi féllel itt az ember élesben találkozik. Nagyon meg kell felelnünk Azt is felismertük, hogy vál­toztatni kell a szerkezeten. Ma már zsebből irányítani nem lehet. A holding a stratégiai döntéseket tartja a kezében, a termelő egységek, amelyek önálló jogi személyek, teljes szabadságot élveznek. —Van-e érezhető változás a szövetkezeti forma és az rt. gazdálkodása, eredményessé­ge között? — Hogyne lenne. Az ered­mény igazolja a módszert. A Kazép minden gazdasági ne­hézség ellenére Fizetésképes maradt, jól prosperál. A terme­lő egységekben az összes szö­vetkezeti dolgozó biztos mun­kahelyet és megélhetést talált. Mint már mondtam, öt egy­ségünk így működik, további feladat a gépgyártó és az oxit- kerámia egységet új formában üzemeltetni. De mondok mást is. A dolgozó háromszorosan érdekelt az rt.-ben. Először részvényese az egésznek. Má­sodszor üzletrésze van a kft. ben, harmadszor bért kap a munkájáért. Ezt az érdekeltsé­get a szövetkezeti forma nem tudta biztosítani. Az egész gazdálkodásra vo­natkozóan két számadatot mondok: a Kazép, mint szö­vetkezet 1991. december ló­ig 360 millió forint termelési értéket mutatott fel. Ha a for­ma nem változott volna meg, akkor 1992-ben legfeljebb 220-230 millió forintot produ­kált volna. Az rt.-ben a kisebb egységek rugalmassága kiváló termelési értéket produkált. 400 millió forintot állítottak elő. Megszűnt az egymásra mutogatás, mindenki önálló, aki gyengébb, az saját kárán látja, hol hibázott. Nem kell senkinek eltartania a másikat. És még egy fontos dolgot mon­dok. Ha nem alakulunk át rt.- vé, legkevesebb 40 százalékos létszámleépítést kellett volna végrehajtani. Most viszont nyugdíjazás miatt köszöntünk el néhány munkatársunktól, és alkalmatlansága miatt váltunk meg néhány embertől. —Köszönjük a tájékoztatást Surányi Andrásnak, a Kazép Holding Rt. elnökének. Papp János Az önjelölt hályogkovács Mindig is csodáltam a hályogkovácsokat, akik szakképzettség nélkül is elvégeztek bármilyen kockázatos munkát. Úgy tűnik, ilyennek képzeli magát Kovács György is, a Békés Megyei Hírlap keddi számában megjelent „Egy kis séta” című iromány szerzője, aki nyolcéves önkéntes budapesti „száműzetés" után visszatért „városába”, Békéscsabára, s egyszeriben úgy gondolja, hogy csodákra képes: kitűnő újságíró (a sok vihart megélt Délkelet csak az őzsengeményeivel lesz teljes), keresett ,Jcöltő”, akinek a kezéből kapkodják el alig várt rittyentéseit (a hosszú szerkesztői múlt néha letompítja az értéktelen azonnali felismerését), villám­gyors korrektor, aki minden pontatlanságot kifürkész a betűten­gerből. De ne tovább! Men Kovács György a Hírlapban közölt sétájával—ami nem azonos egy udvari körsétával—bebizonyí­totta, mennyi összefüggéstelen, idegen szavakkal hivalkodó, modoros badarságot lehet összehordani, ha akad rá lap és szerkesztő, aki leközli. Általam sohasem vélt „költőségéről” ne beszéljünk, hiszen „költő Dante volt". Ami pedig eldicsekedett korrekt, profi korrektorságát illeti: igen különös helyesírási szabályokat ismerhet az, aki a „vajon”-t következetesen „váj­jon”-nak írja. Talán hiányzott neki egy helyesírási tanácsadó szótár, mint ahogy nekem is hiányzott egy napon, fiatal főmunka­társ koromban, úgy nyolc éve a megszokott, kopott segédeszköz szerkesztőségi polcomról. Hogyan is történt? Tél volt, hideg, goromba. Sorsüldözte ismerősöm segítséget kért tőlem: hadd gépelhessen irodánkban. Megengedtem. Egész­napi vendégünkké vált, kis munkatársi kollektívánk befogadta. Amikor ebédeltünk, rábíztuk az egész szerkesztőséget. Kedélye­sen, már-már gyanúsan bensőségesen teltek a délutánok. Ismerő­söm csak gépelt, s mesélt, behozta kisfiát, együtt örültünk. Majd ennek is vége szakadt. Elmaradt. Eltelt pár nap, el az év végi ünnepek, jöttek az újabb hétköznapok. Korrigáltam, s egy szónál elbizonytalanodtam. Nyúltam a jó öreg szótár után. De nem volt sehol. A szekrényhez ugrottam, de hiába keresgéltem, eltűnt, jó néhány vaskos könyvvel együtt. Leültem, gondolkodni kezdtem, s nem akartam hinni a logikának. Elrohantam a helyi antikvárium­ba, s amint beléptem, megpillantottam a kávéval leöntött régi, hű társat. Elkértem az eladótól, belelapoztam. Lepecsételt első és utolsó lapját kitépték, de megmaradt a könyvtáros szokással jelölt tizenhetedik lap: ott virított folyóiratunk kék bélyegzője. Az eladó nem tagadhatott. Perceken belül megtudhattam a fájó igazságot: a tolvaj nem más, mint befogadott, dédelgetett isme­rősöm, aki néhány forintért eladta, elárulta barátságunkat. Amikor kérdőre vontuk, nem tagadott. Ismertük életét, tudtuk, hogy nemrég szabadult a börtönből, ahova nem politikai okok miatt került. Visszaesőként súlyos büntetés várt volna rá. Nem jelentettük fel, kitagadtuk... Régi történet ez, talán eszembe sem jut, ha szerzőnk nem mossa úgy egybe „sétája” nyomán a „hiba" és a „bűn” fogalmát. A Délkelet szerkesztőjeként sok-sok írást olvasok. Szépet, szomo­rút, kegyetlent, tanulságosat. Viszonylagos fiatal korom ellenére sok támadást megértem, sok ütést kaptam. Voltam vádlott és vádló, néha áldozat is. Szeretek dolgozni, „pontosan, szépen”. A hibákat töredelmesen bevallom, s korrigálom, de a bűntetteket nem tudom megbocsátani. Akkor sem, ha elkövetőjük úgy ivott, „mint két részeges ír kefekötő...” ! Tomka Mihály W Parker Remek állás 4. — Mennyivel? — kérdezte az asszony. — Ötezerrel... — Sok... — Nem sok! Mikor adhat­nád ide? — Ha felmentünk... Majd a kezedbe csúsztatom... — Tudtam, hogy angyal vagy... Ébben a percben kopogás nélkül bejött az inas. Karján volt Gaston kitisztított kabátja De abban a pillanatban, amikor meglátta úrnőjét, máris vissza­vonult, miközben valami halk bocsánatkérést mormolt. — Szeretsz? — kérdezte az asszony és az óriásra nézett. — Csacsi — mondta Octáv fölényesen —, hogy lehet ilyesmit kérdezni... ezt érezni kell! Újra magához rántotta az asszonyt és megcsókolta. Pierre mozdulatlanul állt a függöny mögött. Nem tudta, ő látja ferde színben a dolgot vagy az asszony vak. Napnál világosabb, hogy ez az izom­ember csak pénzt akar... De ne kövessük Pierre gon­dolatait. Ő naiv, tiszta maradt Párizs züllött kőrengetegében és másokat is ilyennek hitt. — Most menjünk... — mondta az asszony a csók után. — Azt hiszem, már jönnek az első vendégek és... Éles csen­getés zavarta meg mondatát. Az asszony felemelte a tele­fonkagylót. — Halló... I... igen! A fele­sége beszél... Jó estét, direktor úr... Nem, a férjem még nincs itthon, de minden percben vá­rom, vendégeink lesznek... Kérem... igen... Ide méltózta- tik jönni? Megmondom neki... Köszönöm... Viszontlátásra! — Gyerünk... — intett Oc- távnak és az ajtó felé indult. Csakhogy az ajtó előbb nyílt, mint ahogy odaért. Juliette lé­pett be, nyomában két jóképű, szmokingos fiatalemberrel. Az egyik egy gramofont ci­pelt, a másik lemezeket hozott a hóna alatt. — Mi az, gyerekek? — ér­deklődött az asszony. — Lejöttünk... — felelte Ju­liette röviden. — Odafont meg kell halni az unalomtól... De te csak menj, anyus! Most jött a tábornok úr és a süket felesége. Givorsék is itt vannak és Lili­an... A képviselő felesége és Oc­táv elhagyták a dolgozószo­bát. A két fiatalember felhúzta a gramofont és valami angol songot tettek rá. Juliette leült az egyik bőrfotelba, keresztbe rakta karcsú lábát és kacéran nézett az egyik szmokingra. — Ezt a lemezt már hallot­tam... — Hol? — kérdezte a fiatal­ember. — A lakásodon... A férfi zavarba jött és ijed­ten nézett a másik szmokingra. Juliette látta ezt a zavart és hangosan felnevetett. — Mi az, zavarban vagy? — De Juliette... A másik fiatalember eljött a gramofon mellől. — Édes öregem — mondta könnyedén —, te még nem is­mered Juliettet! Azt hiszed, te vagy az első, akinek fent járt a lakásán? Tévedsz! Ha akarod, pontosan elmondom, mi tör­tént! Figyelj ide... Lehúztad a redőnyt! Az asztalodon két te­áscsésze állt, sok édes likőr, teasütemény... A közelben állt a gramofon, néhány érzelmes songgal... Gyönge cigarettá­kat készítettél... Es vártad Juli­ettet. Hát aztán jött... Te már azt hitted, győztél! A kismadár berepült a kalitkába, tied... Te­áztatok, Juliette ivott, cigaret­tázott, te gramofonoztál, köz­ben egyre melegebb lett a leve­gő, átölelted, belecsókoltál a szájába és... már azt hitted, itt a nagy pillanat, Juliette a tiéd lesz... hahaha...; röhögnöm kell, öregem... Észre sem vet­ted, Juliette már a lakásban sem volt... A férfi vörös lett, mint a rák. — Honnan tudod?... — Nagyon egyszerű. Ve­lem is így történt! Ónagyságá­nak perverzitása, hogy játszik a tűzzel... Legénylakásokat lá­togat és tisztességes, kifogás­talan úrilány marad... így van, fiam... Van aki bélyeget gyűjt vagy fényképet... Juliette ka­landokat szortíroz... A lány nevetett és kissé gú­nyosanjegyezte meg: — De már ez sem érdekes! Mintha maguk valamennyien egy helyen tanulták volna a dolgot. Szinte receptszerűen ugyanaz a helyzet mindig. Tea, édes likőrök, teasüte­mény, könnyű cigaretták és gramofon... Legtöbbször ugyanazok a lemezek... Hiába, lassan elérkezünk oda, hogy nemcsak a szerelmet, de a csá­bítás módját is uniformizál­ják... Pierre arca ott a függöny mögött talán még vörösebb volt, mint a falat borító bordó tapéta. Mérhetetlen züllöttsé- get, erkölcstelenséget érzett ki ebből a beszélgetésből, amely éles reflektorfénybe állította Juliettet. —Táncoljunk—mondta az egyik szmoking és új lemezt tett fel. Ebben a pillanatban kivágó­dott az ajtó és Gaston robbant a szobába. Sötétkék ruha volt rajta, haját fényesre olajozta. Mutáló hangja hol gyerekesen vékony, hol kamaszosan mély volt. —Gyertek — mondta. — A mama küldött... A tábornok már reklamálta Juliettet... Nem lehet meglógni! Most újra nyílt az ajtó. Me­gint az inas jött, karján Pierre kitisztított kabátjával. De mi­kor látta, hogy a dolgozószo­bában társaság van, sietve visszavonult. A társaság cihelődött. A gramofont és a lemezeket ott­hagyták a dohányzóasztalon. — Menjünk, ha okvetlenül szükséges... — mondta Juliet­te kedvtelenül. És indultak. Még.nem csukódott be mö­göttük az ajtó, amikor újra lép­tek hallatszottak. A szobalány jött. Újabb szendvícses tálakat hozott és fejcsóválva nézte a gramofont és a lemezeket. Ugyanakkor azonban Gaston is visszajött a szobába és gon­dosan becsukta maga mögött az ajtót. — Susanne... — mondta halkan. — Tessék? — fordult meg a szobalány. — Hallgass ide... ha a ven­dégek elmentek, kijövök hoz­zád! — Ma nem... — tiltakozott a lány. — Fáradt leszek... Mit gondol a fiatalúr, ennyi vendé­get kiszolgálni... — Kapsz egy pár selyemha­risnyát... — mondta a fiú. Susanne gondolkozott. — Hát jó... — felelte azután —, de tessék vigyázni! Ami­kor tegnapelőtt éjszaka kijött hozzám, a szakácsnő feléb­redt. És másnap kérdezte: ki járt nálam? — Mit mondtál? — Semmit... azt mondtam, rosszul hallotta! — Vén szipirtyó... — dühöngött Gaston, azután a homlokára ütött. — Veszek . neki is valamit, akkor befogja a száját. Azt hiszem, ha hozok neki egy pár selyemharisnyát, süket lesz, mint egy ágyú! Susanne nevetett. — Én is azt hiszem... A fiú hirtelen melléje lépett és átkarolta. — Ne... ne... fiatalúr... — tiltakozott a lány — valaki be­jöhet és akkor repülök... —Naiv kis nő vagy—felel­te Gaston. — Ne félj, amíg engem látsz... És hagyd nyitva az ajtódat! Büszkén, fölényesen ment el. Pierre megdöbbenve állt a függöny mögött. Röpke pár perc alatt annyi meglepetés­ben volt része, hogy maga sem akarta elhinni, hogy mindaz igaz lehet, amit hallott. Az asszonynak szeretője van, Ju­liette férfiak lakására jár és ez a taknyos Gaston... — Erre parancsoljon... — hallatszott az ajtó felől és a második szobalány kövér, ala­csony, teljesen kopasz urat ve­zetett a dolgozószobába. — A képviselő úr öltözik, de üzeni, hogy azonnal itt lesz! Mindkét szobalány elhagy­ta a szobát. Az ajtóban egy pillanatra feltűnt az inas, kar­ján a kitisztított kabáttal, ame­lyet — bárhogy is akarta — mostanáig nem tudott 'vissza­adni. Látta, hogy valaki van a szobában és ismét visszavo­nult. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents