Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-13-14 / 139. szám

àRÉKËS MEGYEI HÍRLAP MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM „A csendben lehet igazán alkotni...” Hold-géppel, művészien A napokban hosszabb időt töl­töttem Meződy Ö. István mú­zeumnak is beillő villalakásá­ban. Az őt körülvevő csend okáról érdeklődtem. — Valóban csend van körülöttem, aminek én nagyon örülök — felelte. — A csend­ben, nyugalomban lehet iga­zán alkotni. Jelenleg nagy munkában vagyok. Meggyő­ződhettél róla, hogy szinte testvéri barátság köt Szász Endréhez. Barátságunk húsz esztendeje kezdődött. Ameri­kában került kezébe egyik al­bumom. Bandi azt mondta, ilyen fotósra van szüksége. Levelezni kezdtünk, majd itt­hon együtt dolgoztunk. Jelen­leg Szász Endre életművéről készülő művészi album 200 fotóján dolgozom. Szobájának fala telve Szász endre alkotásaival. Meződy Ö. István birtokosa az ország leg­nagyobb Szász Endre gyűjte­ményének. Kérem, mutassa meg a munkaeszközét. Különleges fényképező masinát ad ke­zembe, az úgynevezett Hold­gépet. (Azért az elnevezés, mert ugyanilyen Hasselblad, svéd gyártmányú fényképe­zőgépet használtak az ameri­kai űrhajósok a holdraszállás- kor.) Harminc falinaptár, idegen- forgalmi és ipari prospektus, 15 képes album jelzi eddigi életművét. Különösen az utób­biak nőttek a szívéhez. Győr, Szeged, Budapest, Tihany, Balaton, Pannonhalma, Szi­getköz, Sopron, a Kisalföld fo­tóművészi pályafutásának je­lentősebb állomásai. Keresz- túry Dezső, Illyés Gyula, Berta Bulcsú, Borsos Miklós, Z. Szabó László, Lakatos Gy. László, Boldizsár Iván voltak társszerzői. Eddig nem tudtam, hogy Varga András neves győri szobrásztól tanulta a faszob­rok restaurálását, Borsa Antal­tól pedig a képekét. A XVIII. századból származó ismeret­len művész Szent család képé­nek megújításán dolgozik. Mutat egy XVII. században Tirolban készült szépséges fa- piétát, valamint annak romos képét. Nemrégiben hozta helyre. Mária Terézia korabeli komódon ugyancsak a XVII. századbeli fából alkotott házi oltár. Jó barátjától, Mécs Lász­lótól kapta Pannonhalmán, ro­mosán. Maga restaurálta. A tűzzománckészítést Hollandi­ában sajátította el. Szász End­rétől hallottam, hogy a mű­gyűjtők boldogok lennének, ha egy-egy Meződy-tűzzo- máncképet mondhatnának magukénak. — Mire legbüszkébb mun­kái közül? — Több száz archív felvéte­lem van. Fényképkiállításaim múló emlékek. Könyveim, al­bumaim azonban maradandó értékek... Talán az is mond munkámról valamit, hogy 33 éve vagyok tagja a Művészeti Alapnak. Hazai kitüntetése nincsen. De műtermének falán ott lá­tom a francia Bordeaux-i dísz­polgári oklevelet. (A várost bemutató kiállításakor tüntet­ték ki vele.) Mellette a FIAP (Federation Internationale de l’Art Photographique Excel­lence) díja. (A fotósok nem­zetközi elismerése.) Búcsúzó­ul ars poeticája felől érdeklő­döm: — Művészien, ihletetten, érthetően... (MTI-Press) Van a Magyar Nemzeti Múze­um gyűjteményében egy különleges zongora. Ezt a hangszert a híres londoni zon­goragyáros, Thomas Broad- wood készítette 1817-ben. (A gyár máig megőrizte rangját a világban.) Bizonyára ezért is vállalta magára a londoni cég a nevezetes zongora restaurálá­sát, és biztosított szállításához egy speciális ládát. De miért kell szállítani ezt a zongorát? És vajon hová? Mert ahhoz nem fér kétség, a magyar múzeum műtárgya restaurálásra szorul. Nos, a százötven évig néma hangszer Bécs—Bonn—Bath (Anglia)—London útvonalon hangversenykörútra indult, és kiállításon is bemutatták a lon­doni Taté Gallery-ben. A kőr­útról szóló film- és hangle­mezfelvételhez, az út költsé­Nevezeték nagyfuvarosnak, örökös miniszternek, de legin­kább vasminiszternek. Baross Gábor, bár alig valamivel több, mint négy évtizedet élt, maradandót alkotott. Volt ke­reskedelmi, belügyi, vallás- és közoktatásügyi miniszter, de igazi rangot közlekedéspoliti­kusként szerzett. Idejében fel­ismerte, hogy az ország fejlő­désének alapköve a közleke­dés, az ott használt eszközök minősége. Az olcsó szállítás teszi nyereségessé a megter­melt ipari javak eladását, mondta többször, és intézke­déseit is ennek a felfogásnak rendelte alá. Egyesítette, álla­mosította a korábban magán­kézben lévő, egymással vetél­kedő, csak a szűk helyi érdeke­ket szem előtt tartó vasúti tár­saságokat. O teremtette meg az államvasúti rendszert. Európai hírnevet a zónatari­fa bevezetésével szerzett. A múlt század nyolcvanas évei­geihez és a szervezéshez a Thorn EMI cég járult hozzá jelentősen. A körút végén, június 18- ától újra a Nemzeti Múzeum­ban látható Beethoven zongo­rája. Merthogy éppen ettől a tulajdonlástól világhírű ez a hangszer. A fent említett gyá­ros, miután megismerkedett a zeneszerzővel, megajándé­kozta egy zongorával. Másfél évig tartott, mire a londoni ki­kötőből egy óceánjáró hajón a Gibraltári-szoroson át, Szicíli­án keresztül Triesztbe szállí­tották. Innen lovasszekérre rakták,-és így utazott a drága hangszer a Bécs melletti Moedlingbe, Beethoven akko­ri tartózkodási helyére. Ahol a sok sérülést Nanette Streicher, a jeles bécsi zongorakészítő javította ki. Beethoven nem bánt kész­ben Magyarországon volt a legdrágább a vasúti menet­jegy. Az emberek a magas tari­fa miatt inkább a lassú, ám olcsóbb fuvaros szekereket vették igénybe. Baross a távol­sági forgalmat tizennégy zó­nára osztotta, az így olcsóbbá vált menetjegyeket szívesen kifizette az utazóközönség. Az intézkedés hatására nem egé­szen egy esztendő alatt hétmil­lióval nőtt a vasúton utazók száma. Az olcsó jegyek hatá­sára megélénkült a munkaerő- piac, fellendült az üzleti élet, és nem utolsósorban a turista- forgalom is. A kései utódok most, Baross Gábor halálának századik év­fordulóján úgy emlékeznek a miniszterre, aki még arra is figyelt, mit lehet kapni a vasúti restikben. Baross Gábor talál­mánya volt a zónaétel: a kisa- dag, a kevéspénzű utazók szí­vesen vettek egy-egy zónapör­költet. FEB Baross, a vasminiszter Hány lába van a macskának? Irodalomtörténet - anekdotában A múlt század második felében és a századelőn írók sokasága vált népszerűvé az olvasók táborában. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Tömörkény István, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor nevéhez—népszerűségük okán — olyan humoros történeteket, adomákat is kötöttek, amelyek esetleg nem velük történtek meg. De hát kit zavar ez? Gárdonyi Géza tanító korában sehogy sem tudott megtanítani egy falusi kislányt a számolás tudományára. A kislány min­dig így számolt: egy, kettő, há­rom, öt. A négyes számot nem tudta megjegyezni. — No, lelkem — szólt Gár­donyi —, majd otthon számold meg, hány lába van a macská­toknak. Másnap a kislány boldogan újságolta: — Megszámoltam ám, taní­tó úr, kérem! —No, szóval, hány lába van a macskának? A kislány szinte kipirult az örömtől: — Hát elöl is kettő, meg hátul is kettő! ¥ Kriza János unitárius püspök, költő, a népköltészet tudós is­merője és gyűjtője igen szelle­mes ember volt. Még fiatal ko­rában egyszer ebédre volt hi­vatalos egy fiatal, az irodalom iránt érdeklődő, csinos me­nyecskénél. Az ebéd a végéhez közeledett, amikor a házi­asszony helyet kérve a férfi- vendégei közé ült, és felkiál­tott: — Úgy érzem magam, mint Krisztus a keresztfán! — Elhiszem, asszonyom. Csak azt mondja meg, me­lyikünkkel lesz ma együtt a pa­radicsomban? — kérdi hirte­len a püspök. * Jókai Mór szerette élvezni a népszerűséget, a közismertsé­get, még az utcán is. Ha valaki barátságosan rámosolygott, legott szóba elegyedett vele, s ily módon rengeteg új ismerős­re tett szert. így történt egy idősebb férfivel is, akivel már jó ideje köszönő viszonyban állt. Egyszer sétáját megsza­kítva Jókai odalépett az idős férfihez, és megkérdezte, hogy hívják. — Kerékgyártó János va­gyok Monorról — mutatko­zott be. — De ha meg nem sértem, kit tisztelhetek én az úrban? Gyűjtötte: Kiss György Mihály 1992. június 13-14., szombat-vasárnap Az EMI hangle­mez karmestere és szólistája, Ro­ger Norrington és Melvyn Tan tyűs kézzel hangszerével. És megsínylette a zongora a zene­szerző gyakori utazásait is. Mert természetesen min­denüvé magával vitte. Ezen a zongorán szívesen és sokat komponált, egyebek közt a Hammer-klavier szonátát is. Az idős mester már alig hal­lott, amikor még mindig hasz­nálta kedvelt Broadwood zon­goráját. A bécsi publikum Ignaz Mos- chales zongoravirtuóz koncert­jén ismerhette meg a csodált angol zongora hangjait, még 1823-ban. Most pedig az ugyan­csak virtuóz, a szingapúri szüle­tésű Melvyn T an játszotta Beet­hoven „angol témájú” darabjait (a G-dúr zongoraversenyt), és az hosszú évekig Angliában élő Beethoven kortársainak zené­jét. De hogy visszatérjünk a hangszer történetére, a zene­szerző halála után elárverez­ték, Anton Spina kottakiadó és kereskedő vette meg. O volt az a mecénás, aki Liszt Ferenc­nek ajándékozta Beethoven más relikviáival együtt a zon­gorát is. Liszt Ferenc weimári lakosztályában, könyvtárszo­bájában őrizte a nevezetes zongorát. 1874-ben magyar nyelven levelet írt Pulszky Ée- rencnek, a Nemzeti Múzeum akkori főigazgatójának, amelyben különféle emléktár­gyaival együtt a Beethoven- zongorát is felajánlotta a mú­zeumnak. 1887-ben e tárgya­kat kiállításon mutatta be a múzeum. Most, az újabb vi­lágjárás után ismét látható a Beethoven-zongora a Magyar Nemzeti Múzeum állandó tör­téneti kiállításán. (Kádár) Tapintható tárlatok Gondolt-e már arra, kedves tárlatlátogató olvasó, hogy vannak embertársaink, akik meg vannak fosztva azoktól az élményektől, amelyeket ön egy-egy műalkotás megtekin­tése során szerez? Igen, a va­kokra és a gyengénlátókra uta­lunk. Magyarországon először a Kiscelli Múzeum gondolt rá­juk. És külföldi példák nyo­mán megrendezték a június végéig látogatható Tapintható tárlatok sorozat első rendez­vényét, a Szobraink városszer­te című kiállítást. Az a cél vezérelte a rende­zőket, hogy a látáskárosultak számára a szó valódi és átvitt értelmében is kézzel fogható információkat nyújtsanak képzőművészetről, művészet- történeti fogalmakról. Ehhez pedig a tapintás nyújtja a leg­érzékletesebb ismeretet szá­mukra. S bár fogható, tapint­ható tárgyak csaknem minden múzeumi gyűjteményben van­nak, a legkézenfekvőbb, a leg­alkalmasabb e célra mégis a szobor, a plasztika. Amely nem színével, hanem formájá­val, körvonalaival, tömegé­vel, anyagával, kiterjedésével fejezi ki mondanivalóját. A szobrok közül is azokat vá­lasztották ki, amelyek min­dennapi környezetünket meg­határozzák, amelyek a min­dennapi élet számára is hor­doznak információt, vagyis a budapesti köztéri szobrokat — illetve ezeknek a Kiscelli Mú­zeum tulajdonában lévő kis­plasztikáit. Harminc budapes­ti köztéri szobor kis mintája sorakozik a különleges tárla­ton. Időrendben az 1713-ban felállított Szentháromság em­lékmű töredékétől az 1980- ban elkészült József Attila- szoborig terjed a sor. Nemcsak megfogni, átölel­ni, letapogatni lehet a szobro­kat, de feliratok is segítenek eligazodni — braille írásos, nagybetűs és normál méret­ben. A szobrok között vékony kötél vezeti a látogatót. És a kiállításra vonatkozó legfon­tosabb tudnivalókat, fülhall- gatós magnón is meghallgat­hatják. Mindemellett a múze­um szakemberei is segítségére vannak minden egyes vak vagy csökkentlátó vendégnek, ha kell, nemcsak szóban,' ha­nem kézvezetéssel is. (Kádár) A szobrok így érzékelhetők (DOLEZSÁL LÁSZLÓ FELVÉTELE — MTI-PRESS) Beethoven zongorája Nem bánt kesztyűs kézzel hangszerével... „Könyveim, albumaim maradandó értékek”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents