Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-20 / 170. szám

1992. július 20., hétfő HAZAI TÜKÖR Vár a Várfürdő, de hogyan? Olvasóink írják Békéscsaba színpada? A VI. Európai Gyermekszínjátszó Találkozó keretében a békés­csabai Korzó téren július 13-án látottak-hallottak igen kellemet­len emlékeket hagytak bennem és számos nézőben. Hétfőn 3 órára a térre mentünk a férjemmel, a szomszéd kisfiú meghívására. Tőle hallottam először erről a találkozóról. Lelke­sen mesélte el, hogy a szülők és a különböző társadalmi szervek óriási összefogása teremti meg előadásuk létrejöttét. Egy hónap­ja próbálják a Kalotaszegi lakodalmast, melynek 9 fellépőruhá­ját a Kolozsvárról érkezeti nagymama varrta meg, a táncot Mlinár Pali bácsi tanította. A tanárnőjük, aki a játék szervezője- rendezője is, egy ismeretterjesztő füzetet írt, melyet400példány­ban készítettek el. A téren a tűző napon egy korhadt, tenyérnyi színpad árválkodott. Elborzadtam. Ezen, a 10-15 cm hézagokat hagyó, szúette alkotmányon hogyan fog 33 gyerek táncolni, mozogni, játszani? Ez Békéscsaba színpada? Közben sokan kérdezték tőlünk: „Tessék mondani, mi lesz itt, gyermeknap, mert sehol semmi plakát! És a csabaiak hol fognak fellépni és mikor?” Körülbelül 4 órakor kezdődött eláll. Számú Általános Iskola gyermekeinek mesejátéka. Az a néhány néző, aki a téren volt, hallani semmit sem hallott a gyerekek előadásából, mert nem volt hangosítás. Okét a Nyulam Bulam Együttes követte. Az együttes lármáját a színpad sűrű körbemikrofonozása tökéletesen biztosította, nem csoda, ha a bekiabált véleményeket: „Ezt a gyermeknapon kellett volna csinálnotok! Hagyjátok már abba! Mit keresnek itt ezek? Csak nem velük akarunk Európához csatlakozni?” —nem hall­hatták meg. Eközben érkezett a térre a Széchenyiek csoportja. Milyen gyönyörűek voltak, uramisten! A Kalotaszegi lakodal­mast csak hat óra előtt engedték a „színpadra”, miközben kiderült, hogy az egyetlen díszletüket, a játék fontos elemét, a székelykaput nem lehet felállítani, mert ez a színpad nem bírja el. A gyerekek összepréselődve álltak, hangosítás nem volt. A gyönyörű szövegből semmit sem hallhattunk. Közben az egyik rendezőnő le akarta állítani a játékot, hogy angolul menjen a szöveg. A fölháborodott nézők nagyon megharagudtak: ..Hogy képzelik ezt? Nem szégyellik magukat? Ilyen színpadot adnak, elveszik a hangosítást és még a magyar lélek angolul szóljon!” Nagyon nagy volt afölháborodás, és teljes joggal. Ezt a gyönyörű erdélyi lakodalmi ünnepet végül is kurtán- furcsán lezavarták a „színpadról". Az a hatalmas munka, az az óriási lelkesedés nem kellett, s a csabaiak sem kellettek a VI. Európai Gyermekszínjátszó Találkozó rendezőinek. Európához akarunk csatlakozni? De mivel, ha a magyarságunkkal nem mehetünk? Frankné * * * Megértjük és őszintén sajnáljuk a gyerekeket, a pedagóguso­kat és a szülőket, akik időt és fáradtságot nem kímélve készültek a Korzó téri fellépésre. Reméljük, azok a szerve­zők, akiknek a dolga lett volna a hangosítás, a színpad és minden, a sikeres fellépést segítő körülmény biztosítása, önkritikát gyakoroltak és levonják a szükséges következte­tést. Annál is inkább, mert olyan lehetőségről volt szó, amellyel a város kapcsolódhatott volna egy nagyszabású nemzetközi rendezvényhez. Ilyenkor nem csak ajánlatos, hanem kötelesség feltenni a kérdést: kinek készül a műsor? Kit várunk a nézők soraiba? Ha a várost, nem megy hangosí­tás nélkül. Ha több száz külföldi gyereket, akkor nem illik tolmácsolás nélkül rendezni semmit sem. Azok a bizonyos kapcsolódási pontok (Európához) valahol itt kezdődnek. Kedves olvasónk bizonyára egyetért, ha azt mondom, az a délután a hazai közönségnek és a 27 országot képviselő vendégeknek egyformán csalódást okozott. ^ ^ ) (Folytatás az 1. oldalról) a különböző helyiségekbe Szá­lai Józsefné, a helyettes kíséri. Az előtér, ahova érkezünk több funkciós. Kétes tisztaságú füg­göny választja el a raktárát az „irodától”. De itt van még két hűtőszekrény, meg egy asztal is. A jócskán elhasznált konyha­edények egy nyitott polcon po­rosodnak. Az ütött-kopott alu­mínium lábosok, fazekak meg­érdemelnék, hogy szemétre dobják őket. Megszolgálták már a pénzüket. A csempe le­szakadva, koszos söprű a falhoz támasztva, legyek tömkelegé csemegézik a különböző étke­ken, edényeken. A „hal” feliratú hűtőben kukoricát tárolnak. Egy má­sikban kolbász és krumpli fa- gyoskodik. A tejtermékes hű­tőben húsok, dermedt pala­csinta, paradicsom, tejföl. A készételesben rizs, főtt tészta, főtt krumpli... — Tegnap szabadnapos voltam, nem tudok semmiről — így a helyettes. — Jól belenyúltunk a köze­pébe — súgja dr. Mucsi Gyula, aki meglepő udvariassággal, nyugalommal sorolja a hibá­kat, hiányosságokat... A mosogatást kopott, piros ronggyal végzik, ki tudja, mi lehetett fénykorában ez az al­Bónus István: A kálvária kezdete... Hiába ígért a hatalom büntet­lenséget az „56-os esemé- nyek”-ben való részvétel mi­att: 1957. február végén felke­resett egy nyomozó, fegyveres kísérete társaságában és átol- vásta ától cettig a kéziratai­mat. Mivel politikus verseket alig-alig írtam, így csupán egyet találtak, amelyre az el­lenzékiség bélyegét lehetett rásütni. A nyomozó, mint a héja csapott rá. Jó volt ez nagy terhelő adatnak a „főbűn” mellé. A főbűn az Ünnepi Be­széd című versem volt. Ott feküdt a kézirataim tetején, de egy példányát előhúzta a nyo­mozó is a táskájából. Ugyanis néhány ismerősömnek adtam belőle 1956. októberében. Úgy látszik, valamelyik be­szolgáltatta a rendőrségnek. A nyomozó táskájába csúsztatta a kritikus írásokat és bevittek a rendőrségre. Leültettek egy asztalhoz és szemben velem négy vagy öt nyomozó foglalt helvet. Miközben kérdezeet­kalmi edény mosó... A kony­haasztalon só, bors, elhasznált zsír, paprika, paradicsom, lek­vár egy lecsó társaságában, aminek hűtőben lenne a he­lye... — Bevisszük — mondja készségesen a helyettes. — Nem tudom miért van itt... Lehet, hogy nekem nem il­lik beleszólni más vizsgálódá­sába, de nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem Szalainét: — Már megbocsásson, de állítólag Ön a helyettes és úgy csinál, mintha most járna itt először... Mentségére legyen mond­va, nem sértődik meg pimasz megállapításomon. — Tessék mondani, mit ke­res itt ez a tegnapi bableves, lefagyasztott gyümölcs, meg- poshadt dinnye — kérdezi Mucsi főorvos az asztalra mu­tatva... És a helyettes ismét nem tud elfogadható választ adni... — Ha nem lesz rend mire visszajövök, felfüggesztem az egység működését — mondja a főorvos és egy másik ven­déglátó felé vesszük utunkat... ♦ ♦♦ A Halas büfé vezetője Dobrot- ka Károly. Ahogy belépünk a kis helyiségbe egy nagy lábas kolbászzsírba ütközöm, ami mellett felmosovödör rongy­tek a vers megírásának és el­mondásának körülményeiről, kíváncsi tekintetük azt fejezte ki: „Nini, egy eleven költő... Micsoda csodabogár ez.” Va­lamelyik megkérdezte: — Hányán voltak a gyűlé­sen, ahol elszavalta a verset? Emlékezetemben fel idéző­dön a kép, amikor ott álltam az emelvényen és nem láttam mást, csak fejeket szorosan egymás mellett. És ez a fejren­geteg a Kossuth-szobortól a katolikus templomig terjedt. — Lehettek olyan tízezren. — El tudná nekünk monda­ni úgy, ahogy akkor elmond- »?... Megéreztem, hogy ennek a kérdésnek semmi köze a nyo­mozás hivatalosságához, az csupán emberi kíváncsisága a nyomozóknak. Minden féle­lem nélkül elmondtam végig. Ünnepi Beszéd A hamu alól fellobban a láng És csodálattal nézi a világ. gyal letakarva és seprű. Ko­szos törülköző lóg a plafonról. Ez olyan raktárféleség gön­gyöleggel, hűtőkkel. Az egyik hűtőben kolbász, virsli és... kész étel. — Mit keres ezek mellett a kész étel? — kérdezi Mucsi doktor — Tárolási gondjaink van­nak— így a tulaj... Egy másik hűtőben kukori­ca, kolbász, hal... Állítólag na­gyon rossz társítás... — Úgyis hamar elfogy — szólal meg mellettünk egy hölgy. — Ne nyissunk efölött vitát — mondja nyugodt hangján a főorvos — hiszen úgyis tud­ják, hogy így nem lehet ételt tárolni. A szekrényen ócska polcok, rossz, leégett ventilá­tor, a halelőkészítő asztalon légy csapó! Van itt is hiányos­ság épp elég... Az Ételbár Kft. vezetője, Szi­lágyi János éppen adminiszt­rál, amikor „meglepjük”. Meglepően nyugodt. Áhogy kiderül, van rá oka, hogy nyu­godt legyen... Katonás rend­ben és tisztaságban találunk szinte mindent. Van kézmosó, tiszta törülköző, tiszta és jó állapotban lévő edények, egy „szem” legyet találok mind­össze. A hűtőkben az van, amit Feltámadt a maroknyi magyar, S most nem pártos, most mind egyet akar: Idegennek nem hajtani fejet, Kisöpörni a szovjet szemetet! Öröm feszíti szívünket nagyon, Bár befelé nyíllal nehéz fájdalom. Hull a népünk... A sok ifjú diák S az értünk közdődrága katonák: Vérzőn védik a magyar életet, Amíg söprik a szovjet szemetet. Megnyílik a magyar ég felettünk S lenéz az Isten, akit feledtünk: Akit hiába gyalázott agyon Az anyagelvű barbár hatalom: Mégis szítja a magyar lelkeket, Hogy söpörjék a szovjet szemetet. ráírtak. A péksütemények le­takarva. Szóval itt nyugodtan venném és enném meg a kap­ható étel-, italféleségeket. ♦ ♦♦ A Hullám étteremhez tartozó kis gombában fiatal kislány a felszolgáló. Lángost, főtt ku­koricát, fánkot, jégkrémet és üdítőket kaphat a kedves ven­dég. Itt is rend és tisztaság fo­gadott. ♦ ♦♦ A Békés Megyei Élésker 296- os büféjében Seres István a vezető. Lángost, palacsintát, italokat árusítanak. A hűtőben lángolt kolbász, dinsztelt ká­poszta, tejtermék és párolt gomba várja sorsának alakulá­sát. — Mióta? — kérdezi lako- nikus rövidséggel Mucsi Gyu­la. — Ma reggeli készítésű — válaszolja gyorsan Seres úr. — Meg kellene oldani, hogy szakosítva tárolják a különböző ételeket — mondja búcsúzóul a főorvos. Ennél a büfénél az én sze­memben rend volt. Itt is nyu­godtan vásárolnék alkalomad­tán palacsintát, lángost... ♦ ♦♦ Délre beszéltünk meg egy ta­lálkozót Tóth Endrénével, hogy összegezze a benyomá­sait. —Jó érzés, hogy szinte csak jók voltak a tapasztalataim — kezdi a közegészségügyi el­lenőr. — Elsődleges volt, hogy ellenőrizzük, rendben vannak-e a lábmosók, zuha­nyozók, milyenek a kiszolgá­lóhelyiségek, az öltözők, ren­delkezésre áll-e a megfelelő vízmennyiség, milyen időkö­zönként cserélik a vizet? Nos, semmi rendellenessé­get nem tapasztaltam. A me­dencék karbantartottak, tisz­ták, feltöltöttek, jók az irányí­tótáblák, rendben vannak a szemétgyűjtők, van ivókút, gyümölcsmosó. ♦ ♦♦ A körjárat végére a Hullám vendéglőben megszüntették a hiányosságokat, rendet terem­tettek. A vendéglő vezetője megígérte, hogy július 25-re kicseréli az edényeket. A főor­vos a maximális helyszínbír­ságot rótta ki. A halas büfébe is beállítottak egy hűtőgépet, így ők is megúszták helyszínbír- sággal- Béla Vali A szerző, Bonus István oros­házi költő Telt pohárba csordult fájdalom: Pusztítóbb, minta „hidrogén- atom” ! Visszavettük a meggyötört Hazát, Az „orosz-medve" szégyellje magát! Előtte tovább nem hajtunk fejet, Kisöprünk minden szovjet szemetet! Tizedeltek bennünket a gazok! De él a nemzet, élnek magyarok! S tisztán él bennünk, minden, ami szép: Megőrizte az emberi színét. Izzik bennünk a hazaszeretet, Kisöprünk minden szovjet szemetet! Szívünkben poros takarók alatt: Almok, remények, vágyak rajzanak; Oly sok évig nem sújthatta agyon A könyörtelen szovjet hatalom. Győzött lelkünk a vad korbács felett: Kisöprünk minden szovjet szemetet! Katona, diák, munkás és paraszt: Hordta az igát s mind jól tudta azt: Termésünket elviszik Moszkvába! Földünk, gyárunk is kifosztott, árva... Gondolj vissza mit tettek veled, És takarítsd a szovjet szemetet! 1956. október 26. Akkor éreztem életemben először, hogy milyen hatása van az őszinte emberi szónak, a versnek különösen. Ezeknek az embereknek, akik hivatalo­san szemben álltak velem, te­kintetükben rokonszenv csil­lant. Csupán egyik förmedt rám haragosan, de leintették a többiek. Végül jegyzőkönyv­ben örökítették meg a vallo­másomat és hazaengedtek. Eltelt egy hét és már kezd­tem reménykedni, hogy meg­úsztam a dolgot, amikor jött értem egy rendőr. Azt mondta: vigyek magammal kétnapi élelmet és meleg ruhát. Bekí­sért a kapitányságra. Elémtet- ték az ügyészség vádiratát: „Mivel lázító verset írt ’56- ban, sőt már előbb is, így felte­hető, hogy most is írna, tehát közbiztonsági őrizetbe való vétele indokolt.” Aláíratták velem, és utána kivezettek egy udvari folyosóra, ahol már né­hány társam várakozott. — Addig itt időzzenek, amíg nem jön az autó! — reccsent ránk a parancs. És mi várakoztunk. Még délben is türelmesek voltunk. Eszünkbe sem jutott, hogy en­ni is kéne valamit... Üldö­géltünk egy pádon szótlanul. Néha ténferegtünk egy kicsit gémberedetten a hűvös idő­ben, hiszen még csak március 6-a volt. 1957. március 6. Ez a nap ítéletnapkor is eszembe jut majd... Délután háromkor már kezdtünk türelmetlenkedni. Öt órakor kezdtük hangosan mondogatni egymásnak: — Mikor jön már az az au­tó?... (Folytatjuk) A Hullám étteremben bizony sok hiányosságot talált a tisztifőorvos. Most helyszíni bírsággal rendeződött az ügy. Hasonló hibákért legközelebb már súlyosabb szankciót is alkalmaz­hatnak A SZERZŐ FELVÉTELE Kistarcsai emlék (1957. március, április)

Next

/
Thumbnails
Contents