Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-27-28 / 151. szám

1992. június 27-28., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító A haza megmentője, őrangyala: Erzsébet Versmondás itt, ott, sehol véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt hóna­A pókban a legkülönbözőbb korosztályok versmondó alkalmainak, versenyeinek zsűritagjaként szinte keresztmetszet- szerűen pillanthattam át e közművelődési mű­vészet helyzetét; ezekhez az élményekhez já­rult a Jókai Színház Légy jó mindhalálig előadá­sának a gyermekszínészi teljesítménye, a Pano­ráma valamelyik adásában elhangzott Remé- nyik-vers, amelyet egy kolozsvári kislány adott elő s persze a saját előadói pályámon ebben az évben szerzett tapasztalatok — így hát most, évadzárás után, nem tudom töprengéseimet ma­gamban tartani. Lehet, hogy világviszonylatban ez a műfaj idejét múlta, lejárt, a kultúra századvégi szerke­zetében elveszítette funkcióját. A magyar nép nemzetté válása viszont egy verssel kezdődik, amelyet a szerző, Petőfi Sán­dor maga szavalt el 1848. március 15-én, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Ettől kezdve nincs történelmünkben jelentős fordulat, amelyet ne készítene elő, kísérne végig s temetne el a költészet, sőt a politikai életnek is költők válnak a főszereplőivé. Nem véletlen tehát, hogy a versmondás a magyar közművelődésben a legközösségibb formákkal — a tánccal, népdallal, karéneklés­sel, népi játékokkal és szokásokkal — egyen­rangú műfajként honosodott meg. A közművelődési élet szerkezeti átalakulása, vajúdása, válsága — sajátos módon —, éppen a versmondás műfaját érinti a legérzékenyebben, s az, emiatt, egyre inkább az iskolák falai közé szorul. Ott is elsősorban az általános iskolások művelik még úgy-ahogy, hiszen egyelőre az irodalomoktatás tantervi eleme. Ezen belül pe­dig: minél kisebb a gyermek, annál szebben, értelmesebben, lelkesebben (úgy értem: lélek­kel telítettebben) tolmácsolja a verset. Itt is érvényes az, ami a zenében: a gyermekek töme­gesen tehetségesek. A gyermekekkel bármi elérhető, például a színpadon — lásd a Légy jó mindhalálig rögtönzött társulatát! A kamaszko­ri „életbe lépés” kegyetlen szelekciót eredmé­nyez. A 12—13 évesek körében egyből felénél kevesebbre csökken a versmondásra önként vállalkozók száma, s a csökkenés ugyanilyen arányban, egyenletesen, tehát állandó felező- désként tart a főiskolás korú fiatalokkal bezáró­an. Versenyre, vetélkedésre, szereplésre jelent­kező alig akad 10—15 például a többszáz fős békéscsabai főiskola hallgatói közül. Igazuk van. Kinek? A közművelődési műfajok eseté­ben ugyanis a közönségnek, a közösségi vissza­jelzésnek, az igénynek lényegesen döntőbb sze­repe van az ösztönzésben, mint a hivatásos művészi alkotás terén, ahol az alkotót esetleg a társadalom legalább anyagilag kárpótolja a részvétlenségért. (Bár ez szinte lehetetlen!) Márpedig a tanító- és óvónőképző főiskolák helyi vagy például az idei, Békéscsabán meg­rendezett országos versmondó versenyére annyian sem voltak kíváncsiak a kollégák vagy kívülállók közül, mint ahányan a versenyre jelentkeztek. (De volt olyan főiskola, ahonnan egyetlen benevezés sem érkezett!...) S most cseréljünk látószöget, s nézzük a jelenséget a pódiumról. Arany János születésé­nek 175. (s halálának ősszel, októberben esedé­kes 110.) évfordulója alkalmából egy kis szóró­lapot szerkesztettem, amellyel felajánlottam Rendületlenül című előadóestemet. 100 (azaz száz) címre postáztam. Mindössze 22 helyről válaszoltak s kértek fel a műsor megtartására; ebből összesen 7 (azaz hét) előadás hangozha­tott el Békés megyében, de például városom­ban, Békéscsabán egy sem; a 100 szórólapból 35-öt az ország legkülönbözőbb főiskoláinak és egyetemeinek küldtem — a szegedi JATE-t kivéve egyetlen egyre sem reagáltak. És, saj­nos, nem arról van szó, hogy az én produkcióm helyett egy másikat, jobbat választottak, hiszen tudomásom szerint egyetlen más Arany-műsort sem mutatott be senki ez alkalommal az ország­ban. Tehát nem engem utasítottak el maguktól az iskolák, főiskolák, művelődési házak stb., hanem Arany Jánost és a versmondás közös szertartását. Azt mondják, hogy ma a politika hangja, fontossága elnyomja a kultúráét, a szellemét. Nem igaz. Politikával hivatásszerűen csak nagyon kevesen foglalkoznak Magyarorszá­gon, hiszen alig vannak profi politikusaink. A dilettánsok, akarnokok, szélhámosok, konjunk­túralovagok „politizálása” pedig oly áttetsző, hogy még egy-egy választáson sem tiszteli meg őket a társadalom bár negyedrésze. kultúra és a szellem magától némult A meg, mert négykézláb sem hegedülni, sem verset írni, de mondani sem lehet. Ám kiegyenesedni nekünk kell, egyen­ként, külön-külön, s akkor majd elválik: való­ban megszűnt-é, vagy csak lappang a vers vará­zsa, hatalma bennünk és fölöttünk? Banner Zoltán Ezer ablakú Pannonhalma Pannonhalmáról az eddig írott legkiválóbb tudományos do­kumentáció dr. Lévárdy Fe­renc műve. Tőle tudjuk, hogy az ezeréves fennállásának ün­neplésére készülő kolostor a magyar művészi, művelődési múlt egyik legjelentősebb ta­núja. A Kisalföld fölé emelkedő dombtetőn 996 táján épült fel a Géza fejedelem által alapított kolostor, a mai főmonostor legkorábbi építészeti előzmé­nye. A Szent Márton tisztele­tére szentelt első templom és kolostor azonban elpusztult. A jelenlegi épületegyüttes több­szöri újraépítés, pusztulás, il­letve bővítés nyomán alakult ki. Bazilikája XIII. századbeli, a kolostor kerengője Mátyás király korabeli. A mai megje­lenésében nagy részben ba­rokk kolostorépület a XVIII. század első felében épült, ma­gában foglalva a korábbi kö­zépkori épületelemeket. A könyvtár és a bazilika homlok­zata egy nagyszabású, de egé­szében soha meg nem valósult klasszicista terv eleme. A ko­lostor áz 1910-es években emeletráépítéssel bővült, és helyenként új homlokzati ar- chietektúrát kapott. A máso­dik világháború idején a kö­zépkori erődítmény egy részé­nek bontása árán az épület- együttes egy modern gimnázi­umi épülettel egészült ki. A pannonhalmi műemlék­együttes ma is a bencés szerze­tesrend magyarországi köz­pontja, magában foglalja a rend főmonostorát, gimnáziu­mát, gyűjteményeit, ezen belül a 300 ezer kötetes könyv­tárat, amely a világ legna­gyobb bencés könyvtára. A kolostor egyik szárnyában működik a szerzetesrendek idős tagjainak ápolását ellátó szociális otthon. A pannonhalmi főmonos­torban jelenleg 70 szerzetes, 100 szociális otthoni ellátott, 50 főnyi személyzet, 320 kol­légiumi diák lakik. A bent la­kók és a látogatók higiénés és komfort ellátásának színvona­la az átlagon aluli és tarthatat­lan. A könyvtár pedig csak dísztermének bemutatására alkalmas. Gyűjteményének a tudományos kutatás számára és továbbfejlesztésére nincse­nek meg a minimális területi feltételei sem. Könyvraktára zsúfolt, bővíthetetlen és ideig­lenes jellegű, s hasonló a levél­tár, a metszettár, az éremtár és a képtár helyzete is. A pannonhalmi főmonos­tort évente mintegy félmillió turista keresi fel. Négy eszten­dő múlva ünnepli Pannonhal­ma fennállásának ezeréves ju­bileumát. A legfőbb cél a mil­lenniumra a műemléki együt­tes művészeti és műemléki fel­tárása és bemutatása. A KÖZTI készítette el a fő­monostor teljes felújítási tervét. A legsürgősebb a közművek helyreállítása volt, mert a víz- és csatornarendszer meghibáso­dása veszélyeztette a monostor állagát. A hatalmas épület- együttes egyes részei meg­csúsztak. A falak, az Európában egyedülállóan szép barokk ebédlő falai is megrepedtek. A legnehezebb feladat a könyvtár, valamint a bazilika felújítása lesz. A középkori kolostori kerengő is eredeti ál­lapotában díszük majd, és 1996-ra visszakapja szépségét a középkori kolostorkert. (MTI-Press) Imre Béla A tragikus sorsú királynő Eduard Kaiser: A császári pár Százhuszonötévé, 1867. júni­us 8-án koronázták meg Wit- telsbach Erzsébet bajor her­cegnőt, I. Ferenc Józsefnek, Ausztria császárának hitvesét Magyarország királynéjává. A tragikus sorsú, gyönyörű és különös asszony — akinek életét a közelmúltban nálunk is vetített Sissi filmsorozat a fiatal nemzedékkel is megis­mertette — Magyarországon mindig szeretetnek és tiszte­letnek örvendett. Nem kis jog­gal a haza megmentőjének, őr­angyalának tartották. Most a Magyar Nemzeti Múzeumban nagyszabású ki­állítás nyílott: több, mint 250 festményen, szobron, Erzsé­bet királyné és az uralkodócsa­lád ereklyetárgyain, öltözete­in kísérhetjük végig a szomorú királyné gyásszal és szenve­déssel teli életét. Az érzékeny lelkű, szabad­ságszerető, korát mindenben megelőző hercegnő 1837. de­cember 24-én született. Sza­bad, boldog gyermekkora után valóban egy mesebeli királyfi, Európa egyik nagyhatalmának daliás uralkodója, I. Ferenc Jó­zsef jött érte, akivel szerelmi házasságot kötött. A vadóc kislányból anyósa szigorú ne­velési módszerekkel és állan­dó megfigyeléssel akart igazi császámőt faragni, ezzel a fia­talasszony életét haláláig megmérgezte. Első három gyermekét is elszakította tőle, maga nevelte és irányította őket, mint fiát, az uralkodót. Erzsébet nagy kudarca az anyósához fűződő viszonya volt. Valószínűleg azért gyű­lölte meg az udvar kényszerű spanyol etikettjét a sok repre­zentációval, melytől lelke mé­lyén iszonyodott. Pedig aki közelébe került, rajongott ér­te: „Hogy milyen volt a való­ságban, hogy mi volt rajta olyan vonzó és elbűvölő, azt sem véső, sem ecset nem képes visszaidézni. A legendában él tovább, nem pedig a történe­lemben” — írta Fürstenberg grófné, az anyósa által mellé­rendelt udvarhölgy, aki kém­jéből lassan őszinte híve lett. Bár házassága mindvégig meghitt volt — egyéniségük különbözősége ellenére is tisz­telték egymást a császárral —, sem a családi, sem az udvari élet nem elégítette ki. Kereste az önmegvalósítást, ami ab­ban a korban meglehetősen rit­ka volt. Szabadságszeretete, ösztö­nös intelligenciája és valószí­nűleg anyósa iránti ellenszen­vek vezették a magyarság megkedveléséhez, amely már első magyarországi körutazá­sán is megnyilvánult. A politi­kába a magyar ügyön kívül nem avatkozott. 1863-tól ma­gyarul tanult, történelmünkkel ismerkedett. Része volt az 1867-es kiegyezésben is, ame­lyet Erzsébet nagy tapintattal készített elő, mindig a háttér­ben maradva. A magyar nemzet a koroná­zásakor a királyi párnak aján­dékozta a gödöllői volt Gras- salkovich-kastélyt, mely a ki­rálynőnek nagy örömet szer­zett. 1867-től kezdve minden évben pár hetet Gödöllőn töl­tött, ez lett a lovasbemutatók és falkavadászatok központja. Erzsébet az embereket első­sorban egyéniségük és nem származásuk szerint értékelte. Különös érdeklődéssel fordult a szegények, betegek felé. Kórházakat, szegényházakat, elmegyógyintézeteket alapí­tott. A hetvenes években egyre több időt töltött külföldön. 1889-ben fia, Rudolf trónörö­kös tragikus halála mélyen megrendítette. Soha többé nem vett fel színes ruhát, halá­láig gyászolta, lelkiismeret- furdalást érzett miatta. Zakla­tott és nyugtalan volt, még Korfun, Görögországban is, ahol álmainak élt. Közeli bará­tai, szerettei sorra meghaltak, 1876-ban az általa oly nagyra tartott Deák Ferenc, a haza bölcse, 1886-ban unokatestvé­re II. Lajos bajor király, 1888- ban hőn szeretett apja, 1890- ben „az utolsó egyetlen barát”, Andrássy Gyula gróf és Ilona nővére, 1892-ben anyja, 1893- ban öccse, 1897-ben pedig Zsófia húga. A magyarok irán­ti szeretete azonban változat­lan maradt. Utolsó gyermekét, Mária Valériát „magyar kis­lánynak” nevelte, Schön- brunnban magyar paraszthá­zat rendezett be, és egy major­ságot létesített, ahol magyar ízlés szerint készítették a tej­termékeket. 1896-ban a magyar nemzet fényes külsőségek között ün­nepelte a honfoglalás ezeréves évfordulóját. Ez volt az utolsó rendezvény, melyen a király­nő talpig fekete díszruhában megjelent. Depresszió vett raj­ta erőt. Sehol sem lelte nyugal­mát. Hősiesen viselt szenve­déseinek egy Lucheni nevű anarchista vetett véget: 1898. szeptember 10-én tőrrel szíven szúrta a királynőt. A magyar nemzet gyásza szinte parttalan volt. Emlék­művére, később múzeumára azonnal megkezdődött a gyűj­tés. Emlékmúzeuma a királyi palotában, „a szent korona közvetlen szomszédságában lévő helyiségekben” tíz évvel a királynő halála után, 1908. január 15-én nyílt meg. A gyűjtemény a budai vár ostro­ma alatt jelentékeny vesztesé­get szenvedett, a maradékot a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították. Zala György által készített szobrát hosszas pá­lyázatok után csak 1932-ben állították fel az Eskü téren. Brestyánszky Ilona (MTI-Press) Emléklap a királyi pár ezüstlakodalmára, 1897 (ismeretlen mester litográfiája) A pannonhalmi apátság rekonstrukciós középkori képe

Next

/
Thumbnails
Contents