Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-27 / 202. szám

A Horthy-család nyári rezidenciájának látképe a katolikus templom tornyáról. A kormányzó a nyári szabadságait magányosan, családja körében töltötte 1992. augusztus 27., csütörtök TÉNY-KÉPEK Akinek észt adott az Isten, megtalálja a helyét Látogatóban Horthy Miklós egykori nyári rezidenciáján Kenderesen Tikkasztó nyár volt azon a júliusi reggelen, amikor összeszedelőzködtünk és nekivágtunk az útnak. Kenderes felé igyekeztünk. Mire odaértünk, elbágyad­tunk a forróságtól. Azóta éppen egy hónap telt el. A kánikula ezalatt ugyan­csak próbára tett embert, állatot, minden élőlényt. Mint öregapáink idejében. Talán Horthy Miklós egykori napszámosai mesélni tudnának a békeidőit aratásairól, hogyan küzdöttek, izzadták meg járandóságukat a kormányzót szolgálók. Nos, éppen ezért látogattunk Kenderesre, amely — mint késólíb megtudtuk — a létét köszönheti Horthynak. Imre bácsi kifogyhatatlan a régi történetekből rat felől a vaskapu be van zár­va, gondolkodás nélkül neki­hajtott motorostól. — Más is jeleskedett ilyen természettel? — Nem. Nem tudom, kitől örökölte a gyerek, hiszen ha megnézzük... Sem Szabolcs, a magas rangú katonatiszt, sem a polgári foglalkozású Jenő... Miklós valahogy kilógott a sorból. „Miklós elvtárs, állj meg!” —És a kormányzó ? — Tudja, hogy van az... Mindenkinek nem lehet jó az ember. —Szigorú volt? — Inkább határozott. Egy­szer... — Imre bácsi láthatóan mélyen kutat az emlékei kö­zött. — Kun Béla idejében itt­hon volt a kormányzó úr. Behí­vatták a községházára. Bottal járt még, nem gyógyult ki a sebesülésből. Amikor kijött, Fehér Jóska utána szaladt. Gú­nyosan pdakiáltott: „Miklós elvtárs! Állj már meg, a botod itt hagytad!" Furcsa idők jár­tak akkor. Tizenkilencben Kun Béla rezesbandája fújta az utcán: „Állj be fiam katoná­nak, jobb dolgod lesz, mint apádnak!” Be is álltak sorban. Kenderesi élményeink legne- mesbike az az érzés volt, amely ismét bizonyságát adta: a legnagyobb érték az ember­ben lakozik. Olyan emberben, mint a 80 esztendős Németh Imre bácsi. A helybéli polgár- mester, Baranyi Mihály aján­lotta jó szívvel Imre bácsit, aki talán sohasem fogyna ki a régi történetekből, ha volnának hallgatói. Meg is becsüli, tisz­teli a hozzá betérőket, lega­lább addig sincs egyedül. A pajkos gyerek Fáradhatatlanul forgatja tár­csáját a régi Hajdú mosógép az udvaron. Imre bácsi éppen egy inget halász ki a vízből. Rákö­szönünk. — Arról beszéljek, milyen volt régen? — kérdez vissza. — Az a baj, hogy csak volt! Megtörli a kezét, aztán elpi- tyeredik, amikor tovább fag­gatjuk: mindig az ő feladata a mosás? Februárban halt meg a felesége, s van egy másik gyá­sza is. A fiát is eltemette már, balesetben vesztette életét. A nyári konyhában te­lepszünk le. Odabent kellemes hűvös és feltűnően nagy rend, tisztaság fogad. Imre bácsi magas, szikár termetéből, fe­szes tartásából, mozdulatai­ból, szép, választékos beszé­déből arra gyanakszom, talán katonatiszt lehetett valaha. Később kiderül, tévedtem. — Hogy is nézett ki a Horthy-birtok egykoron, Imre bácsi?—vágok a közepébe. — A hosszúháti birtok 1150 hold volt, a Horthy-tanyához 550 hold tartozott. Aztán ott volt Kenderessziget, Vány a alatt Ködmönös, ahol apám is csépelt annak idején — sorol­ja. — Közelről ismerte a csa­ládtagokat?-— Már amennyire. A kor­mányzó úr Miklós fia nagyon pajkos, kicsapongó gyerek volt. Egyszer motorral jött ha­za Pestről. Amikor meglátta, hogy érkezése ellenére a bejá­A családi kripta belseje. Hamarosan a kormányzó és felesége is itt tér végsó' nyugalomra Fegyvemeken gyűjtötték a kommunistákat. Még a kor­mányzó úr cselédjei közül is csatlakoztak; K. Szabó Já­nos... Kapás Janinak hívtuk... még a direktóriumba is be­került. Bencze Gazsi, Stenczel tanító úr... Aztán a kormányzó úr eltűnt Erdélyben, megszer­vezte azt, amit fehér terrornak neveznek. Szeged felől indul­tak, és megbukott a Kun-féle diktatúra. A győzelem után itt­hon fogadni kellett őket. Bennünket, gyerekeket kive­zényeltek az utcára. Na, amikor tisztázódott a helyzet, a kommunistákhoz csapódottak mind jöttek ke­gyelmet kérni. És a kormány­zó úr megbocsátott nekik. K. Szabó például már régen nem dolgozott nála, még mindig kapta a járandóságát. Stenczel tanító úr ríva imádkozott a kor­mányzó úr előtt, hogy ő nem is tudta, mit tesz. Erre Horthy ráförmedt: „Nem tudtad?! Azon nem csodálkozom, hogy Balogh Gyuri nem tudta, mert analfabéta. De te? Te tanult ember vagy!” Mégis megbo­csátott neki. Igaz, attól kezdve nem lehetett községi tanító, ta­nyasi iskolába küldte. Volt föld, volt jövő Ballagunk a kenderesi Horthy kastély felé. Szép, gondozott, takaros a főutca. A kormányzó idejében 600-650-en lakták a falut. Imre bácsi még arra is emlékszik, hogy egy-egy utcá­ban 84 házat építettek. S vajon mennyiben befolyásolta Horthy Miklós a falu jövőjét? Imre bácsi kerek perec ki­mondja: a lététköszönheti ne­ki. Nyomban lerajzol a karjá­val egy félkörívet, és sorolja: a községháza, a postát, az óvo­dát, a könyvtárat, az egykori fiúgimnáziumot mind-mind Horthy létesítette. Volt is jö­vőjük a kenderesieknek, mert volt föld! Megtalálták a boldo­gulásukat. ,/akinek észt, gon­dolkodást adott az Isten, meg­találja a helyét a társadalom­ban." Imre bácsi bölcsessége legalább olyan időt álló, mint a kenderesi Horthy-hagyaték. Meg is kérdezem: mivel szol­gálta annak idején a kormány­zót? Nos, nem katonája volt Horthy Miklósnak Imre bácsi, hanem a napszámosa. De nem járt rosszul, aki napszámba Horthy Miklós pipázó szobája korabeli bútorokkal és a család fényképeivel fotó: kovács Erzsébet szegődött hozzá, az bizonyos. Szemet-szívet gyönyörködte­tő, méltóságteljes maga a Horthy-kastély, gondozott a kertje, mintha ezer apró kéz óvná nyugalmát. Sokat nem tévedhetünk, hi­szen jelenleg a mezőgazdaság tudományára tanítják benne a diákokat. Még gazdasszony- képzőt is indítottak. A nyári szünetben csupán néhány ta­nuló gondozza a kertet, füvet vágnak, öntözik a növényeket. Az idegenek számára mind­össze néhány helyiség áll nyit­va a kastélyban. Az egyikben korabeli bútorokat és a család fényképeit fedezzük fel. Kö­zöttük Rovátkay R. Lajos 1938-ben készült festményét, a Horthy-házaspárt ábrázolja. „Többé nem jövünk” — Mozgalmas vagy inkább nyugodt életet élt itt a kor­mányzó? — kérdezem Imre bácsit. — Nemigen fogadott ven­dégeket, visszavonult, csönd­ben, szolidan, a család köré­ben töltötte a nyári pihenőit Körbejárjuk az épületet. Imre bácsi a betonkerítéshez vezet. A kastély és a szomszé­dos katolikus templom mezs­gyéjén állunk. A kerítésen be­falaztak egy kaput, egy átjárót — mutatja Imre bácsi. Valaha Horthyné itt járt át a kastélyból a templomba a misére. Bent az oltár mellett foglalt helyet, a falu népe a főbejárat felől alig láthatta. A templomban a fia­tal helybéli katolikus pap, Iváncsi Balázs kalauzol bennünket, még a toronyba is felkapaszkodunk; nem min­dennapi produkció a meredek és szűk létrákon feljutni egé­szen a harangig. Annál már csak a lefelé menet hajmeresz­tőbb. Még egy állomásunk van Kenderesen. A temetőbe vesszük az irányt, megnézzük a Horthy-család kriptáját. Az­óta hallottuk a hírt: a közeljö­vőben haza kívánják hozni Horthy Miklós hamvait, s itt, a családi kriptában helyeznék örök nyugalomra. Vajon akkor mennyi koszorú, virág díszíte­né a csöppnyi kripta belsejét? Hiszen most is rengeteget lát­tunk, friss, szebbnél szebb élő virágokat. Nehezen búcsúzkodunk Im­re bácsitól. Egyre csak mesél, beleszövi mondandójába a mai politikai dolgokat is. Két fontos dátumot még feljegy- zek a füzetembe: 1943 augusz­tusában töltötte a kastélyban utolsó kenderesi nyarát Horthy Miklós. Még egyszer eljöttek, ’44 tavaszán, de csak egy pillanatra. Elköszönni. Mintha megérezték volna sor­sukat —mondja Imre bácsi —, mert így búcsúztak: „Mi már többé nem jövünk, de egyszer majd lesz valaki, aki igényt tart mindenre, amit itt hagytunk.” László Erzsébet

Next

/
Thumbnails
Contents