Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-06-07 / 133. szám

1992. június 6-7., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Egy kegyetlen kor iszonyú bűnei Népirtás Bácskában Az újvidéki Magyar Szó újságírója, Matuska Márton, arra vállalkozott, hogy a még élők tanúvallomásai alapján rekonstru­álja az 1944-es, ’45-ös vajdasági népirtást. Egyes becslések szerint 20 ezer ártatlan magyart mészároltak le a háború végén Tito partizánjai, de vannak akik 40 ezerre becsülik az áldozatok számát. A szerző négyszáz oldalas dokumentumkötete A megtor­lás napjai címmel jelent meg a Fórum Könyvkiadó és a Magyar Szó gondozásában, Jugoszláviában. Magyarországon a napok­ban kerül piacra tízezer példányban, a Montázs Kiadó gondozá­sában. Ebből az alkalomból készült az alábbi interjú Matuska Mártonnal. — Az 1944-es tragédia meg­torlás volt. Kegyetlen válasz ar­ra a razziára, amit 1942-ben a magyar katonák produkáltak Újvidéken, kivégezve a partizá­nok, kommunisták százait. Csakhogy amíg ez utóbbit törté­nelemként tanították, addig a megtorlásnak szánt irtóhadjá­ratról a mai napig hallgatni kel­lett. — Az áldozatokat tekintve, a két vérengzés közül melyik volt a nagyobb? — Az 1944-es sokszorosan felülmúlta a korábbit. De legin­kább az a megdöbbentő az egészben, hogy ártatlan embere­ket büntettek a Horthy-hadsereg katonáinak bűneiért. Olyanokat is kivégeztek, akik a háború alatt életüket kockáztatva mentették a zsidókat, a szerbeket. — Hogyan gyűjtötték be ál- dozataikatTito partizánjai? — A legkülönbözőbb mó­don. De a leginkább alkalmazott módszer az volt, hogy körülvet­tek egy-egy települést és mentek házról házra. Aki férfi volt és magyar, az nemigen számítha­tott kegyelemre. Agyonverték, halálra kínozták, vagy egysze­rűen csak halomra lőtték őket, minden vizsgálat, kihallgatás nélkül. — Hány emberrel beszélt ku­tatásai során? — Mintegy háromszázzal, miközben félszáz települést jár­tam be. Különösen Kanizsán, Adorjánban és a bánsági része­ken volt kegyetlenül nagy a vé­rengzés. Megdöbbentő volt, mekkora sötétségbe záratott a népirtás. Sokan a leghatározot­tabban elzárkóztak a nyilatko­zattól. Közöttük olyan is, aki a tömegsírból mászott ki annak idején, túlélve a kivégzést. Má­sok csak a nevüket kérték elhall­gatni. Mert félnek. Még ma is félnek. Egyébként szinte min­den esetben volt egy-két túlélő, akinek sikerült elmenekülnie, megszöknie a halál elől. — A felidézett emlékek közül melyik volta legiszonyatosabb? — Végül is valamennyi. A kanizsai mészárlás áldozatait például a Tisza-parton kaparták el egy gödörbe. Jött a fagy, jött a hó, de amikor tavasszal olvadni kezdett, a kutyák kiszedték a te­temeket, s telehordták emberi végtagokkal, testrészekkel a vá­roska utcáit... —Inkább hagyjuk a részlete­ket. A könyve gyorsan elkelt Ju­goszláviában. Milyen visszhan­got váltott ki? — Döbbenet és visszatetszés egyaránt kísérte. A hivatalos po­litika azonban nem reagált rá. Bár a Vajdasági Magyarok Demok­ratikus Közössége levelet inté­zett a belgrádi, az újvidéki és a budapesti akadémiához, hogy vizsgálják ki, mi történt a magya­rokkal 1944-ben a Vajdaságban. A szerb akadémia nem zárkózott el ettől — bár tenni még semmit nem tett az ügyért —, az újvidéki pedig elfogadott egy kutatási programot, a mészárlások hiteles feltárását segítve. — Kimondottan a magyaro­kat ölték halomra 1944-ben? —Nem. A horvát usztasákat is megtizedelték. Meg Belgrádban a szerbeket, akiktől az új hatalom féltette a hatalmát. Csak az az elgondolkodtató, hogy Sztálin­nal, Rákosival és a többi diktátor­ral ellentétben Tito dicsfénnyel övezve került ki ebből a hatalmas népirtásból. Kimutatták azután, hogy a háborúnak egymillió 700 ezer áldozata volt Jugoszláviá­ban. Egyszerűen ide sorolták azt a sok ezer embert is, akiket ők végeztek ki szerte Jugoszláviá­ban, minden vizsgálat, minden bírósági procedúra nélkül. Vagy­is a saját bűneiket egyszerűen át­ruházták a megszálló németekre, magyarokra. — Úgy gondolom, az ilyen tragédiákat hiába kényszerítik megfélemlítéssel a hallgatás fa­lai mögé, sokáig élnek a kisebb­ségek, a hozzátartozók tudatá­ban, lelkében. — Ez kétségtelen. Azt szok­tam mondani — utalva a polgár- háborúra, ami jelenleg Jugo­szláviában folyik —, hogy most fakadt ki az az iszonyatos mag, amit ’44-ben elvetettek. S csak a múlt ismeretében tudható, hogy honnan az a mérhetetlen gyűlö­let, mely ma is ezerszámra köve- teli az emberéletet... Koloh Elek (A könyvből részleteket köz­lünk lapunk hetedik oldalán.) Felizzó parányi meteorok Csillagos ég, 1992. június A nyári napforduló napja közeleg, az északi féltekén a csillagászati nyár kezdődik. Az északi sarkkör felett ezen nap közelében Napunk egyáltalán nem nyugszik te. 21-én 12 óra 37 petekor legmagasabban delel a Nap, Békéscsaba szélességén 67 fokkal a horizont felett. A nappal tartama ilyenkor a leghosszabb, vagyis 16 óra. Az igazán sötét éjszaka alig 3 órás. Az esti égbolt legfényesebb objektuma a bolygók óriása, a Jupiter. Előre tartó mozgást végez az Oroszlán csillagképben. A félhold 7-én 6 fokra halad el alatta. Jelenleg 820 millió kilométerre van Földünktől. O. Römer (1644— 1710) dán csillagász a Jupiter holdjainak jelenségeiből a fény véges sebességére következtetett. 16-a körül több hullócsillag — meteor felvillanása — szemtanúi le­hetünk. Földünk pályáját keresztező meteorraj parányi tagjai nagy sebes­ségük miatt a légkörben felizzanak és fényjelenség mellett általában teljesen elégnek. A Föld felszínéről mint meteor jelenség figyelhető meg. 185,7-ben Kaba közelében egy 3 kilogrammos szenes-kondrit hullott le. A közismert Nagy Göncöl rúdját ív alakban meghosszabbítva az Ökör- hajcsár legfényesebb csillagára, az Arcturusra akadhatunk. A sárga óriás az égbolt negyedik legfényesebb csillaga. 22 órakor delel a horizont felett 60 fok magasságban. A csillagról érkező fénysugár 36 év alatt éri el Földünket. Maga az Ökörhajcsár csillagkép egy nagy játéksárkányra emlé­keztet. A Mérleg csillagkép este 22 órakor delel 30 fok magasságban. Az egyiptomi kultúra egyik szép emlékében, a dendarai Hathor templomban találtak egy zodiákus ábrázolást, amelyben a Mérleg is látható. A napóleoni expedíciós hadjárat végén Champollion jött rá, hogy a dendarai templomot a Római kor elején építették. Zajácz György Megszűnt az ó-mezőhegyesi óvoda Késő éjszakába nyúló ülést tartott az elmúlt héten a mező- hegyesi önkormányzat. Első na­pirendi pontként a város köz­rendjéről és közbiztonságáról tárgyaltak a képviselők. Az ülé­sen jelen volt dr. Gáspár Lajos, a mezőkovácsházi rendőrkapi­tányság vezetője. „A hozzánk tartozó 18 település közül Me­zőhegyestől kaptuk eddig a leg­több segítséget” —jelentette ki Gáspár őrnagy, majd így folytat­ta: „ A helyi rendőrőrs igen ered­ményesen tevékenykedik, s ez a képviselő-testület eddigi jó hoz­záállásának is köszönhető”. A beszámoló megvitatása után a képviselők 100 ezer forint „ben­zinpénzt” szavaztak meg a helyi rendőrőrsnek, valamint ígéretet tettek két, egyenként 50 ezer fo­rintot érő adóvevő készülék be­szerzésére is. Az ülés második részében az ó-mezőhegyesi óvoda meg­szüntetése borzolta fel a jelenlé­vők kedélyét. Az óvónők és a szülők jelenlétében lezajlott pa­rázs vita végére mindenki előtt világossá vált: az intézmény a tulajdonos, azaz a kombinát, nem pedig az önkormányzat szüntette meg. Viszont: a gyer­mekek elhelyezéséről az óvó­nők alkalmazásáról a jövőben a város gondoskodik. M.Gy. Olvasóink írják Az „1-esek Szószólója” pályázatot nyert A Mezőberényi 1. Számú Általános Iskola 6. h osztályos tanulói vagyunk. Valamikor 1991. októberében kezdtünk el foglalkozni a gondolattal, hogy iskolaújságot kellene írni, szerkeszteni. Novem­ber hónap végén már meg is jelent első próbaszámunk. Lapunknak az „1-es Szószólója” címet adtuk. Az első példányok hamar elkeltek, ezért aztán minden hónapban előálltunk egy újabb számmal. A gépeltetés, fénymásolás egyre nagyobb gond és probléma volt számunkra, mivel ezt a munkát szüléink, ismerőseink és iskolánk baráti segítségével tudtuk megoldani. 1992. februárjában készítettünk egy összeállítást az eddigi munkákból és elküldtük a Magyar Hitelbank Kurátor Kft. által létrehozott „Nyitott Társadalom Alapítvány” -nak. 1992. május 12- én levelet kaptunk az alapítvány kuratóriumától, melyben értesítenek bennünket, hogy az osztályunk által szerkesztett iskolai újságot 10 ezer forinttal támogatják. Köszönjük mindazok segítőkészségét, akik lelkes munkája nélkül nem jutottunk volna el idáig. Köszönjük a ,JNyitott Társadalom Alapítvány” segítségét, amely lehetővé teszi, hogy tovább dolgozhassunk. Litvai Ágnes 6. b, Mezőberény Pünkösd „Ezeket pedig mikor hallották, szívükben megkeseredének, és mondották Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk a tyámfiai, férfiak?” Péter pedig mondta nekik: „Térjetek meg...” ...és ezen a napon mintegy háromezren hagyták ott bűneiket Jézus keresztje alatt, aki feltámadva Istennek szent lelkét küldte a Földre, hogy erősítsen és vezessen mindannyiunkat, hogy a szívünket betöltse és megtisztítsa, hogy bölcsességet nyerjünk belőle. Péter apostol ezen lélekkel feltöltekezve szólt az összegyűltekhez, és bűnbánatra, önvizsgálatra szólítottaföl őket. És lett: a veszekedőbői szelíd, a részegesből józan, a zsugoriból adakozó, a káromlóból tisztabeszédű, a csalóból tisztességes, a gőgösből szerény, a szeretetlenből szerető ember. A szerétéiről pedig tudjuk az első korinthusi levél alapján: bosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik föl, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, a szeretet soha el nem fogy... Vajon most Pünkösdkor szól-e hozzánk valaki, hogy számot vessünk életünkkel? ...vagy belemerülünk reménytelenül a kilátástalan földi életünkbe? És tesznek-e valamilyen önvizsgálatot azok a parlamenti képviselők, akik az ország felvirágoztatását ígérték két évvel ezelőtt, de azóta csak vádaskodnak, rágalmaznak, egymást ócsárolják és panaszkodnak? Tisztelt képviselők! Délen és keleten háború dúl. Északon harc van a Dunáért. Nyugaton csak piacot látnak bennünk. Gazdaságilag az ország kettészakadt. Önöknek mi jut eszükbe a Pünkösddel kapcsolatban? Bakti Tibor Walter Lord: A Titanic pusztulása 25. Henry B. Harris színházi rende­ző a kordonig kísérte a feleségét, ott aztán megmondták neki, hogy ő nem mehet tovább. Harris mélyen felsóhajtott: -— Igen, tudom. Ma­radok. Ekkor Gracie ezredes, a lova­gok gyöngye érkezett lihegve Mrs. John Murray Brownnal és Miss Edith Evansszel. A két nő a „véd­telen úrihölgyek” csoportjához tartozott, s az ezredes természete­sen már az induláskor felajánlotta nekik szolgálatait. Az ezredes fennakadt a kordonnál, de a höl­gyeket átengedték. Abban a pilla­natban érkeztek oda a D csónak­hoz, amikor a matrózok kezdték volna alábocsátani. Miss Evans odafordult Mrs. Brownhoz: — Menjen ön. A gyermekei várják otthon. Átsegítette Mrs. Brownt a kor­láton. Lightoller parancsot adott a lebocsátásra, és 2 óra 5 perckor az összecsukható D csónak lefelé li­begett a hajó oldala mellett, Edith Evans nélkül. A legutolsó használ­ható csónak, hiszen az A és B csónakokkal még mindig csak két­ségbeesett küzdelem folyt, egyiket sem sikerült kiszabadítani! Pontosan alattuk Hugh Wool- ner és Bjomstrom Steffanson állt a korlát mellett. Nehéz éjszakájuk volt — segítettek Mrs. Candee- nek, megpróbáltak segíteni Stau- sékon, kiráncigálták a gyáva férfi­akat a C csónakból. Most körül­néztek az A fedélezten, kinek se­gíthetnének még, de a fedélzet kiürült. A lámpák vöröses fényben izzottak. — Nem tetszik nekem ez a kuc­kó — jegyezte meg Woolner —, olyan, mint valami csapda. Menjünk csak ki a hátsó ajtón. — Előrementek a sétafedélzet nyitott végéhez. Amire kijutottak, a ten­ger már elöntötte a fedélzetet, a két férfi pedig — frakkosan! —- térdig gázolt a vízben. Felkapaszkodtak a korlátra. Akkor vagy kilenc láb- nyira alattuk meglátták a D csóna­kot. Még mindig lefelé ereszkedett a hajó oldala mentén. Most vagy soha! — Ugorjunk bele! — kiáltotta Woolnér. — Van még elég hely a csónak orrában! — Steffanson ha­talmas lendülettel elrugaszkodott és fejjel pottyant a csónak elejébe. Egy pillanat múlva Woolner kö­vette, az alászálló csónakba úgy esett bele, hogy lábai kint kalim­páltak. A csónak szinte ugyanek­kor a tengerre tocssant. Amint tá­volodni kezdett, William Lucas matróz még felszólt Miss Evans­nek, aki a korlát mellől nézte őket. —Ne féljen, hölgyem, önnek is jut még csónak. — Nem jutott... „Ilyenkor már csak így szokás” Most, hogy az utolsó csónak is elment, különös csend szállt a Ti- tanierd. Elcsitult az izgalom, a zűr­zavar és a több száz ember, aki ott maradt, nyugodtan állt a felső fe­délzeteken. A fedélzetek közepe felé tömörültek, olyan távol a kor­láttól, amennyire csak lehetséges. Jack Thayer és Milton Long a csónakfedélzet jobb oldalán ma­radt. Egy üres darut figyeltek, az volt a mércéjük: az égbolthoz vi­szonyítva próbálták megállapíta­ni, milyen gyorsan süllyed a hajó. Nézték, amint a matrózok remény­telenül viaskodnak az A és B összehajtható csónakkal, amelyek a tiszti lakrész tetejéhez voltak erősítve: megpróbálták őket kisza­badítani. A két fiú üzenetet firkan- tott családjának, kicsiéivé jegyzet­lapjaikat; a szerencsésebb majd ér­tesíti társa szeretteit. Nem sokat beszéltek. Thayer a régi szép napokra gon­dolt, és a jövendő örömeire, me­lyekről le kell mondania. Apjára és anyjára gondolt, húgaira és bátyjá­ra. Igen távolinak érezte magát, mintha mérhetetlen messzeségből szemlélődne. Nagyon, de nagyon sajnálta önmagát Gracie ezredes, aki kissé távo­labb állt, levegő után kapkodott. Később, kissé szégyenlősen azt magyarázta: olyan érzése volt, mint amikor—hogyan is mondják latinul? — vox faucibus haesit, amikor az ember torkán akad a szó, nos hát, gyakran megesett ez diák­korunk vén trójai hősével is. De magában csak ennyit mondott: — Isten veletek, otthoniak. A rádiósszobában nem volt idő sem önsajnálatra, sem vox fauci­bus haesitre. Phillips még mindig a masinájával babrált, de az áram már nagyon gyenge volt. Bride mellette állt és nézte, hogy a hajón rekedt emberek kétségbeesve ku­tatnak a tiszti lakosztályokban és a tornateremben, hátha találnak még ' mentőmellényeket. 2 óra 5 perckor nézett be utoljá­ra a rádiósokhoz Smith kapitány. Odaszólt nekik: — Emberek, ma­guk megtették a kötelességüket. Ennél többet nem tehernek. Hagy­ják el a fülkét. Most már mindenki csak magával törődjön. Phillips egy pillanatra felnézett, azután újra készüléke fölé hajolt. Smith kapitány újra elmondta: — Törődjenek csak magukkal. Fel­mentem önöket: mehetnek. — Majd halkan hozzátette: — Ilyen­kor már csak így szokás. Phillips mégis tovább dolgo­zott. Bride kezdte összeszedni a papírjaikat. Smith kapitány visszatért a csónakfedélzetre, fel- alá járt és közvetlen hangon be­szélgetett tengerészeivel. James McGann fűtőnek ezt mondta: — Nos, fiúk, most már mindenki tö­rődjék önmagával.—Alfred Whi­te segédgépésznek is odaszólt: — Most már mindenki azt teszi, amit jónak lát. — Edward Brown ste- wardnak pedig ezt mondta: — Fi­am, tegyenek meg mindent a nő­kért és a gyermekekért, azután gondoljanak magukra. — A tiszti lakosztály tetején álló emberekhez is felszólt: — Megtették a köteles­ségüket, fiúk. Most már mindenki gondoljon önmagára. — Ezután lassan visszaballagott a hídra. .Voltak, akik a kapitány szavait komolyan vették és beugrottak a tengerbe. Walter Bedford jó messzire ugrott és ülő helyzetben pottyant a vízbe. (Évtizedek után is megborzongott, amikor a metsző hidegről beszélt.) Fred Scott se­gédfűtő éppen, felérkezett a 4-es kazánházból. O fejest akart ugrani a vízbe, de eltévesztette, és jókora „hasas” lett belőle. A 4-es csónak vette fel, amely még ott imboly­góit, de megpróbált odébb evezni a hajóról lehulló hordók és nyug­ágyak halmazától. Cunningham steward hatalmas erővel rugaszko­dott el; ő is elérte a 4-est. De a legénység zöme a hajón rekedt. Ott ültek a tiszti kabinsor tetején. Lightoller látta Hemming rakodót, aki még mindig az egyik összecsukható csónak kiszabadí­tásával küszködött, bár Hemming- nek már régen el kellett volna men­nie, mert a 6-os csónakba osztották be. — Hemming, miért nem ment el? — O, van még idő, uram. Nem messze tőlük két fiatal ste­ward csak állt és figyelte, hogyan dolgozik Lightoller, Hemming és a többiek. A fedélzet fakó fényei között szinte világított keményí­tett, fehér kabátjuk, amint a korlát­nak támaszkodva azon vitatkoz­tak, meddig maradhat még fenn a hajó. A csónakfedélzeten álldogá­ló tizenöt inasfiú teljesen nyugodt- nak látszott — szinte örültek, hogy senki sem szól rájuk: nyugodtan cigarettázhatnak. Ott volt a torna­tanár is, T. W. McCawley, virgonc kis ember, fehér flanellnadrágban. O élénken elmagyarázta, miért nem vett föl mentőmellényt: igaz, az ember fennmarad benne a ví­zen, de akadályozza a mozgást. Szerinte mellény nélkül gyorsab­ban tud majd úszni. (Folytatjuk) —Ugorjunk bele! —kiáltotta Woolner. — Van még elég hely a csónak orrában! — Steffanson hatalmas lendülettel elrugaszkodott és fejjel pottyant a csónak elejébe. Egy pillanat múlva Woolner követte, az alászálló csónakba úgy esett bele, hogy lábai kint kalimpáltak. A csónak szinte ugyanekkor a tengerre tocssant.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents