Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-04 / 131. szám

-------------:-------■----&BF.KRS MF.CVF.I HÍ8IAP A Reménység Szigete a 1992. június 4., csütörtök HAZAI TÜKÖR Százon innen, kilencvenen túl A hosszú élet titka: nyugalom, békesség, szeretet Szálfaegyenes tartású, mo­solygós szemű. Leül, rámnéz és nagykomolyan megkérdezi: Ágnes néni alig látszik több­nek 70-nél —- Mi akar ez lenni? Mondom, szeretnék írni ró­la... Csatlós Mihályné Kovács Ágnes kiegyenesedik a széken, elneveti magát, megigazítja a kendőt a fején, lesimítja kockás szoknyáját. — Jaj de nagyon régen volt 1899. január 13., amikor én megszülettem... Elszállt közel száz esztendő tele gonddal, baj­jal, kevesebb örömmel. —Agnes néni igazán remekül néz ki. Nem hízelgek, ha azt mondom, 70 évesnek is alig mondanám... — Ugyan, ugyan. Tudom én, milyen vagyok. Tudja, hála .is­tennek még ma is én főzök min­dennap a fiamékra. Máma arra is volt erőm, hogy tarhonyát csi­náljak... —Hogyan telik egy napja? — Reggel hatkor már nem tudok aludni. 8 felé megreggeli­zek, aztán teszem a dolgom, ami van. Hallgatom a rádiót, nézem Walter Lord: 24. Archibald Gracie, Clinch Smith és vagy tucatnyi más első osztályú férfiutas, együtt dolgo­zott a legénységgel. Már az utol­só csónakokba terelték be útitár­saikat. Ahogy besegítették a minnesotai Miss Constance Willardot, mosolyogva oda­szóltak neki, hogy ne féljen. A hölgy látta, hogy csak úgy pa­takzik a homlokukon a verejték. Lightoller is megizzadt. Le­vetette a nagykabátját. Még szvetterben és pizsamában is ömlött róla a víz, olyan kemé­nyen dolgozott. Furcsán festett így a jéghideg éjszakában, ezért Simpson segédorvos, az örökös tréfamester odaszólt neki: — Mi az, Lights, csak nincs melege? A segédorvos, az öreg dr. O’Loughlin, McElroy számve­vőtiszt és Barker segéd-számve- vőtiszt társaságában álldogált. Lightoller egy pillanatra hozzá­juk lépett. Kezet rázott velük, és csak ennyit mondott: — Isten önökkel. Hosszabb búcsúzkodásra nem volt idő. Lightoller lepillan­a televíziót, a hírek érdekelnek. Naponta szemüveg nélkül olva­som a Békés Megyeit. — Agnes néni, mi a hosszú élet titka? — Az, ami manapság nincs: a nyugalom, a békesség, a türelem és a szeretet... Matild néni élete Csatlós Gyuláné Molnár Ma­tild nénivel való találkozásom egy életre szóló élmény. Matild néni belépett a 99. életévébe. 1894. március 5-én született. Hat gyermeke közül már csak három él. Az újkígyósi szeretet­otthonban kerestem fel. Tudta, hogy meglátogatom, lebeszélte hát az unokáját, hogy abban az időpontban érkezzen hozzá. Úgy készült a találkozóra, ahogy menyasszony az esküvő­jére... Felült az ágyon, épp hogy bekapcsoltam a magnetofont, máris hozzákezdett az életét me­sélni. Az volt a döbbenetes, aho­gyan gyermekkorától napjain­kig emlékezett, meglepő szelle­mi frissességgel. — Alig múltam hét, amikor anyám körül téblábolva a varrás alapfogásait megtanultam. 12 évesen gyönyörű kötényt varr­tam magamnak és 15 évesen nem volt olyan fortélya a varrás­Matild néni 99 évesen is elfog­lalja magát tott a vészlejáratra, és látta, hogy a víz elérte a C fedélzetet, sőt gyorsan emelkedik. De a lám­pák teljes fénnyel égtek, még mindig szólt a ragtime, élénk tempóban. Már csak két csónak volt hát­ra. Az egyik, a 4-es, egész este gondot okozott. Lightoller már vagy egy órával ezelőtt leeresz­tette az A fedélzetre, azt tervez­ve, hogy ott tölti meg, de az ottani ablakok mind zárva vol­tak. Ekkor valaki észrevette, hogy a Titanic mélységmérő rúdja éppen a csónak alatt hever keresztben, elzárva az útját. Sam Parks tengerész és Jack Fo­ley rakodómunkás odasietett, hogy szétverjék, de nem találtak baltát. Nem lehetett vesztegetni az időt, így Lightoller a többi csónakhoz sietett, ezt majd ké­sőbb ereszti le. Azok az utasok, akik már jó ideje a 4-esre várakoztak, törté­netesen igen fontos személyisé­gek voltak. Astorék, Widene- rék, Thayerék, Carterék, Ryer- sonék; ők eddig is összetartot­tak. Amikor Lightoller elrendel­nak, amit ne tudtam volna. Húszévesen mentem férjhez, nem fogadott valami nagy örömmel az anyósom, pedig a szívem-lelkem kitettem, hogy befogadjon a család. Csak a ha­lálos ágyán mondott köszönetét azokért, amiket tettem. Addig azonban sok könnyet ejtettem, ha megbántott. Hat gyerekem közül a két fiam és egy lányom meghalt. Egy anyának se kívá­nom, hogy kénytelen legyen a gyermekét temetni. De hát a jó isten hosszú életet adott nekem, nekik meg úgy rendeltetett... Nehéz életem volt, sokat; na­gyon sokat dolgoztam. Kézi­munkázom ma is, mert nem tu­dok munka nélkül élni. Próbálom pörgetni Matild né­ni életének eseményeit, meg­megszakítom elbeszélésében, nem hagyja magát. Ugyanott folytatja, nem veszíti el gondo­latai fonalát. Élvezi ő maga is, hogy beszélhet. A búcsúzásnál ő köszöni meg, hogy megkeres­tem, marasztalna még, én restel­lem, hogy sietnem kell. A szala­got, amin Matild néni beszél, megőrzőm. Az Öreg utca öreg lakója Sódar Mihályt az Öreg utcai ház udvarán találom. Ül a fenyő­fa alatt, ölében Andi, az egyik dédunokája ül. Menye siet elénk, reá maradt apósa, férje halála után. Misi bácsi besétál velünk a szobába. Kérdezem, ő emlékezik. Van amire már nem, arra mindenképp, hogy az első világháború meghatározó volt az életében. 1915-ben vitték el, és csak négy év múlva kevere­dett haza. — 1920-ban nősültem, négy fiunk született. Hat holdon gaz­dálkodtam, ebből tartottam el a családomat. Kemény munka volt, gondolhatja. De akkor még volt erő, fiatalság. Most meg? te a beszállást ebbe a csónakba, a feleségek, gyerekek, komor- nák és dajkák lementek a sétafe­délzetre, hogy együtt szánjanak be, exkluzív csoportként. Látva, hogy nem eresztik alá a csóna­kot, tovább várakoztak. Addigra a férjek is megérkez­tek, most tehát New York és Philadelphia társaságának krémje már több mint egy órája arra várt, hogy a matrózok be­zúzzák az ablakokat és összetör­jék a rudat. Egyszer már vissza­rendelték őket a csónakfedélzet­re, de Dodd másodpincér ismét leküldte őket. Mrs. Thayer elke­seredetten sikoltotta: — Mondja meg végre, hová menjünk! Ma­ga rendelt ide minket, most pe­dig maga küld vissza! Gyenge vagyok. Csak úgy élek bele a világba amióta a felesé­gem tíz évvel ezelőtt meghalt. Reggel 6 óra felé kelek, délután négykor fekszek. A menyem tál­cán teszi elém az ennivalót. Misi bácsi szeret a fenyőfa alatt üldögélni Reggel megiszok egy stampedli pálinkát, gyógyszert viszont nem szedek... Meséli Sódar Józsefné, a meny, hogy apósa 90 évesen még elsétált az öregek napközi otthonába, most már nem hagyja el a házat. — Tudja, kedves — szólal meg beszélgetésünk közben Mi­si bácsi —, legénykoromban egy búcsúban a papagáj kihúzott egy borítékot. Abban az állt, hogy száz évig élek, nevettem azon akkor, olyan elérhetetlen messzeségben volt. Az is benne volt, hogy a háborúban a mellet­tem lévő bajtársaim meghalnak, nekem a hajam se görbül. így történt. Látom, Misi bácsit fárasztja a beszélgetés. Mikor fotózni aka­rom, leveszi a szemüvegét: — így talán jobb — mondja és a nap felé fordítja az arcát. Nem tudom, Újkígyósnak mennyi 90 éven felüli lakója van. Én hármat találtam. Béla Vali 1 óra 45 percet mutattak az órák, amikorra Lightoller visszatért. Most fél lábbal a 4- esben állt, a másikkal a nyitott ablakpárkányon. Valaki nyug­ágyakat helyezett a korlát mellé, hogy lépcsőként szolgáljanak. A férfiak készen álltak, hogy a nőket és a gyermekeket kisegít­sék az ablakokon. Ekkor John Jacob Astor, a multimilliomos, aki feleségét átemelte az ablakkereten, meg­kérdezte, nem mehetne ő is. — Gyenge egészségi állapotban van a férjem — magyarázta az asszony. Lightoller így válaszolt: — Nem, uram! A férfiak nem száll­hatnak csónakba, amíg a höl­gyeket nem helyeztük el. Astor ekkor megkérdezte, há­nyas számú csónak ez. A 4-es — felelte Lightoller. Gracie ezre­des azt hitte, Astor azért érdek­lődik, hogy később megtalálja a feleségét, de Lightoller esküdni Egy volt katonai objektum, amit a Honvédelmi Minisztéri­um térítésmentesen adott át az Erdélyi Gyülekezetnek abból a célból, hogy ott a határon kívüli magyarság részére oktatási és szociális központot létesítsen. Már ebben az évben is több száz erdélyi beteg kért tőlünk segít­séget, hogy orvosi ellátása ide­jére neki vagy kísérőjének szál­lást biztosítsunk. Édesanyák jönnek szívműtét­re szoruló gyermekeikkel, sze­gény munkáscsaládok életmen­tő orvosi segítséget kémek. Né­ha egy-egy román beteg is meg­érkezik, félve, aggódva, hogy vajon Magyarországon segíte- nek-e életüket megmenteni ne­kik is? A Reménység Szigetén egy­idejűleg 80 beteget tudunk majd elhelyezni. Egy-egy heti átlag tartózkodással számolva, mint­egy négyezer embertársunknak tudunk segíteni. Ha betegként a minimális 1000 forintot számít­juk egy hétre, akkor is négymil­lió forintra lesz szükségünk. Mind a harminchat bank el­nökének írtunk, de a Magyar Nemzeti Bank kivételével szű­kös anyagi helyzetükre hivat­kozva, valamennyien elutasítot­tak vagy nem válaszoltak. Ezért most a magyarországi szegényekhez fordulunk, hogy segítsék a náluk is szegényebbe­ket. Nem várunk támogatást azoktól, akik a nyarat Floridá­ban töltik, de bízunk azokban, akik örülnek, ha gyermekeikkel pár napra le tudnak menni a Ba­latonra. Nem várunk segítséget olyan városrészekből, ahol a húszmilliós villák magasodnak, de bízunk a vidéki Magyaror­szág és az egyre nehezebben élő Az áprilisban alakult szeg­halmi Életfaklub vendége volt a közelmúltban Kovács István természetgyógyász, a Népjóléti Minisztérium csoportvezetője. Előadásának témája volt többek között a kozmikus és geopatikus mert volna rá, hogy később majd panaszt akar tenni a White Star társaságnál. Most Ryersonék következ­tek. Arthur Ryerson észrevette, hogy Victorine-nak, francia ko- momájuknak nincs mentőmel­lénye. Gyorsan lecsatolta a sa­játját és felsegítette a lányra. Amikor Mrs. Ryerson a fiúkat, Jacket odavezette az ablakhoz, Ligtoller rászólt: — A fiú nem mehet! Az apa felháborodva lé­pett előre: — Márpedig a fiú az anyjával megy, még csak tizen­három éves. — Engedték, hadd menjen, bár Lightoller zsörtölő­dött: — Több fiú nem mehet! 1 óra 55-kor eresztették le a 4- est; a fedélzettől már csak tize­nöt lábnyira volt a tenger. Mrs. Ryerson megrémült, amikor lát­ta, milyen mélyre süllyedt már az óriás hajó. Innen, a csónakból azt is látta, hogyan ömlik be a víz a C fedélzet nagy, négyzetes ab­lakain, hogyan tör be a luxusla­kosztályok antik bútorai közé. Ekkor felnézett a sétafedélzetre. Férje még mindig a korlát mel­lett állt Mr. Widener társaságá­ban, alápillantottak a csónakra és nagyon nyugodtnak látszot­tak. Már csak egyetlen csónak volt hátra. Az összecsukható D-t most helyezték fel a darura, amelyen korábban a 2-es himbá­munkáskerületek lakóinak munkásszolidaritásában. Bete­geink felerészben római katoli­kus, illetve református erdélyi magyar szegények. Nem kér­dezzük soha, hogy ki, milyen vallású, egyáltalán vallásos-e? Ezért a segítséget is azoktól a hívő emberektől kérjük, akik­nek a vallás nem csupán cere­mónia, hanem tényleges szere­tet. Azoktól a nem vallásos munkásoktól is, akik megtanul­ták, hogy a szegény elsősorban a szegényekre számíthat. A Magyar Honvédség nem­csak a területet adta, de egy hó­napon át 75 kiskatona dolgozik keményen, hogy az épületeket helyreállítsa. Parasztok és mun­kások fiai nagyobbrészt, akik példamutató lelkiismeretesség­gel készítik elő rászoruló em­bertársaink menedékhelyét. A Reménység Szigete Baráti Köre tagjának tekintjük azokat, akik ezt a munkát bármilyen szerény adománnyal támogat­ják postautalványon: Erdélyi Gyülekezet, 1146 Budapest, Thököly u. 44. címen. Karácsonykor minden ado­mányozónak részletes beszá­molót küldünk az adományok felhasználásáról. Egyúttal e sorokkal tisztelet­tel meghívjuk az átadó ünne­pélyre 1992. június 6-án délután 16 órakor, amikor a honvédség képviselőjétől Tőkés László püspök úr veszi át sokszorosan megpróbált népe számára a kul­csokat. A Reménység Szigetére az Örs vezér térről a 77-es busszal, a második megállónál leszállva lehet eljutni, illetve a közelben parkolni. Németh Géza lelkipásztor sugárzások egészségkárosító hatása és az orvosi asztrológia. A számos érdeklődő sok kérdé­sére választ kaphatott, például a bioenergia-átadásról is. A sike­res rendezvényt júniusban újabb követi majd. lózott. Nem sok idő maradt, hogy a D-t megtöltsék me­nekülőkkel. Az egész hajón már pirosán izzottak a lámpák. Vala­honnan lentről porcelán csö­römpölése hallatszott. Jack Tha­yer látott egy embert, aki egy teli üvegGordon ginnel a kezében tántorgott el mellette, szájához emelte a palackot, majd fenékig kiitta. Thayer azt gondolta ma­gában: — Ha életben maradok, ezt az embert holtbiztosán nem látom többé. (Különös módon ez volt az első ember, akivel Thayer megmenekülése után ta­lálkozott.) Lightoller nem kockáztatott. A legtöbb utas a tatba vonult; egyetlen csónak maradt, negy­venhét férőhellyel — 1600 em­ber számára! A legénységgel kordont formáltatott, kart karba öltve álltak a tengerészek a D csónak körül. Csak a nőket en­gedték át. Két kisfiút hozott most a kor­donig egy férfi. A matrózok kéz­ről kézre adták őket, majd betet­ték a két gyermeket a csónakba. Az apa visszalépett a tömegbe. Azt mondta, Hoffmann a neve, a gyerekeket pedig rokonaihoz vi­szi Amerikába. Valójában Na- vatrilnak hívták és a két kisfiút elrabolta különváltan élő felesé­gétől. (Folytatjuk) A Titanic pusztulása Hosszabb búcsúzkodásra nem volt idő. Lightol­ler lepillantott a vészlejáratra, és látta, hogy a víz elérte a C fedélzetet, sőt gyorsan emelkedik. De a lámpák teljes fénnyel égtek, még mindig szólt a ragtime, élénk tempóban. Eletfaklub Szeghalmon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents