Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-07 / 159. szám

1992. július 7., kedd Nagyszalontaiak Csorváson HAZAI TÜKÖR Visszhang Pro + kontra iRÉKÉS MF.fiYEl HÍRLAP = megegyezés Közel nyolc éve már, hogy Csorváson a Rudolfmajorban minden évben megrendezik a gyerekek nyári táborát. Az öt­let Huszár György né tanítónő­től származik, aki nagy lelke­sedéssel és nem kevés anyagi áldozatvállalással szervezi a gyermekek nyári programját. Az idén az Országépítő Ala­pítvány pályázatának elnyeré­sével 20 ezer forintot kapott arra, hogy határon kívüli gye­rekeket magyar kortársaikkal együtt táboroztasson. így kerültek ide a romániai Nagy­szalontáról Boros Irén tanító­nővel 4. általános iskolás kis­diákok. Stílusosan Arany Já­nosról és a magyar irodalom­ról tanulnak többet játékos formában, megismerkedve Csorvás határával, természet- védelmi területével és tábor­helyükkel, a Rudolfmajori kastéllyal és a nagyerdővel. Jelszavuknak ezt az idézetet választották: „A természet az őt szeretőt üres kosárral gyak­ran elengedi, de üres szívvel soha”. Huszár Györgyné tanítónő színes programot szervezett, s célja volt, hogy az irodalmi ismeretek elsajátításán túl Arany János késői utódai megismerjék tágabb környe­zetünket, Békés megyét is. El­látogattak Békéscsabára, a Munkácsy Mihály Múzeum­ba, Gyulán megnézték Erkel szülőházát, voltak Újkígyó­son a kastélyparkban, megnéz­ték a dévaványai túzokrezer­vátumot, voltak kirándulni, fürdeni. A csorvási kisdiákok öröm­mel fogadták barátaiknak a nagyszalontai gyerekeket. A helyiek általában 2. osztályo­sok, a romániai kisdiákok, 5 fiú és 2 kislány már negyedikesek. Közös tevékenységük közül a „tüskevárak” építése aratta a legnagyobb sikert. Ezek a min­denféle bokrokból és élő nö­vényzetből kialakított kis bú­vóhelyek szolgáltak jelképes és időszakos lakhelyükül. A nap reggeltől estig játékos és elméleti programokkal telt el, különösen Fekete István álla­tokról szóló könyveit elemez­ték, de nagy sikert aratott Az én újságom gyereklap és a M óra­képeslapok. A vetélkedő nem múlhat el díjkiosztás nélkül, amelyhez hozzájárult az OTP helyi fiókszervezete, a gádoro- si takarékszövetkezet, a Bé- köt-üzem és természetesen a Csorvási Gazdák Termelőszö­vetkezet. A gyerekek nagy örömmel fogadták egymást és ugyano­lyan örömmel búcsúztak is egymástól, hiszen a nagysza­lontaiak számára is véget ért a tábor. Boros Irén tanítónő örömmel érkezett Magyaror­szágra, s mint mondta, azon lesz, hogy jövőre is érkezzenek hozzánk magyar anyanyelvű gyerekek Romániából. P. J. ...Ma ismét Békéscsabán jár­tunk. A békéscsabai Ag. H. Ev. Rudolf reálgimnázium 1937- ben érettségizett tanulói 55 éves találkozójukat tartották az iskola épületében. Szívélyes üdvözlés, kellemesen csengő műsor fogadta az „öregdiáko­kat”. Visszaemlékezések, be­számolók hangzottak el, min­den szépen pergett le, de egy mozzanat mégis megzavarta a meghitt együttlétet. Utolsó­ként Kruchió igazgató úr mondta el kétségbeesetten (vagy talán kétségeket keltő) „aktuális” véleményét a Je­lenlegi iskolának” az evangé­likus egyház részére történő átadásáról. Véleménye cím­szavakban: 1. az egyház már a törvény megjelenése előtt igé­nyekkel lépett fel; 2. a törvény megjelenése után „sokat köve­tel vissza” ;3. helytelen a taná­ri kinevezésekkel kapcsolatos egyházi követelmény (a tanár legyen evangélikus, magyar állampolgár; megfelelő képe­sítésű-óraadó, rendes tanár) 4. jelentéktelen az orosházi (ev.), a gyulai (kát.), a békési ( ref. ) egyházi iskolákba jelent­kezők száma; 5. nem manipu­lálták az iskola diákjainak megnyilatkozásait; 6. a sajtó nevetséges cikkeket közöl stb. Ha mindez nem hangzik el, ak­kor ez a levél sem született Volna meg. De mivel elhang­zott, a rendelkezésre álló rövid idő alatt sikerült néhány új­ságcikket beszerezni..., melye­ket átolvasva, véleményünk a következő: 1. Nem ismerjük az egyház­nak az 1991. évi XXXII. tör­vény megjelenése előtti és a mostani „túlzott követeléseit”. Ezt nem részletezte az igazgató úr. Az igaz, hogy az „öregdiá­kok" 1990. I. negyedében kértük: a) az iskola nevének „Gyóni Géza Gimnázium" -ra, b) a Rózsa F. térnek „Eötvös tér"-re történő változtatását, c) a „Gyóni Géza Önképző­kör” újbóli beindítását. — E leveleinket egyébként a városi tanácselnök úr (Mázán Má­tyás) és Táborszky L. esperes úr is megkapta. Kruchió igazgató úr válasza helytelenséget is tartalmaz: „A javasolt Gyóni Géza névvel szemben egyébként van némi fenntartásunk, illetve ta­lálnánk jobb javaslatot is." „A rózsás diákok nem érzik a megváltoztatás szükségessé­gét.” „A teljes igazsághoz tarto­zik, hogy költészetét a mai esz­téták nem tartják különösen ki­emelkedőnek és a tanulók va­lóban nem ismerik. Erről igaz, a felnőttek is tehetnek.” (Meg­jegyzésünk: az iskola jelenlegi testületében van egy rokona Gyóni Gézának!) A „Csabai Öregdiákok Ba­ráti Köré” -nek tehetetlensé­gével kapcsolatos kérdésre a válasz: „Itt belül az iskolának nincs egy (...), aki kezdemé­nyezné és csinálná a dolgokat. En is belefáradtam.” (Kér­désünk: miért nem szüntetik meg a bankszámlát?) A tan­testület annyira megfiatalo­dott, hogy nem veszik még ész­re, hogy az ilyen hagyomány milyen jelentős iskolai nevelő tényező. „A mi álláspontunk: „Tempus fugit”... s így a fiata­lok is idősekké válnak! Az esperes úr válasza pozi­tív és kielégítő volt. Mázán Mátyás úr válasza nagyon meglepő volt Kruchió igazga­tó válaszával szemben: ,Az Ön által javasolt névváltoztatás­sal magam is egyetértek. Ma­gyar—történelem szakos ta­nár lévén „Gyóni Géza élete és munkássága” volt a szakdol­gozatom témája, s mély csaba- iságom késztetett arra, hogy a névváltoztatást magam is ja­vasoljam az iskola igazgatójá­nak.” — Lám, mégis vannak, akik ismerik Gyóni Gézát! 3. Kétségtelen, hogy a sajtó nevetséges és a bulvársajtó iz­galmat hajszoló, olcsó kifeje- zésű címeket ad. Ezek körül ,Jlogyan lesz «Rózsája» az egyháznak” c. cikkre rövid a válasz: az egyháznak nem lesz, hanem már van „rózsája”", és­pedig a „Luther-rózsa”. De félre a szójátékkal. E cikk alapján „a városnak mind ál­lami, mind egyházi gimnázi­umra szüksége van”. A „Heti Mérleg” cikke megadja a vá­laszt: Meg kell szüntetni a Vá­sárhelyi Pál Szakközépisko­lát! Helyes a megszüntetés, mert egyébként sem illett bele a város agrárpolitikájába. (Hol vannak a jelenleg olyan elhagyatott, szennyes Élővíz- csatorna víztisztaságát előse­gítő kotrógépek? Ezek alkal­mazására még javaslatot sem tett az iskola vezetősége!) És miért nincs szüksége a város­nak egy mezőgazdasági közép­iskolára? Ez jobban beleillik a város profiljába. 4. Ami a tanárok kinevezé­sét illeti: minden iskolának megvannak a pályázati feltéte­lei s a szerződések nem örök­életre szólóak. Talán az igaz­gató úr nem hallott „a próbai­dőre szóló alkalmazásról” ? Ami a német és amerikai ál­lampolgárságú tanárok alkal­mazását illeti, Kruchió igaz­gató úr nem nyilatkozott az alkalmazás feltételeiről (pl. munkavállalói engedély stb.). Egyébként a vallási hovatarto­zás mindig laza követelmény volt háború előtt és most is. (I. Fasori Ev. Gimn.) 5. A tanulók jelentkezési száma nem lehet aggasztó, mert a nemzetközi tapasztala­tok szerint is, 20-25 fős osztá­lyokban lehet a leghatéko­nyabb munkát felmutatni. A ta­nulók felekezeti megoszlását meg lehet nézni a gimnázium évkönyveiben! 6. Ami a diákok manipulálá­sára vonatkozik: ne igye­kezzünk egymást félrevezetni. Manipulálás: olyan tevékeny­ség, amely mindig volt, van és lesz. Ez lehet: közvetlen vagy közvetett. Talán a tanároknak, főleg az osztályfőnököknek olyan sok kellemetlen órát és túlmunkát igénylő „iskolai vé­leményadás” nem manipulá­ció. 7. Nem hisszük, hogy az egy­ház sokat követel. Nem is köve­telhet többet, mint amit tőle az államapparátus illetékesei jogsértő módon „elraboltak” (nem „elloptak!). (A rablás, lopás és orozás külön jogi ka­tegória! ) És milyen tárt karok­kal rabolták el az évtizedeken át összekuporgatott összegek­ből kialakított vagyontárgya­kat! Annak idején senki sem találta túlzottnak a rablást! Igaza van Palinay úrnak: ma mások a vallási arányok. De ezt bővíthetjük azzal is, hogy megváltozott a város munkás, paraszt, értelmiségi, kereske­delmi aránya is! (Egyébként itt említem meg, hogy Palinay úr személyazonosságát nem álla­pította meg a szerkesztőség a kérdéses „olvasói levél" sze­mélyes leadásával!) A változá­sokhoz nagymértékben hozzá­járult a város polgármesternő­je is, aki annak idején két láb­bal rúgta ki irodájából a haza­térő hadifoglyokat (Rákosi ki­jelentése alapján: fasiszta bé­rencek), a deportálásból haza­tért kereskedőket, iparosokat (Adler, Kulpin, Richter-Róth, Rosembaum, Farkas, Szilágyi stb., hiszen ők a tőkés imperia­lizmus szekértolói.) és nagy buzgalommal hajtotta végre az áttelepítéseket (István János, Jaczina István, Majerik Ká­roly, Kovács Pál, Czepó János stb.). Ilyen és egyéb okok (ku- láklista) miatt osztályunk va­lamennyi tagja (és sokan má­sok) „testben” elhagyták Bé­késcsabát. Mindezek figyelembevéte­lével reméljük, hogy Békés­csaba városi önkormányzata a felmerült kérdéseket, illetőleg azok megoldását nem fogja egy olyan harmadik személyre bízni, akinek semmi köze, nem szívügye Békéscsaba gazdasá­gi és kulturális fejlődése. HURSÁN PÁL NY. GÉP.FŐM., TANÁR, Budapest Megjegyzés: A cikkíró hozzá­járulásával az első, részlete­sebb levél a szerkesztőségben megtekinthető. A csorvási és a nagyszalontai gyerekek ebédszünet közben a Rudolfmajori kastélyban F0Tó: fazekas ferenc Walter Lord: A Titanic pusztulása 47. Mire visszaérkezett kis flottil­lájához, az közben már szét­szóródott. A 4-es és a 12-es felszedte a B csónak utasait, a 10-es meg a D pedig külön- külön igyekezett a Carpathia felé; a D elég siralmas állapot­ban — mélyen merült a vízbe és alig néhány evezőse húzta a rudat. „Nos hát—mondta ma­gában Lowe —, legjobb, ha utánuk megyek és eligazítom őket!” — Minden rendben — kiál­tott át Woolner a 14-es vitor­lásba, Lowe-nak. Lowe mégis’vontatókötelet dobott át nekik. Aztán egy mérföldnyi távolságban felfe­dezte a csaknem teljesen elne­hezedett A csónakot, amely már alig haladt előre. A csó­nakban ülőknek egész idő alatt nem sikerült felszerel­niük a magasító oldalléceket, így azután a víz már majdnem átcsapott a peremen. A mint­egy harminc ember közül, aki a katasztrófa után odaúszott és megkapaszkodott, a legtöb­ben hidegtől dermedten kupo­rogtak. Tucatnyi férfi és Mrs. Rosa Abbott fedélközi utas di- dergett a csónakban, térdig a jeges vízben. Lowe valóban az utolsó percben érkezett és átsegítette őket a 14-esbe, majd ismét a Carpathia felé vezette vitorlá­sát, kötélen vontatva a D csó­nakot. Az A csónakot sorsára hagyták, miután mindenki át­szállt belőle, és átemeltek há­rom holttestet is, mentőmel­lénnyel takarva le arcukat. Megmentették a vízbe veszett R. Norris Williams bundáját, illetve egy Lindell nevű fedél­közi utas gyűrűjét is; erre a szegény helsingborgi svéd ki­vándorlóra senki sem emléke­zett — a gyűrűjébe vésett név őrzi emlékét. Egymás után vánszorogtak a csónakok a Carpathia oldalá­hoz. 4 óra 45 perckor érkezett oda a 13-as. Elsőnek Lawrence Beesley kapaszkodott fel a kö­télhágcsón a C fedélzet kabin­lépcsőjéhez. Leírhatatlan örömmel és megkönnyeb­büléssel lépett a szilárd fedél­zetre, szinte úszott a boldog­ságban. Dr. Washington Dod­ge ért fel másodikként, em­lékül magával hurcolva men­tőmellényét. Mrs. Dodge 5 óra 10 perckor érkezett ötesztendős kisfiával, az ifjabb Washingtonnal, a 7- es csónakban: a kisfiút posta­zsákban emelték a fedélzetre. Egy steward forró kávéval sie­tett eléje, de a fiatalúr kijelen­tette: inkább kakaót kér. A pin­cér elszaladt, és kerített neki; a brit hajók nemhiába híresek a jó kiszolgálásról. Pontosan 6 órakor érkezett a 3-as csónak. Mr. és Mrs. Sped- den kifogástalan öltözékben kapaszkodott fel a hajóra. Mö­göttük kúszott fel Henry Slee­per Harper a feleségével, Ha­mad Hassah egyiptomi szolgá­val és Szun Jat-szennel, a pin­csivel. Mr. Harper hamarosan felfedezte ismerősét, Mr. Og- dent, esTlasszikus nyugalom­mal köszöntötte: — Hello, Louis, hogy te mi­lyen fiatalos vagy! Elizabeth Shutes is ugyan­azzal a csónakkal érkezett, de nem is próbálkozott a kötéllét­rával. Beleült egy kötélhurok­ba, a matrózok pedig egyetlen rántással felhúzták a fedélzet­re. Egy matróz közben odaki­áltotta a társainak: — Vigyázat, fiúk, pehely­súly! Bruce Ismay 6 óra 30-kor támolygott a fedélzetre, magá­ban motyogva: — Ismay va­gyok... én vagyok Ismay... — Reszketve állt a fedélzeti sétá­nyon, hátát a rekeszfalnak tá­masztva. Dr. McGhee tapinta­tosan közeledett hozzá, és megkérdezte: — Nem menne be az ebédlőbe, egy kis meleg levesre vagy valami italra? — Nem. Igazán nem kívá­nok semmit. — Mégiscsak igyék vala­mit. — Ha békén hagy, mindjárt jobban leszek — csattant fel Ismay. Aztán jobb belátásra tért: — Tudna szerezni nekem valami szobát? Nem tenné meg? — De kérem, mégis menjen az ebédlőbe, igyon valami rrte- leg folyadékot — erősködött az orvos. — Köszönöm, nem. Dr. McGhee feladta a harcot és udvariasan átengedte Is- may-nek a saját kabinját. Az út hátralevő részén Ismay el sem hagyta a kabint, nem evett szi­lárd táplálékot, nem fogadott látogatót (kivéve egyetlen al­kalommal Jack Thayert), és az egész úton nyugtátokat sze­dett. így kezdődött Önkéntes száműzetése. Egy év múlva nyugalomba vonult a White Star Line-tól, jókora birtokot vásárolt az ír tengerparton, és szinte remeteként élt ott 1937- ig, haláláig. Olaus Abelseth, a norvég ki­vándorló 7 órakor érkezett a fedélzetre. Melegített takarót dobtak didergő testére és ro- hanvást tessékelték az ebédlő­be, ahol kávét és brandyt dik­táltak bele. Mrs. Charlotte Collyer és a többiek kénytele­nek voltak várakozni a 14-es- ben, amíg Lowe ötödik tiszt leszereltette az árbocot és összahajtogatta a vitorlát. Lowe rendszerető ember volt... így futott be csónak csónak után. S amint sorra odasimul­tak a Carpathia oldala mellé, a túlélők a sétafedélzetről fi­gyelték őket, ismerős arcokat keresve a csónakokban. Billy Carter izgatottan állt C^gdenék mellett, felesége és gyermekei érkezését várva. Amikor vég­re megpillantotta feleségét a 4- es csónakban, magánkívül ki­áltotta: — A fiam! Hol a fiam? Egy lánykalapot viselő kis­fiú visszakiáltott: — Itt va­gyok, apám ! — A mendemon­da szerint John Jacob Astor nyomta a fiú fejébe a kalapot, amikor nem akarták bevenni a mentőcsónakba a kamaszt: — Most már lány! Mehet! (Folytatjuk) Olaus Abelseth, a norvég kivándorló 7 órakor érkezett a fedélzetre. Melegített takarót dob­tak didergő testére és rohanvást tessékelték az ebédlőbe, ahol kávét és brandyt diktáltak bele. Mrs. Charlotte Collyer és a többiek kénytele­nek voltak várakozni a 14-esben, amíg Lowe ötödik tiszt leszereltette az árbocot és összahaj­togatta a vitorlát. Lowe rendszerető ember volt...

Next

/
Thumbnails
Contents