Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-15 / 218. szám

HAZAI TÜKÖR a 1992. szeptember 15., kedd A falu bankja Olvasóink írják Gondolatok ünnepek után Nem tudhatom hányán kaphatták fel fejüket meg­döbbenésükben nagy ünnepünk reggelén egy té­vébeli közvetítés alkalmával. A BMX-világbaj- nokság bemutató-megnyitóján egy P. Sándor ne­vű — riporternek mondott— úriember az egész közvetítés csapnivalóságát is hangsúlyozandó, a mintegy ezernyi fiatalt, versenyzőt, érdeklődőt, hazait és külföldit az ,,alkotmány” ünnepe alkal­mából is köszöntötte, vagy legalábbis felemleget­te a nagy sportesemény mellett, hogy ma az alkotmány ünnepe is van. Az vitathatatlan, hogy kis hazánkban vagy határainkon kívül élő ma­gyarjaink között még sokaknak nem jelenti igazi mondanivalóját, értelmét e csodálatos ünnepünk. De egy magyar médiából, fiatalember szájából hallani ilyen dolgot, az egyenesen rémítő és elke­serítő. Nem véletlenül jutott eszembe a mellékelt Mécs László-vers. Még akkor is érthető lenne egy ilyen helyzetkihasználás, hogy sokaknak csodála­tos életlehetőséget, tanulási lehetőséget, karrier- lehetőséget adott az egykori sztálinista alkotmány és jó erre emlékeztetni a tévényilvánosság előtt is, és jó a figyelmet felkelteni vagy ébren tartani, hogy még sokan visszasírják és visszavárják a paradicsomi állapotokat; szóval érthető lenne, ha egy levitézlett, szociális otthonban sírdogáló pártaktivista vagy régi vezejó szólta volna el magát így, nem pedig egy fiatal, jövendőnk re­ménysége. De honnan lehetne a mi generációnk, nemzedékünk „legenda” ? Hiszen oly sokan nem tudhattak még itthon sem Szent István érdemeiről, egyszerűen a kereszténység értékeiről kis- és na­gyobb hazánk felemelkedésében? Mint ahogy ke­resztény ünnepeinket is telerakták értelmetlen, hazug tartalommal, mert nem tudták kivenni a vallásos nép tudatából, úgy akasztották rá au­gusztus 20-ára is a sztálinista alkotmány ünnepet. Hogyan tudnánk mi legenda lenni, ha az „ősök", ahogy zsargonban nevezi a felmenőket az ifjúság, nem beszéltek nekünk térdeikre ültetve se Szent Istvánról, se Rákócziról, se Kossuthról, mert a hallgatás és elhallgatás jelentett kényelmes, gondtalan, háborítatlan életet apáinknak, nagya­páinknak, tanítóinknak, papjainknak!? Nem be­széltek arról, hogy ők még legendák unokái, örö­kösei voltak, s ami fájdalom, hazudtak nekünk Kun Bélákat, Lenineket, Sztálinokat, Rákosikat, Kádárokat, miközben elhallgatták azokat, akiket igazi legendákként eltiportak a nagy szovjet vé­delmező szárnyai alatt, de tanítóikat megszégye­nítő tökéletességgel és cinizmussal. Rettenetes arra gondolni, hogy meseéhes gyermekeinknek, unokáinknak nem lesz kikről, mikről beszélni, ha ilyen ötletekkel jön egy fiatal, Han Kiss-titán. Nemzedékek elkárhozásának és elkárhoztatásá­nak is nevezhetnők azt, ami a hátunk mögött van. Lehet, hogy nem tudunk megváltó Krisztusokká válni, lehet, hogy nem leszünk (mert esetleg nem is lesz szükség erre!) Rákóczikká, Deák Ferencekké, Nagy Imrékké, Mindszentykké, Márton Áronok­ká, Tőkés Lászlókká, de lehetünk — és ez az egyetlen esélyünk „legenda lenni” — harang­nyelv az elnémulásra ítélt, elnémított harangok­ban, élő lelkiismeret az alvó tunyaságban, imád­kozó kéz az egyre sűrűsödő ökölerdőben, pesti srácok, avagy csőcselék az önkény lánctalpai alatt, „beszélők” a nagy fecsegésben és a szónyo­morító huncutságokban. Ha már nem kaptunk sok útravalót, mert „az öregek aludni mentek és mesé­ik is a temetőkbe tűntek” életükkel, teremtsünk új legendát! Balázsi László lelkész, Füzesgyarmat Mécs László: Az életünk nem tud legenda lenni! A lét kacajt, jajt hoz, átlényegül, mesévé lesz, új nemzedéket éltet. Kuckóba bújva, mese-éhesen figyeltünk, míg a felnőttek meséltek. A nagyapám még Kossuthról regélt s hogy lettek a jobbágyokból parasztok, hogy járt Krakkótól Pécsig, PÖcsig a búcsúkra s hogy nyert nyersarany malasztot. Apám Deák Ferenc felől mesélt s hogy lett polgár a beoltott parasztból. Az Állam nem volt kínpad, labirint, a kispolgár hősként jött e Tavaszból. A nagybátyám nagy bálokról beszélt, midőn a vén Föld szíve is tüzes lett, boszton-lépésben forgott csillagok tánctermében s kalapján szegfűfeslett. —Az öregek aludni mentek és meséik is a temetőkbe tűntek. Mi jöttünk sorra! Kuckók rejtekén új gyermekraj hallgatni vágyna minket. Miről meséljünk nékik? Vérözön hátán bárkában evezett a Semmi! (Kun Béla? Béke-cirkusz? Genny-kutak?) AZ ÉLETÜNK NEM TUD LEGENDA LENNI. Lelkünkre mese-erdők hímporát kaptuk még s úgy mentünk a Golgotára. —Utódaink már úgy mesétlenül kálváriáznak a húsvétra várva. Az átalakulási és a szövetke­zeti törvény után a szövetkeze­tek többsége valamilyen új gazdálkodási formát válasz­tott magának. A szövetkezete­ken belül a takarékszövetke­zetek sajátos helyzetben van­nak. A Gádoros és Vidéke Ta­karékszövetkezet nyári kül­döttgyűlésén arról döntött, hogy megmaradnak a korábbi szervezeti formánál, mert a gazdálkodás jelenlegi helyze­te és külső körülményei még nem teszik lehetővé a rész­vénytársasággá alakulást. Ugyanezen a küldöttgyűlésen újraválasztották a tisztségvi­selőket is. Sebesi Sándorné, a Gádoros és Vidéke Takarék- szövetkezet elnöke újra bizal­mat kapott, amely hat évre szól, s az igazgatóság tagja­ként is megerősítették. Itt ér­demes megjegyezni, hogy az igazgatóság tagjai és az elnök a szövetkezet vagyonáért tel­jes anyagi felelősséggel tar­toznak, amely érinti saját ma- gánvagyonukat is. W Parker 12. Pierre megint szédült. Ezen a napon már tudja Isten hányad­szor. És ehhez a szédüléshez hozzájárult, hogy a reggelin kívül egyetlen falat sem csú­szott le a torkán. Hát ez is lehet? Valaki aljas, megszédül, lekenyerezik és ezért dicséretet kap... Atyais­ten, hát ilyen mély ez a mo­csár? Nincs menekülés? A tisztaság valóban fölösleges, buta dolog? Lehet ez, lehet? Nem maradt ideje, hogy ab­ban a káoszban, amely agyát betöltötte, akár csak kísérletet is tegyen a rendcsinálásra. Máris hallotta Lafortune hang­ját. — Figyeljen ide, Pierre... holnapra nagy beszámolóm lesz a választóim élőt. Olyan beszédre lenne szükségem, ami aktuális, érdekes, részben beszámoló a közelmúlt ese­ményeiről és a választók lás­sák azt, hogy figyelemmel kí­sérem, kritikát gyakorolok a kormány cselekedetei fölött és mindenben az érdeküket kép­viselem! Pierre koponyáján ke- resztülszáguldott valami. Most! Most itt az alkalom, hogy mindent rendezzen! — Kérem, képviselő úr — mondta szerényen —, engedje meg, hogy a beszédet én konst­ruáljam meg... Nagy hajlamot érzek rá! Ha azután valami nem felel meg az elgondolásá­nak, változtatunk rajta! — Nálunk az átalakulás azért is eltérő a többi szövetkezeteké­hez viszonyítva, mert a vagyon itt nem kerülhet felosztásra. A takarékszövetkezetnél részjegy van, amely a tagok 100 forintos részvényeiből jött össze, de a vagyon nem ebből gyarapodott, hanem a betétesek pénzének forgatásából. A Gádoros és Vi­déke Takarékszövetkezet stabil gazdasági és pénzügyi viszo­nyok között gazdálkodik. Bizo­nyítja ezt, hogy első féléves eredményünk több, mint 5 mil­lió forint volt. A napokban feje­ződött be az Adó- és Pénzügyi Ellenőrző Hivatal revíziója, amely alátámasztja állításomat. A küldöttgyűlésre visszatérve el kell mondanom, hogy úgy döntöttünk, az alaprészjegy összegét 1000 forintban hatá­rozzuk meg. Kérjük a tagokat, akinek van lehetősége, egészít­se ki részjegyét. Ez történhet több részletben is és a tagság kérésére akár az osztalék össze­ge is hozzáírható az alaprész­jegyhez. P.J. — Kérem, kérem... — felel­te Lafortune. —- Nagyon örülök, hogy leveszi a vállam- ról a gondokat... Egy óra múl­va visszajövök, ha addig talán megírná... — Feltétlenül megírom... ha nem is az egészet! — Köszönöm, barátom, kö­szönöm... És elment. Amikor egy óra múlva visszajött, készen volt a be­széd. Pierre átnyújtott két pa­pírlapot. — Ez az! — Hát lássuk csak... — ol­vasni kezdett: — Tisztelt vá­lasztópolgárok! Nehéz időket élünk! Nagyon nehéz, válsá­gos időket! Ezek az idők első­sorban arra rónak óriási köte­lezettségeket, aki a ti bizalma­tokból bekerült a törvényho­zás házába, hogy ott mindig és mindenkor nemzete érdekeit képviselje! Én a magam részé­ről, mint azt valószínűleg lát­tátok eddigi működésemből is, elsősorban azt tűztem ki fel­adatomul, hogy közéletünk makulátlan tisztasága fölött őrködjem! Esküdt ellensége vagyok a korrupciónak, a pro­tekciónak, a kijárásoknak! Azoknak az elemeknek — áll­janak bármilyen magas posz­ton! —, akik nem értik meg, hogy az állami élet tisztaságá­nak első feltétele az egyén becsületessége és tisztasága, akik üzletelnek, boltot csinál­nak azon a poszton, ahová a Csillagos ég 1992. szeptember A Nyíl felett a Róka A csillagászati ősz szeptember 22-én 20 óra 43 perckor kezdő­dik. Napéjegyenlőségkor Na­punk az égi egyenlítőn tartózko­dik, ezért a Föld bármely pont­ján 12—12 óra hosszúságúak a nappalok és az éjszakák. Ponto­san keleten kél és nyugaton nyugszik, de néhány nap múlva a kelés és a nyugvás iránya déli irányba tolódik el. Naponta pe­dig közel 4 perccel rövidülnek a nappalok. Az őszi napéjegyen­lőség napján Békéscsabán 12 óra 28 perckor delel a Nap. Szeptember 8-án este a gyűrűs Szaturnusz a Hold mellett 3 fok távolságban látszott. A bolygó sárgás, nyugodt színéről is felis­merhető. A Bak csillagkép legfénye­sebb csillagai, a sárgás színű kettős Algedi és a fehéres De- neb Algedi, harmadrendűek. Köztük távcsővel egy gömbsze­rű foltra akadhatunk, amelyben öreg csillagok százezrei találha­tók. A görög legenda szerint az óriás Tüphón Pánt, az erdők is­tenét üldözte, aki menekülése közben haltestű kecskebakká változott. Az isteneknek na­gyon megtetszett az ötlet és a különös állatformát az égen is megörökítették. A pici Nyü csillagkép — fény jelképe — a közismert Nagy Nyári Három­szög közepén este 21 órakor 60 fok magasságban delel. FG jelű csillaga szokatlan fényválto- zással hívta fel magára a szak­emberek figyelmét. A Nyíl fe­lett alig 5 fokkal akadhatunk a Róka csillagképre. Szinte min­den évben nóvát fedeztek fel benne. Nagyobb távcsövön át csodálatos látványt nyújt a Súlyzó-köd, egy évezredes csil­lagrobbanás maradványa. Ch. Messier, a csillaghalmazok és ködök első rendszerezője 1764- ben katalogizálta 27-es sor­számmal. Messier éppen 175 éve hunyt el. Zajácz György választók állították őket, pusz- tulniok kell a közéletből! A korrupció aláássa, elpusztítja a nemzet karakterét és minde­nekelőtt alkalmas arra, hogy megingassa a nagy tömegek hitét azokban, akik hivatva vannak érdekeit képviselni... Lafortune letette a papírla­pokat. Az arca ragyogott. O, de hogy is vett észre valamit is abból a kegyetlen, maró gúny­ból, amely feléje csendült ezekből a sorokból. Már régen túl volt azon a ponton, amikor az ember „ennyire” érzé­keny... Csak egyet látott, amit sietve ki is mondott: — Fiam, maga zseniális! Mindig ilyen titkárra lett volna szükségem! Igaza van, látom, élni sem tudnék maga nélkül! Ezennel felemelem a fizetését havi négyezer frankra! Ilyen ember nem dolgozhat kéteze­rért! És holnap elmegy a sza­bómhoz, a Rue de la Paixbe, csináltat magának egy öl­tönyt! Zseniális, tehetséges fickó maga! Pierre lehajtotta a fejét. Nem háborgott, nem cso­dálkozott. Belátta, hogy ezen a napon minden, minden puska vissza­felé sül el... Nagyon furcsa, nyomasztó álma volt ezen az éjszakán. Szuronyos fegyőrök vezet­ték be egy hatalmas tárgyaló­terembe, amelynek bírói emelvényén egykori osztály- főnöke foglalt helyet. Az ügyész asztalánál Du­pont ült és hallatlan gúnnyal nevetett. Az osztályfőnök fel­tette szemüvegét, belelapozott az előtte fekvő iratokba, az­után előrehajolt. — Mondja csak — kérdezte —, maga az én tanítványom volt? Pierre bólintott, felelni nem tudott. Az osztályfőnök a fejét csó­válta, rosszallóan, komoran. — Azt tanulta nálam, ami­vel itt vádolják? Maga a legkö­zönségesebb csaló, aki valaha elém került!... Ebben a pillanatban felemel­kedett helyéről az ügyész: Du­pont. Hangja éles, gúnyos volt és egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Pierreről. — Ez az ember — mondta hangosan — a legocsmányabb fickó, akivel valaha dolgom volt! Éppen csak arra volt szükség, hogy megmagyaráz­zam neki, mi mindent lehet vásárolni tízezer frankért és máris elfogadta... És bekép­zelt, azt hiszi magáról, hogy jellem, komoly, értékes em­ber... Hahaha... Ember, igen... gazember! Pierre nem tudott továbbra is a szemébe nézni és elfordí­totta a fejét. Ekkor megpillan­totta a tanúk padján az édes­anyját... Borzalmas érzés volt. Aztán egyetlen pillanat alatt az álom kevés és hibás logiká­ja is felborult benne. Hirtelen ott állt a gillotine előtt és Du­pont volt a hóhér... Az édes­anyja az osztályfőnök előtt tér­delt és könyörgött... Verejtékezve, összetörtén, fáradtan ébredt. * Ottragadt a villában. Maga sem tudta volna pontosan megmondani, miért. De ma­radt. Csak halvány körvona­lakban sejtette, hogy minden­nek a mozgatórugója: Juliette, Juliette, aki keresztülnéz raj­ta, mintha üvegből lenne, nem veszi észre, mint valami fö­lösleges, kellemetlen sze­mélyt. A lendülete megtört. Már nem rohant fejjel a falnak, bár nem mondott le terveiről. Egy kicsit hozzáhangolódott a ház­hoz. A tízezer frankhoz nem nyúlt. Nem tudott hozzányúl­ni! Tisztán érezte, hogy abban a pillanatban, amikor bármifé­le csekélységet is vásárolna ebből a pénzből, a fülébe csen­gene Juliette szava. És utálta, gyűlölte ezt a tízezer frankot, amely ott feküdt fiókja mé­lyén, egy olcsó kis diákszállás szekrényében. Néhány nap múlva különös dolog történt. Azt vette észre, hogy nincs rá semmi szükség. Semmi dolga a házban. Mindenki elvégzi a köteles­ségét. A kertész meglepő am­bícióval gondozza a pálmákat és egyengeti a kerti utat. Az új szobalány csúnya és ellen­szenves, tehát: — éppen meg­felelő. Az inas kimért, udvari­as. Madame Lafortune kedves, udvarias. De mintha pillantása legmélyén gyűlölet lappanga- na. Gyűlölet, amelyet nem si­került eloltani. Ki nem mon­dott vád, szemrehányás. Miat­ta kell lemondania Octávról, a barátjáról. Ez a furcsa fiatal­ember a szemébe mondta, hogy öregszik és jobban tenné, ha a gyermekeivel foglalkoz­na. Ez az ember valamit elra­bolt tőle! Gaston volt az egyetlen, aki egyáltalán nem leplezte, mi­lyen érzések fűtik. A szemé­ben vad gyűlölet villogott, ha szembekerült a titkárral. Ép­pen csak biccentett feléje, de Pierre mindannyiszor, ha ta­lálkoztak, úgy érezte, csendes átkok százait szórja rá. Lafortune megkérte, hogy rendezze üres óráiban a dolgo­zószobában lévő könyvtárat. És Pierre, miközben ezt a mun­kát végezte, egyre tisztábban érezte, hogy ebben a házban mindenki gyűlöli. Mindenki­nek a szemében: szálka. Kelle­metlen ember, aki be mert avatkozni az életükbe, erősza­kosan, majdnem durván. Juliette még mindig ke­resztülnézett rajta. És ott, az orra előtt bonyolította le tele­fonjait. Volt nap, hogy húsz „fiúval” beszélt. Mindegyiket szédítette, vadította. De Pierre nagyon tisztában volt azzal, hogy mindez valójában neki szól. Juliette neki mutatja, hogy miután Csalódott benne, visszatért ahhoz az életmód­hoz, amelyet Pierre kárhozta­tott. A fiatalember már nagy kedvet érzett ahhoz, hogy egy napon csendben vegye a ka­lapját és angolosan, búcsú nélkül, végérvényesen el­hagyja a házat. De meggon­dolta a dolgot. Még ez az esz­tendeje van hátra az egyete­men. Akkor kezében a diplo­ma. Azután amúgy is vége en­nek a „titkárkodásnak”. Vége ennek a remek állásnak... (Folytatjuk) Remek állás 12. aranyosunk: a „hétpróbás” Zemplényi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents