Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-03 / 182. szám
1992. augusztus 3., hétfő HAZAI TÜKÖR Kíméljük magunkat! Az Országos Meteorológiai Szolgálat Központi Előrejelző Intézetének orvosmeteorológiai előrejelzése Békés megye területére: A hosszú ideje tartó hőség, a szinte állandóan zavartalan napsütés most már igencsak megvisel bennünket. A nyaralók tán örülnek a csöndes, meleg időnek, szervezetünk azonban már nagyon kifáradt a hőség elleni küzdelemben, ezért egyre gyakoribbak lesznek a rosszullétek, a balesetek. A lehetőségekhez képest kíméljük magunkat, fogyasszunk sok folyadékot (de ne alkoholtartalmút!), s együnk kalóriaszegény, de ásványi anyagokban gazdag ételeket. „Tisza-haszon” Horváth Péter fogtechnikus a szabadságát a Tiszán, PePe nevű hajóján tölti, melyen új szolgáltatást vezetett be. A 444-es folyamkilométertől, Tiszadorogma közeiétől harminc folyamkilométerre lefelé büféárukat, horgászcikkeket, csalikat kínál horgászoknak, táboro- zóknak. A folyón lecsorogva egy tölcsért használ hangszórónak, így ajánlja portékáját. Az utat naponta megteszi oda-vissza, így lehetőség nyílik rendelés felvételére is MTI FOTÓ: KOZMA ISTVÁN Modern sarlatánok? Diplomával és diploma nélkül? Az orvostörténelem tanúsíthatja, hogy orvosi diploma nélkül „gyógyítók” már az ókorban is voltak. Az emberek többsége ezeket kuruzslóknak tartotta. Az előző korok kuruzslói két osztályba sorolhatók: az egyikbe tartoztak az ún. vándorsebészek, piaci fogászok, „csontegyenge- tők” stb., a másikba a városról városra vándorló ún. kurittoló vagy kurittyoló „orvosok”, akik a vásárokon hangos kurjonga- tással (talán ez a szó eredete!) árulták portékájukat. A németeknél „Maiktschreiemek”, a franciáknál „charlatánoknak” nevezték őket. A francia elnevezés az olasz „ciarlatano” szóból származik, amely szószátyárkodást jelent, utalva arra, hogy az árusok orvosságaikat nagy hangon, kiabálva kínálták. Az ilyen „pharmacopoia circumforaene- us”-ok ellen már Cicero is kifakadt. A sokat emlegetett „Hip- pokratészi eskü” szövegében olvashatjuk: „...Diétetikus (egészségmegőrző) rendeléseimet képességem és szándékom szerint a betegek hasznára fogom elvégezni, nem pedig ártalmára és kárára...” „...És ahány házba csak belépek, a betegek hasznára fogok belépni, távoltartom magamat minden egyéb szándékos és kárt okozó jogialanságtól...”. Ez az eskü az ókori görög orvosok emelkedett etikai szemléletét tükrözi, amikor előírja, hogy az orvosi tevékenység lényege—a beteg haszna! Sajnos manapság egyre több jelet észlelhetünk, hogy az anyagi szempontok előtérbe helyezése több orvost — finoman nevezve „gyógyító embert” — nagyon csábít! Tévedés ne essen, a természetgyógyászatot, az ősi, hiteles népi gyógynövényes terápiát nagyon sokra becsülöm és megfelelő módon való alkalmazását szükségesnek tartom — ha az szakavatott kezek által történik. Sajnos manapság nagyon sokan vannak (az orvosok között is), akik kellő gyakorlat és ismeret nélkül, az emberi hiszékenységet kihasználva, anyagi érdekből „csodaszerként” hirdetve (ki)használják, sokszor jóvátehetetlen testi-lelki károsodásokat okoznak. Csak példaképpen említem: a kínai „akupuncturáf ’ apáról fiúra szállva ősidőkön keresztül sajátították el és most néhány hetes tanfolyam után sokan avatott mesternek vélik magukat. A gyógynövényeket sem lehet kellő ismeretek nélkül gátlástalanul használni; hiszen azokban is vannak olyan hatóanyagok, amelyek mérgezést, káros elváltozásokat okozhatnak. Sajnos univerzális, minden betegséget gyógyító csodaszert már évezredek óta nem sikerült találni! Most nem is akarok szólni a külföldről jött — ismeretlen képesítésű — kézrátevéssel gyógyító „szuperfenoménekről”. Nem vitás, a történelem folyamán mindig volt ellentét az „akadémikus orvostudomány” és az ún. paramedicinális irányzatok között (és lesz is!), az is tény, hogy az ún. ultraliberális felfogás teret is engedett ezen irányzatok érvényesülésének, de a korabeli államhatalom gátat igyekezett szabni a túlkapásoknak, gondoljunk csak Mária Terézia és II. József egészségügyi törvényeire. Másrészt a tudományos ismeretterjesztés, az egészségügyi felvilágosítás tudós apostolai a Királyi Magyar Természettudományos Társaságban, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésein megfelelően értékelték ezeket a kérdéseket, így valamilyen helyes egyensúly alakult ki ! Nos én ma ezt a „helyes egyensúlyt” féltem és aggódom érte! Nem érzem ugyanis sem az egészségügyi kormányzat, sem a Magyar Orvosi Kamara, sem a Tudományos Ismeretteijesztő Társulatok hathatós törekvéseit — a sokszor aggasztóan terjedő káros tevékenységek meggátlá- sára. Sajnos sokszor a sajtó is inkább a „sztorit” tartja fontosabbnak, mint a hitelességet, így azután olvashatunk az AIDS mágnesezett-desztillált vizes gyógyításáról (ezért már A. Mesmert a 18. század végén kizavarták Bécsből!), az „élővizéről” (már sokadszor a történelem folyamán), sőt még a rák petróleummal való gyógyításáról is, hogy a többiről ne is beszéljek. Paracelsusnak tulajdonítják a következő megállapítást: „Mun- dus vult decipi, ergo decipia- tur!”, azaz „A világ meg akar csalatni, hát csalassék meg!” Egyesek szerint ezt már 1494- ben Brant leírta „Narrenschiff’ (Bolondok hajója) című könyvében. Szomorú lenne, ha ez az „elv” a második évezred küszöbén is érvényesülne! Dr. Sonkoly Kálmán NY. KÓRHÁZIGAZGATÓ, Bugát Pál-dúas Olvasóink írják Ez itt a reklám helye... Nekem is, mint gondolom rajtam kívül sokaknak, csömöre van már a sok reklámból, amit itt is, ott is látunk, hallunk. Mi csak ámulunk, bámulunk, a pénztárcánk után nyúlunk, de sajnos döbbenten látjuk, a csábító hang nem nekünk szól. S ekkor egyesek megértőén, megalkudva a kis pénzüket el teszik a másnapi kenyérre, mások ököllel a falba csapnak s kérdik: meddig s miért? Legyen bárki bármilyen optimista, láthatja, hogy itt valami nincs rendjén. Túl sokat ígértek akkor, s mi bedőltünk, nem láttuk, hogy ezt képtelenség teljesíteni, de a szabadság mámora elvakított mindenkit. Na persze az ígéretek kora lejárt. Ma már nem ígérnek semmit (jót). De ha így is lenne, ki hinné már el? És csak várjuk, csak várjuk a jobbat, s a végén a fűbe harapunk. Angyal Csaba, Békéscsaba Hallgasson akit becsaptak? A gyomaendrődi Szóbeszéd 1991. novemberi számában megjelent egy cikk ,,Olvasói levél" címmel. Ebben közöltem panaszomat, ami röviden a következő: 1987-ben elhalt Édesanyám részére a helyi temetkezési vállalatnál vásároltam keményfa koporsót, ami akkor a legdrágább volt, és az a földben három és fél évre beszakadt. Ez azt jelenti, hogy silány minőségű fából és nem kemény fából készült. Panaszkodtam, hogy ez feltehetően szándékos becsapása a gyászolóknak, akik temetés előtt mély fájdalmukban nem a koporsó minőségét vizsgálgatják, és hogy az esetet nem tartom lezártnak. Pár nap múlva levelet kaptam a fiók vezetőjétől, hogy kijelentésemet vonjam vissza. Egyben jelzi: „nézze meg a számlát, hogy mit vett, az préselt faáru volt furnér bevonattal, bútorminőségű”. A számlán lévő „Avar” koporsó ára 6474forint (ez a minőség azóta tízezer feletti). A préselt árut akkor 1500 forint körül adták. A békéscsabai központ tájékoztatott a régi és jelenlegi árakról, minőségről, a gyártó Pilisi Erdőgazdaság vezetője pedig küldte az igazoló jelentést, hogy az „Avar" koporsó garantáltan keményfából készült. Az eset egyértelmű: legsilányabb árut kaptam legdrágábban. A folytatás ? A három darab igazoló levelet átvette Hornok Ernő, a Szóbeszéd szerkesztője azzal, hogy már az áprilisi számban közzéteszi a levelek tartalmát. De nem tette. Azóta is „ül rajta”, sőt, többszöri kérésre sem adta ide a leveleket, pedig átadáskor jeleztem, hogy mielőbb kérem majd vissza. (Azok tartalmára bőven van tanúm.) Hogy miért kíván ez az eset nyilvánosságot? Mert valami nem stimmel az ár és minőség körül, s talán nem is egyedi esetről van szó. Szakemberek szerint ugyanis a keményfa fedele 20-30 évig (néha tovább) bírja beszakadás nélkül, s csak a silány présáru roskad össze a földben 2-3 év után. Hallgasson az, akit becsapnak? „Csodálatos" világban élünk! Hogy az „etikus” viselkedést már ne is említsem. Hanyecz Margit, Gyomaendrőd Pierre Pescer: Kaland a levegőben 1. San Francisco polgári repülőterén indulásra készen állt a hatalmas, hárommotoros Fokker- gép. Daniels, a pilóta a gép mellett állt és a szerelővel beszélgetett. Az indóház most megélénkült. A vám- és rendőrhatóságok emberei befejezték vizsgálatukat és az utasok — szám szerint kilencen — a gép felé jöttek. Velük együtt érkezett Parker, a stewardess. Berakott szoknyát és férfiszabású zakót viselt, rajta két arany csík jelezte, hogy a repülőtársaság szolgálatában van és mint kiszolgálónő áll az utasok rendelkezésére. Az indóház felől érkező utasok nemsokára ott álltak a gép mellett. Még azok is, akik gyakran tettek légi utat, csodálkozva nézték a pompás gépet, amelynek alumínium teste csillogott a napfényben. Mrs. Hobson, aki nászúira készült a hawaii szigetekre, meglátta a cigarettázó pilótát és megragadta a férje karját. — Gyere, Joe... hadd beszélek a pilótával! — Mit akarsz tőle? — kérdezte a férj. — Ujjé... — intett a kis asszony —, nagyon sok kérdez- nivalóm lesz... Csak gyere... Daniels zavartalan nyugalommal cigarettázott tovább, amikor meglátta a közeledőket. Nem először fordult elő, hogy a gép utasai az indulást megelőző percekben az elképzelhető legfantasztikusabb kérdéseket szegezték a mellének. Tehát nyugodtan várt, amíg a házaspár odaér melléje és csak az ő köszöntésükre biccentett. Nem volt udvariatlan ember, csak kissé fásult. Londonban született és végigharcolta a világháborút. Mint repülőtiszt háromszor is megsebesült és egyik hőstette, amelynek során súlyos lőtt sebbel vitte vissza gépét kiindulási pontjára, valóságos legendává nőtt az idők folyamán. Mellét pompás kitüntetések díszítették, s a háború befejezése után a repülőtársaságok versengést folytattak érte. Daniels végül is egy repülőgyár ajánlatát fogadta el, amely „berepülésre” szerződtette. Ez a legnehezebb feladat pilóta számára, olyan gép kormánya mellé ülni, amely most emelkedik először a magasba. De Daniels, mint ez várható volt, pompásan megállta helyét. Néhány héttel később ugyanennek a gyárnak gépével távolsági rekordot állított fel és ennek köszönhette amerikai szerződését. Most már három éve állt a társaság szolgálatában, s ha néha az utasok kérdéseire kellett felelget- nie, visszakívánta azokat a jó és csendes időket, amikor kizárólag arra kellett ügyelnie, hogy ne kerüljön az ellenséges légel- hárítók ágyúcsövei elé... Mrs. Hobson legédesebb mosolyával állt eléje. — Kedves pilóta úr... — mondta negédesen —, ha nem haragszik, egy-két kérdésre szeretnék választ kapni... — Szívesen asszonyom... — hajolt meg az örökké udvarias Daniels. Mr. Hobson arca már most vörös volt. Egy órával előbb volt az esküvőjük, de még vőlegény korában alaposan megismerte Maryt. És tudta, hogy őnagysága néha olyan kérdéseket tesz fel, amelyektől szelíd házinyulakból vérengző fenevadak lesznek... —Tudja — mosolygott Mrs. Hobson —, én először ülök majd gépen. Nem mondom, hogy félek, de egy kicsit izgatott vagyok... Maga már hányszor repült? — Ezt nem tudom pontosan — mosolygott Daniels. — De néhány ezerszer már felszálltam... — Mit gondol, fogok szédülni? — érdeklődött őnagysága tovább. — Ez természet dolga, madame... — felelte Daniels elnyű- hetetlen türelemmel és kitartással. —Ha esetleg nagyon szédülnék—érdeklődött Mary—, mit ajánl? Hagyjuk magára a kis társaságot, a könyörtelenül érdeklődő asszonykát, a szégyenkező férjet, a kitartóan válaszoló pilótát és a csendes derűvel hallgató montőrt. Menjünk vissza a géphez és vegyük szemügyre az utasokat, akik most néhány órára összezárva, felemelkednek a levegőbe, ég és föld közé. Nézzük meg őket alaposan; különös élményben lesz részük. Különös és felejthetetlen élményben. Mert ha egy repülőgép elindul... soha nem biztos, hogy el is éri kitűzött célját... % Mr. Fred Johnson. Magas, jómegjelenésű férfiú, arcán elszántság és sok szomorúság. Útlevele szerint kereskedelmi utazó. Nézzük meg, hogyan került a repülőtérre. * Mrs. Johnson ott áll az előszoba ajtajánál. Alacsony, kövérkés asszony volt, hajába már néhány ezüstszál keveredett. Mrs. Johnson kilesett a lépcsőre. Az urát várta. Mr. Johnson lassan, fáradtan jött felfelé a második emeletre. Sokat dolgozott, veszekedett, harcolt, alkudott. Nehéz az élet, minden pálya tele van ügyes és agilis versenytársakkal, könyörtelen fiatalokkal... Mr. Johnson végre felért a második emeletre és tempós léptekkel igyekezett a lakása felé. Az ajtó magától kinyílt. És mögötte ott áll Johnsonné. — Megint késtél... — mondta köszönés helyett. —Édes fiam—felelte Johnson szelíden —, hidd el, nem akartam. Rengeteg dolgom volt és... Tovább nem folytathatta, mert a felesége sími kezdett. — Hogyne, tudom... nők -után mászkálsz... Biztosan tudom! Megcsalsz, mialatt egyedül hagysz... Érzem... A férfi türelmetlen mozdulatot tett. Tizenöt esztendeje hallgatta ezt az oktalan és indokolatlan féltékenykedést, amely elkeserítette nyugalmas perceit. Más ember, ha fárasztó munkája után hazatér, pihen. Neki nem jut pihenés. Védekeznie kell az asszony vádjai ellen. El kell oszlatni a kétkedést és örökké igazolnia kell minden percét. — Drágám...—mondta szelíden, legyűrve feltömi készülő indulatait—-, hidd el, hogy semmi okod erre a féltékenykedésre... Olyan nehezen élek, annyi a munkám, szaladgálnivalóm, hogy a legkisebb gondom is nagyobb, minthogy idegen nőkkel törődjek... Az asszony nem válaszolt. Bement a szobába és egy perccel később az asztalon párolgón a leves. De arra, hogy a tányérjára is kapjon az illatos folyadékból, arra nem került sor. Johnsonné odalépett melléje és megállt. Pillantását egyetlen pontra szegezte: férje nyakára. Azután keserves sírásba kezdett. —De édes fiam... — mondta a férfi— mi baj van? — Mégis megcsalsz... — zokogta az asszony szívet tépő hangon. — A nyakadon rúzsfoltot Iátok... — Rúzsfoltot? — fehéreden el Johnson. — Az lehetetlen... Vagy... most jut eszembe, a kis Gloryval találkoztam, az unokahúgoddal... Hacsak a tizenötéves taknyos nem használ rúzst?... (Folytatjuk)
