Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18-19 / 169. szám

1992. július 18-19., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM Szorító helyett születésnapi interjú Otthonról jött haza Banner Zoltán a Munkácsy Mi­hály Múzeum főmunkatársa, muzeológus, művészettörté­nész, előadóművész, író, költő, szerkesztő. Lapunkban rendsze­resen publikál, a Szorító állan­dó művészeti rovata. Hatvana­dik születésnapján tisztelettel köszöntjük! Hatvan esztendő mindenképp túl van az élet dere­kán, talán kétharmadán is, jó alkalom lehet a számvetésre. — Én nagyon neveletlen hat­vanéves vagyok, mert nem gon­doltam még arra, hogy vissza­nézzek; volna mire, volna mi­képpen. Kizárólag az érdekel, ami előttem van. Valószínűleg azért, mert nagyon sok mindent nem végeztem még el. Sokszor úgy alakult a sorsom, hogy nem dolgozhattam abban az ütem­ben, ahogyan azt a feladataim fontossága diktálta volna. Saj­nos nem tudtam fegyelmezni magamat sohasem, ezért min­den olyan készségemet, ami je­lentkezett, kipróbáltam. Én va­gyok a vesztes, ami a munkássá­gom megítélését illeti. De én vagyok a nyertes ennek az élet­formának az élményeiért. —Nem túl szigorú, nem igaz­ságtalan? Elmarasztalja önma­gát a sokoldalúságért? — Szebb így, jobb így, erről meg vagyok győződve. Élisme­rést kaphattam volna többet, ha egy műfajban kiválót alkotok; viszont a díjak, érdemrendek soha nem érdekeltek. S az em­berekkel való kapcsolataim mindenért kárpótolnak. Hiszek abban, hogy a több művészeti ágban jártas ember lesz a jövő század művésztípusa. Már har­minc évvel ezelőtt ez volt az elképzelésem. Igyekeztem rá­venni magamat és az erdélyi magyar kultúrát, hogy egy komplex műfajban, formában újra találkozzon a színház, az irodalom, a képzőművészet, a zene. Hogy is mondták a néme­tek? Gesamtkunst... —Miért kedvesebb a pódium a színpadnál? —A kifejezés kényszere, sok minden szórni az emberbe, és nem élheti ki. Az egyszemélyes játék nagyon kedvelt formája volt az utolsó negyven év erdé­lyi kultúrájának. Az előadómű­vészetben a két világháború kö­zött (és később is) ez szolgálati műfaj volt, kicsit papi, egyházi, pótlólagos szószék volt. Politi­zálni nem tudtunk, belülről bá­nyásztuk elő összes értékeinket, akinek ilyen nem volt, terem­„Még nem gondoltam arra, hogy visszanézzek...” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER tett. Jónevű műkritikus, szer­kesztő voltam, amikor Bartalis János-estemmel felléptem. Én, a szerkesztő, aki asztalnál dol­goztam, úgy éreztem, fel kell állni arra az asztalra és el kell mondani azokat a verseket! Azt a luxust egy kisebbségi kultúra nem engedheti meg magának, hogy a könyvtár polcaira össze­gyűjtse a könyveket. Ott min­dent használni kell, azért ter­mett. És ez tartotta az emberek­ben a lelket, az életnek ez adott értelmet. A személyiség ön­megvalósítása nem is történhet másképp, csakis a szellem, a műveltség szintjein. —Negyedik éve él itt család­jával. Elégedett? — Legnagyobb keservem, hogy — miután legyőztem az áttelepedéssel járó minden gát­lást, tájékozatlanságot, zavaró körülményt, és már-már úgy ér­zem magam, mint otthon, mert a feladataimat megtaláltam — embertelenül nehéz ezeknek eleget tenni, dolgozni és elfo­gadtatni munkámat a társada­lommal. Ott, ahol minden pilla­natban egy írnok, besúgó vagy szekus ellenőrzésébe ütközik az ember, ott mindent meg tudtam csinálni, nem ismertem lehetet­lent... — Miért? Mi lehet annál szörnyűbb, minthogy az embert figyelik, üldözik? —A hit hiánya. Ott van értel­me szépet csinálni. Itt akkor is megél bárki, ha nem veszi ma­gához a kultúrát, ezért csak a szórakozás szintjén érdekli. Holott a kultúra megnyilvánu­lási forma: attól vagyunk embe­rek, különben arctalan tömeg, senki. — Már-már úgy érzi magát itt, mint otthon? — Magam is meglepődtem, amikor megtudtam, hogy én ide hazajöttem. Apai nagyapám 1863-ban Békésen született, va­súti mérnök volt, Kárpátaljára, Ungvárra kapott kinevezést. Édesapám Nagyszőlősön szüle­tett, kinevezték Szatmárra, az ottani állomást ő tervezte, én már Szatmárnémetiben szület­tem. Szatmáron végeztem a kö­zépiskolát. Zene mindig volt a házban, én magam összeolvas­tam szépirodalmat, filozófiát, esztétikát. 1951-ben kerültem a kolozsvári Bolyai Egyetem tör­ténelem—filozófia karára, har­madiktól művészettörténetre szakosodtam. Készültem arra, hogy én leszek a művészettörté­net oktatója, ám 1958-ban egye­sítették a magyar egyetemet a románnal, és ez az álmom szer­tefoszlott. így kerültem az Utunk irodalmi, művészeti heti­lap szerkesztőségébe, ahol 29 évet töltöttem. Előadóművész­ként tíz önálló estet mutattam be. 1985 volt a fordulat éve, ami­kor a pódiumi műsorommal le­tiltottak, ugyanakkor megszűnt a Kritérion Kiadó művészeti so­rozata. Az 1969-ben megindult magyar nyelvű művészeti könyvkiadás egyik úttörője vol­tam, akkor lettem kész a hatodik monográfiámmal. Ráadásul a nagyobbik gyermekem har­madszor felvételizett sikerte­lenül... — A letiltás és a gyerekek sorsa; ez volt a két ok? — Igen. Láttuk, hogy ebbe valamennyien belerokkanunk, és ezt a felelősséget nem vállal­tam. Az első kérelmemet a ma­gyar belügyminisztérium visszautasította. Másodszorra sikerült; 1987 februárjában ad­tam be a románoknak az áttele- pedési kérelmet, március else­jén már mindketten az utcán voltunk, másfél évig munka- nélküliek. Rokonok, ismerősök segítségével jöhettünk át, az utolsó percben, mert egy hét múlva lezárták a határt. Amikor a honosításomat kértem, ki­derült, hogy hazakerültem. Ak­kor bukkantunk rá a nagyapám keresztlevelére, később további szálakra Csabán, Gyulán. — Boldog születésnapot kí­vánok, itthon! Niedzielsky Katalin A Münchenben élő, immár európai hírű Wiedra-Berzsenyi Mónika babakészítő munkáiból nyílt kiállítás a Hatvány Lajos Múzeumban. A honfoglalástól napjainkig mintegy 90 öltöztetett baba mutatja be a korok divatját, melyet október 3-áig lehet megtekinteni. A képen: „Kártyaparti” öltözete a századfordulón mti fotó: h. szabó Sándor Attila és a lilaruhás hölgy Avagy: egy ismeretlen verstöredék története Békés megyei vonatkozású adatokat is tartalmazó elő­adást tartott a magyartanárok pécsi konferenciáján Szerző Katalin zenetörténész, az Or­szágos Széchenyi Könyvtár zeneműtárának munkatársa. A József Attila-szakirodalom új adalékokkal gazdagodott a költő öcsödi lelencéveivel kapcsolatban. Fölbukkant egy név, amelynek viselője több­ször is találkozott József Atti­lával, mi több: a költő verset is írt neki. Ez a hölgy Csapó Má­ria, Szerző Katalin anyai na­gyanyja. Csapó Mária Tégláson szüle­tett 1901. február 8-án. Édesap­ja a gyomai születésű Csapó Péter református lelkész, édes­anyja Vermesy Berta óvónő. Csapó Mária 1919-ben Szarvason szerzett tanítónői ok­levelet. 1922-ben férjhez ment Veress Béla jogászhoz, pénz­ügyi tisztviselőhöz. Előbb Gyu­lán, majd 1929-től Szegeden él­tek, ahol novelláival, karcolata- ival Veress Béláné bekapcsoló­dott a város irodalmi életébe. A szegedi Tömörkény Irodalmi Társaság igazgatójaként egyik szervezője és aktív résztvevője volt a 30-as évek falukutató mozgalmának. 1941-től Sop­ronban, majd 1951-től Pécsett élt egész haláláig (1972. február 13.). Két elbeszéléskötet és egy regény maradt utána. Ez a hölgy, Veress Béláné (Csapó Mária) József Attila öcsödi lelencéveinek tanúja. Gyermekkori emlékét azon­ban csak akkor mondta el, ami­kor 1937 decemberének elején a szegedi Tömörkény Társa­ság összejövetelén a költő ha­lálhírét vették. A két gyermek találkozása önfeledt fogócskázással ért véget, de a családi hagyomány úgy tartja, hogy többször is játszottak együtt. A kis József Attilának ismernie kellett a kislány szüleit is. Az édesapa, Csapó Péter 1903-tól haláláig Öcsöd református lelkésze, a falu egyik meghatározó egyé­nisége volt, az édesanya pedig a menhelyi gyerekek lelkes patrónusa. Tizenhat évvel később Csa­pó Mária újra találkozott Jó­zsef Attilával a pesti New York kávéházban, ahová egy társasággal tért be egy hajna­lon, négy óra tájban. Egyik íróismerősük vezette asztaluk­hoz a költőt, akitől a nehezen induló beszélgetés során Csa­pó Mária egyszer csak meg­kérdezte: — Hogyan születik a vers? Mi inspirálja a költőt újra és újra a versírásra? József Attila — így folyta­tódik a történet — azonnal vá­laszolt, mégpedig versben, amit egy számolócédula hát­lapjára írt. A négy versszakból álló költemény címe ez volt: A lilaruhás nőnek (Csapó Mári­án lila ruha volt akkor). Csapó Mária sokáig őrizte ezt a neki dedikált, s a költő aláírásával ellátott verset, sőt, a családi hagyomány szerint irodalmi esteken műsorára is tűzte. Ám 1945-ben, amikor soproni ott­honuk hadikórház lett, a kéz­iratnak is nyoma veszett. Csa­pó Mária a József Attila vers eltűnését élete egyik legfájóbb háborús veszteségének érezte. Emlékezete azonban néhány sorát megőrizte. így szól: Miért írok? Ezt magamtól is nemegyszer kérdezem... Tehetség? Érzelem? Nem, mind kevés. Emberközelség társhoz, világhoz, mert nekem ez az Eszmény, s a küzdelem. Ott, a New York kávéház­ban Csapó Mária nem hozta szóba a gyerekkori találko­zást. Ezt később legalább annyira fájlalta, mint a neki dedikált vers elvesztését. Somi Éva Thália szolgálatában... Első szeretője huszártiszt volt! A Nemzeti Színház megnyitó előadását 1837 augusztusában tartották. Művészei között olyan hírességek szerepeltek, mint Déryné, Laborfalvy Róza, Egressy Gábor, Megyei Ká­roly. A nemzet színháza mellett egyebek közt Kolozsvár, Kassa, Székesfehérvár, Miskolc voltak a vidéki színjátszás neves műhelyei. Vándortársulatok sokasága járta az orszá­got Thália, a színjátszás istennőjének a szolgálatában. Anek­dotacsokrunkban a múlt század neves színészeinek története­it elevenítjük fel. Prielle Kornélia Kolozsvárott szerepelt Pailleron:Ahol unat­koznak című darabjában. Amikor elmondta Revil her­cegnő szerepében, hogy „első szeretőm egy huszártiszt volt”, egy öreg úr büszkén fel­szólt a színpadra a földszint első sorából: — Az én voltam! Prielle Kornélia a nézőtéren támadt pisszegést elnyomva, pillanatnyi szünet után ismét megszólalt Revil hercegnő­ként: „De olyan buta volt, mint a kardja!” Viharos derültség fogadta a rögtönzést, s a szöveg azóta bekerült a darab szövegköny­vébe is. Nyárai Antal, a régi Népszín­ház művésze nem tudott bánni a pénzzel. Egyetlen garas sem volt a zsebében, ám ez őt nem feszélyezte, a szolgáltatásért járó fizetséget nyárspolgári hóbortnak tartotta. Egyszer egy vidéki tisztelője pesti törzskávéházában kereste Nyárait. — Jár ide Nyárai művész úr? — De mennyire — felelte a kotnyeles borfiú —, nálunk ő a favorit. — Favorit? — Igen, mindig bejön — csak nem fizet. * * * A múlt század végén a színhá­zak — főleg a vidékiek — gyakran tűzték műsorukra a Jáfet tizenkét felesége című vígjátékot. A vidéket járó tár­sulatokban mindig akadtak olyanok, akik megszöktek a színháztól, mert nem bírták a nyomort, az éhezést. így aztán megtörtént, hogy a legköze­lebbi állomás színlapja a dara­bot már így hirdette: Jáfet hat felesége. Áztán újabb szöké­sek után Jáfet három felesége lett belőle, majd végül Özvegy Jáfet szerepelt a színlapon. % ¥ * Js múlt századi vidéki színész­életre jellemző párbeszéd: —V oltál orvosnál? — kérdi társától a kórista. — Voltam — válaszol a tár­sa. — Adott gyógyszert, de sajnos nem tudom használni. — Miért? — Mert csak étkezés után lehet bevenni. Jókainé Laborfalvy Róza kitű­nő háziasszony volt, aki na­gyon szerette az étkes vendé­geket. Nagy öröme telt egye­bek közt báró Orczy Bódog­ban, a Nemzeti Színház inten­dánsában, aki a vacsora min­den fogásából alaposan belak - mározott, szóval végigette az étlapot. — Ilyen vendéget szeretek én! — lelkesedett a tragika, majd megkérdezte: — Mond­ja, kedves báró, mikor enne meg nálunk megint egy jó va­csorát? — Ha parancsolja, akár most azonnal! * ¥ * Bokody Antal, a múlt századi vidéki színházak kiváló Moli- ére-alakítója igazgató korában kénytelen volt az egyik szol­gabíró tehetetlen rokonát fel­léptetni a színházában. A tár­sulat kényszeredetten vett részt a próbán, csak a vendég­művésznő ragyogott, csacso­gott, kérdezgetett: — Itt lépek be? És ezt kinek mondom? És majd hol és mi­kor megyek ki? Bokody haragját visszafog­va válaszolt: — Ott jön be, ahol kedve van, ott megy ki, ahol akar, csak minél kevesebbet legyen a színpadon. Ivánfi Jenő, a Nemzeti Szín­ház mára elfeledett kitűnő jel­lemszínésze Kolozsvárott sze­repelt a III. Richardban. Ami­kor szerepe szerint kétségbee­setten kiáltja: Egy országot egy lóért! — valaki leszól a karzatról: — Szamár is jó lesz magá­nak! Ivánfi szemrebbenés nélkül válaszol a kedélyes nézőnek: — Igaza van, jöjjön le ma­ga! * * * Réthy Mihály,, a Szigligeti­népszínművek híres szereplő­je a múlt század közepén egy csizmadiánál lakott. Lakás­adóját egyszer csúnyán lego- rombította, mert a mester a művész féltve őrzött színpadi csizmáját, a rongyos, félreta­posott lábbelit egyik este meg­foltozta, s reggel megjavítva, fényesre suvikszolva adta vissza. A színészt a meg nem enge­dett titulusok osztogatásáért kemény pénzbírsággal sújtotta a bíróság. Réthy Mihály még évek múltán is felemlegette: — Csak annyi pénzt adna a jó isten, hogy azt a bitang csiz­madiát kedvem szerint még egyszer lepocskondiázhat­nám! Gyűjtötte: Kis György Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents