Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-03 / 208. szám
a 1992. szeptember 3., csütörtök HAZAI TŰKOR Biciklivel Barcelonába —-------------------é&BÉKÉÍÍ megyei hIrlap V endégségben a Garzonban Velük vacsoráztunk Egyikük kék, a másikuk zöld szemű. Közös vonásuk, hogy mindketten „szemtelenül fiatalok”. Békési Ferenc 21, Lengyel Imre 19 esztendős. Szakácsok Békéscsabán a Vörös Sárkányban. A barcelonai olimpia megnyitása előtt pár nappal eszükbe jutott; miért ne mennének el Spanyolországba, hogy részesei legyenek a négyévenként megrendezésre kerülő eseményeknek? A gondolatot tett követte. Felpattantak újonnan vett Csepel Schwinn versenyke- rékpárjukra és elkarikáztak Barcelonába. — Majdnem ilyen egyszerű volt—kezdi a beszámolót Békési Ferenc. — Csakhogy nekünk nem volt egyetlen fillérünk se, amivel útnak lehet indulni. Szponzorokat kellett keresnünk. így sikerült 10-10 ezer forintot kapnunk a munkahelyünktől, a Vörös Sárkánytól és a Trófeától. —Gondolom visszafelé már vonattal jöttek... — Ne siessünk ennyire előre. Július 31-én délután 4 órakor zsebünkben 400 márkával, 80 dollárral és 50 schillinggel útnak indultunk... — Ennyi pénz még hideg vízre sem elég, nemhogy kosztra, szállásra... — Volt olyan nap, amikor fejenként egy doboz kólát és négy vadalmát ettünk... No de ez a történet még odébb van. Szóval neki indultunk Ausztrián és Olaszországon keresztül... Egyetlen helyen töltöttünk egy napot és ez Velence volt. — Nem tudtuk megállni, hogy ebben az álomvárosban ne csatangoljunk — csatlakozik a beszélgetéshez Lengyel Imre, akiről később még az is kiderül, hogy már nős... — Ennyi volt amit az útból láttunk. Ugyanis 18 nap szabadságunk volt, vissza kellett, hogy érjünk. Ez azt is jelentette, hogy 250-300 kilométert kellett naponta tekernünk. Az út oda-vissza ugyanis 5200 kilométer volt. — Szinte hihetetlen, hogy mindezt kerékpárral tették meg... — Mások is hihetetlennek tartják, pedig ez így igaz. — Mit ettek, hol főztek, mosakodtak? — Volt egy kis főzőnk, ami denaturált szesszel működött— veszi vissza a szót Békési Ferenc. — Két nap múlva eltört az üveg, kifolyt a denaturált szesz. Szerencsénkre hoztunk magunkkal arcszeszt, az bírta egy darabig, aztán elfogyott. A kaja is csak az odaúton tartott. Visszafelé már csak vajra meg kenyérre futotta. —...és megérkeztek az olimpia színhelyére. — Meg. Pontosan akkor értünk Barcelonába, amikor az olimpia végén a tűzijátékokhoz használatos patronokat durrogtatták. Nagyon sajnáltuk, hogy semmit nem láthattunk a sporteseményekből. Aludtunk egyet a város szélén lévő erdőben, és másnap indultunk vissza... — Arra sem volt idő, hogy megnézzék a várost? — Nem bizony — meséli sajnálkozva Imre —, vissza kellett indulnunk, mert kilenc napunk maradt arra, hogy hazaérjünk.-—Gondolom izgultak az itthon maradottak... — Mindkettőnk édesanyja rágta a körmét — neveti el magát Feri. De Imrének még ott volt a felesége is, aki izgulhatott... Aztán úgy adódott, hogy pont azon a napon értünk haza, amikor a Vörös Sárkány egyéves fennállását ünnepelte. Eljöttek szüléink is, hogy itt üdvözöljenek. Tessék elgondolni, Békésen élek a szüleimmel, azt hittem, jönnek szegény elfáradt fiukért kocsival. Aztán kiderült, hogy szolidaritásból Békésről ők is kerékpárral jöttek elém. így aztán még aznap Békésre is át kellett kerekeznem, no de mit számított már az a pár kilométer az 5200-hoz képest? B. V. A Vacsorázzon velünk pályázat legutóbbi nyertese Emőke Jó- zsefné békéscsabai olvasónk volt, akit az átlagnál szorosabb szálak fűznek lapunkhoz, hiszen leveleivel többször találkozhattak Olvasóink írják című rovatunkban. Lánykori nevén, Aranyi Erzsébet aláírással jelentek meg sorai, mert ezzel is nyomatékosítani akarta, hogy személyes véleményét fogalmazza meg. Emőke Józsefné munka- nélküli, a férje a magyar honvédség őrnagya. Két gyermekük van, a középiskolás Levente és az alsó tagozatos Máté. Az asszony a két gyerekkel jött el a vacsorára, férje szolgálati elfoglaltsága miatt maradt távol. Házigazdánk, vendéglátónk a békéscsabai Garzon Szálló főnöke és személyzete volt. Mint Vozár Márton üzletvezető elmondta, a szálló a hozzá tartozó étteremmel együtt kilépett a korábbi zártságból, ma már mindenki előtt nyitva áll. A Garzont a mellette lévő Fenyves Szállóval és a textilipari szakközépiskola (volt pártiskola) konyhájával együtt a Garzon Szálló Betéti Társaság üzemelteti. Főleg rendezvényeket, esküvőket, baráti, családi összejöveteleket és üzleti tárgyalásokat fogadnak. Emellett részt vállalnak az idősek étkeztetéséből is. Szeptember végétől új ajánlattal állnak elő: előre meghirdetett vasárnapi menüre várnak vendégeket családok számára is megfizethető árakon. A kezdeményezés sikerére a jó árak mellett garancia a jó konyha, amelynek remekléseiből ahétvégi vacsorán Vass Attila felszolgáló közreműködésével mi is ízelítőt kaphattunk. Az Emőke család tiszteletére szervírozott menü: zsírjában sült libamáj (előételként), vegyes sültes tál vajban párolt gombás pulykamellel, tojáspéppel töltött sertésdagadóval és fokhagymával tűzdelt pulykacombbal (hozzá zöldköret), vaníliás parfé, gyümölcs. A kellemes környezet és az igazán szívélyes vendéglátás hamar feloldotta az idegenek találkozásakor szokásos feszültséget. Mi bepil lantást nyertünk egy katonacsalád életébe, képet kaptunk arról milyen nehezen, fegyelmezett gazdálkodással lehet megélni egy fizetésből, mi minden jelent értéket olyan családban, ahol jól meg kell gondolni mire adnak ki pénzt. Az Emőke család viszont találkozásunk óta az átlagnál több ismerettel rendelkezik lapunkról, annak szerkesztési felfogásáról és jövőbeli terveinkről. Á.Z. W Parker: Remek állás 2. Pierre Chaumeur legszívesebben táncra perdült volna a kapu előtt. Mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, vannak emberek, akik táncolni szeremének, ha kétszáz frank van a zsebükben. Különösen akkor, ha ez a nem túlzottan nagy összeg visszavonhatatlanul az övék, azonkívül nyugodt lélekkel esküt tehetnek-arra, hogy hasonló összeg hónapok óta nem volt a kezükben. Pierre Chaumeur egész valószínűtlen nélkülözések között nevelkedett. Apja egy kis vidéki állomáson volt vasutas és akkor halt meg, amikor Pierre az ötödik gimnáziumba járt. Özvegyen maradt anyja — bár ez nagyon nehezére esett—megírta Pierre- nek, hogy jöjjön haza, nincs, aki ezután is fedezze tanulmányi költségeit. De Pierre nem ment haza. Fanatikus lelkesedéssel tanult tovább és abból a jelentéktelen jövedelemből élt, amit gazdag, de lusta, esetleg buta osztálytársainak korrepetálásával keresett. Voltak hetek, amikor nem ment le meleg étel a torkán, mindennapos esemény volt, hogy a párizsi eső beszivárgott lyukas cipőtalpán, de Pierre töretlen lelkesedéssel tanult tovább. Az évek folyamán, ahogy kinyílt a szeme, lassanként észrevette, mi mindenről kell lemondania. Fiatalságából hiányoztak azok a szépségek, amelyek ennek a visszahozhatatlan időszaknak savát-borsát adják. Pierre nem járt kis cukrászdákba mosolygó diáklányokkal, nem vitte őket moziba, nem ment velük kirándulni. És később nem járt kávéházba, tánciskolába és zsúrra... Leérettségizett. Akkor már tisztában volt azzal, milyen hihetetlen nehézségeket keil legyűrnie, ha folytami akarja tanulmányait. De mindenre vállalkozott, hogy beiratkozhasson az egyetemre. Később — önhibáján kívül! — kétszer is előfordult, hogy egy-egy szemesztert veszített. Óh, nem az volt a hiba, hogy nem tudott vagy nem készült... Mindössze annyi történt, hogy még’ koplalás árán sem tudta összegyűjteni a szigorlat díját... És mégis hitt! Bízott és lelkesedett! Nem akarta elhinni, hogy annyi munka, tanulás és becsületes szándék után: — hajótörést kell szenvednie! Hitt a jövőben, hitt önmagában! De a hit—és ez a sors grimasza — jóformán semmire sem elegendő. így történt, hogy Pierre egy szép napon kénytelen volt felkeresni a gimnáziumot, ahol tanult és őszintén megmondani Morand igazgatónak, aki valamikor osztályfőnöke volt, hogy szerezzen neki sürgősen tanítványt, ellenkező esetben könnyen lehetséges, hogy a népes és híres Párizs kellős közepén éhen talál halni. Ezúttal szerencséje volt. A legjobbkor jött, ugyanis Morand igazgató azon gondolkozott, kit ajánlhatna korrepetitornak La- fortune képviselő fiához. Pierret ajánlotta. És a fiatalember, aki rosszkedvűen, de reménykedve indult a város másik végén fekvő villa felé, most diadalmas arccal ugrott fel a közeledő autóbuszra. Legszívesebben megmondta volna a közömbös arcú kalauznak: — Uram, tudja meg, havi hatszáz frankos állásom van, zavartalanul folytathatom tanulmányaimat és mához egy évre kezemben lesz a diploma! —Gaston, figyel? —Ja... igen... — Ne bámuljon ki az ablakon! Folytassuk... Beszéljen a renaissance koráról! Gaston nagyot ásított. —Muszáj? — Muszáj! És hagyjon végre fel minden kísérlettel, hogy ne tanuljunk! Én azért vagyok itt, hogy ellenőrizzem a tanulását, hogy segítségére legyek... Hát tessék! Ha végeztünk a történelemmel, még hátra van az algebra! Gaston furcsa fintort vágott, de miután nem volt kiút, beszélni kezdett a renaissance koráról. Éppen két hónapja volt, hogy Pierre a házba került. Mindennap három órakor megjelent a villában, a hallban levette kabátját és felment Gaston szobájába, az emeletre. A ház lakóit alig ismerte. Egyetlen alkalommal találkozott csak Juliette-el, Gaston nővérével. Azonnal megismerte a lányt. Udvariasan köszönt neki és tovább akart menni. De a lány megállította. —:Ön Gaston házitanítója? —Igen... — Csak fogja szigorúan az öcsémet, legyen szíves! Pierre mosolygott. Mondani szeretett volna valamit, talán beszélgetni, de a lány már biccentett és továbbment. Később Pierre úgy érezte, hogy volt ebben a „továbbmenésben” valami sértő. Mint amikor az úrnő kiadja utasítását, aztán választ sem várva, magára hagyja az alkalmazottat. Még egyszer látta a lányt. A hallban állt és két fiatalemberrel beszélgetett. Vidáman beszélgetett és az egyik fiatalembert megcsókolta. Pierre egy pillanatig úgy érezte, szívesen lenne annak a fiatalembernek a helyében. Már csak azért is, mert a szóban forgó fiatalember szőrmével bélelt télikabátot visel és a megjelenése feltűnően elegáns. Persze, csak az ilyenek kerülhetnek Juliette közelébe... Juliette szép, ápolt, fiatal és gazdag. Számára elérhetetlen és megközelíthetetlen. Gaston édesanyjával, a képviselő feleségével már gyakrabban beszélt. Madame Lafortune negyvenhárom éves volt, de mindent elkövetett, hogy harmincnak lássék. A haját szőkére festette, naponta kozmetikushoz járt, sportolt, táncolt és flörtölt, tehát megpróbált lélekben is harminc esztendős maradni. Valószínűleg ezzel járt együtt, hogy gyermekeivel nem törődött túlságosan sokat. Hetenként egyszer bejött Gaston szobájába és megkérdezte Pierret: —Tanul a fiú? —Hogyne, asszonyom... — Csak tanulj, kisapám — mosolygott madame Lafortune a fiára és ezzel úgy vélte, éppen eleget tett anyai kötelességének. Gaston ötödik gimnáziumba járt. Még nem volt tizenöt éves, de már nem akadt semmi útjába, ami különös izgalmat, érdeklődést váltott volna ki belőle. Prototípusa volt a gazdag, elkényeztetett, félrenevelt fiúknak, akik bár tehetségesek, de cseppet sem fáradoznak, hogy tehetségüket tanulásra és általában munkára használják fel. Minden vágya teljesült abban a pillanatban, amikor elgondolta. Ha kerékpárt akart, kerékpárt kapott. Kilenc rend ruhája sorakozott a szekrényben, selyem ingekben járt és autón vitték az iskolába. A futballmeccset páholyból nézte végig, jelentős zsebpénzt kapott és titokban cigarettázott. Pierre Chaumeurt utálta. Úgy érezte, rászabadították ezt az örökké egy ruhában járó fiatalembert, aki valóságos gyönyörrel nyúzza és képtelen belátni, hogy az algebrapéldát sokkal egyszerűbb leírni a jeles tanuló Charles Goddard füzetéből, mint egyedül megoldani. Mindent megpróbált, hogy Pierret távozásra búrja. Minősíthetetlenül ' szemtelen volt. Hülyének tettette magát. Elhányta a könyveit. Letagadta a leckét. De két hét után belátta:—hiába. Ez a csökönyös fiatalember tanítani akar és tehet bármit, tanulnia kell. Feladta tehát a harcot. Nem jóindulatból és tisztességből, hanem számítás alapján. Kiszámította, ha tanul, öt órára végeznek. Öt órakor tehát elmehet a moziba vagy a korcsolyapályára. Ha húzza az időt, este hét óráig sem végeznek. Tehát tanult, bár undorral és gyűlölettel. Ellenséget látott Pierreben és ezt nem is titkolta. Azon a napon, amikor az események rohamtempóban követték egymást, Pierre—mint mindennap — pontosan három órakor megjelent a Lafortune villában. Azonnal észre kellett vennie, hogy Gastonnak ma semmi kedve a tanuláshoz. A fiú előbb azzal kísérletezett, hogy letagadta a leckét. Később kijelentette, hogy fáj a foga. Ezen a címen bevett valami port és kerek egy órán keresztül feküdt a heverőn. De Pierret még ezzel sem tudta elriasztani. A fiatalember ezalatt újságot olvasott, olyan rendíthetetlen nyugalommal, mint aki azt mondja itt maradok, amíg végérvényesen meggyógyulsz. Végre is Gaston unta el a dolgot. Akkor már öt óra volt. Felkelt a helyéről és az asztalhoz lépett. — Jobban vagyok — mondta dühösen. —Nagyszerű—helyeselt Pierre —, akkor tehát megtanulja a francia gyarmatbirodalom legfontosabb kikötőit. Hozza a térképet! (Folytatjuk)
