Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-26 / 123. szám

1992. május 26., kedd HAZAI TÜKÖR-<Srékf,s megyei hírlap Példázat a majori gyümölcsfáról Huszonöt évig igazgatott Petőfi provokátor? Nem először fordult elő — és nyilván nem utoljára —, hogy a hatalom másképp értelmezi a költészetet, támadásnak, szá­monkérésnek tekinti azt, amit nem annak szántak. „Gondolta a fene.” Sem maga a költő, sem az előadó vagy a verset választó ta­nár nem akart provokálni, ám a másik fél valamiért — túl érzé­keny, ingerült, bizalmatlan, gya­nakvó — mégis úgy fogja fel az eseményeket. Nem először for­dult elő Orosházán sem, amikor a város alapításának megünnep­lésekor merültek fel kifogások az elhangzó versekkel szemben. Előttem a két helyi lap kihajtva: az egyikben Csurka István arról nyilatkozik, hogy szerinte provo­káció volt, amit az orosházi szer­vezők előadtak. A másikban So­mi Éva tanárnő azért közli nyílt levelét, hogy megvédje önmaga és tanítványai becsületét. Az Orosházára látogató MDF-es országgyűlési képviselő kifogá­solja a fogadtatást, Petőfi Az or­szággyűléshez, Márai Halotti beszéd és József Attila Elégia cí­mű versét, mondván: „Ahogy a Népszabadságban szokták, szá­mon kérték az Országgyűléstől azt, amit teljesen igazságtalan ebben a helyzetben számon kér­ni...” Csurka helytelennek tartja a versválasztást, a nyomor fel­mutatását, annak hangsúlyozá­sát, hogy „Magyarország a lej­tőn van, nincs kilátás emberi és magyar létre”. A nyílt levél írója, Somi Éva előtt nem tagja semmilyen párt­nak sem; tudása és igazságérzete sarkallta levélírásra. Elegánsan és tárgyilagosan helyreigazítja Csurkát; emlékeztet a versek pontos születési körülményeire, tényekkel érvel, visszautasítja a súlyos vádat. Csurka mint politi­kus szólal meg ezeken a hasábo­kon, nem mint író, nem mint József Attila-díjas, ez egyértel­mű. így hát nem várható el tőle, hogy ebben a minőségében is­merje az irodalomtörténetet. So­mi Éva viszont magyartanár — otthon olvasás közben, versválo­gatáskor, levélíráskor, ha tanít a gimnáziumban, gondolom: min­dig. S a magyartanárnak szent ügye az irodalom. Magyartanár­nak lenni—az persze szaktudás, életforma, folytonosság, mara­dandó erény, nem múlandó párt­állás. Niedzielsky Katalin A Mezőhegyesi Szak­munkásképző Intézet és Szakközépiskola igazga­tója, Magyaróvári Mi­hály most utoljára bú­csúztatta intézményve­zetőként a ballagókat. Még három évig (a nyug­díjazásáig) szeretne — immár beosztott pedagó­gusként — erőben, egészségben és emelt fő­vel dolgozni az általa 25 éven át irányított iskolá­ban. Amikor felkerestem Magyar­óvári igazgató urat, éppen az utódjával tárgyalt: mindketten szívügyüknek tekintik, hogy a vezetőváltás ne okozzon zava­rokat az intézmény életében. Miután kettesben maradtunk, feltettem neki a lehető legbu­tább kérdést: hogyan, miért lett pedagógus? Soha nem felejtem el a válaszát: — Kinn a 47-es majorban, ahol gyerekeskedtem, a tanító bácsinak szép nagy kertje volt, a gyümölcsfák ágai kihajlottak az útra. És hát melyik gyermek nem szereti a gyümölcsöt!? Én bizony szerettem, el is határoz­tam, hogy tanító leszek: hadd legyenek nekem is termő gyümölcsfáim. Harmincnégy éves pedagógus múlttal a hátam mögött azt kell mondanom, be­jött a számításom: szép gyümöl­csök termettek nekem ezen a pá­lyán. — Kérem, mondjon néhány szót önmagáról, a családról! — 1935-ben születtem Me­zőhegyesen, a 47-es majorban. Édesapám a ménesbirtok alkal­mazottja volt, édesanyám ház­tartásbeli. ’45-ben ők is kaptak földet, ezen gazdálkodtak egé­szen 1960-ig. Az alsó tagozatot kinn a majorban, a felsőt itt benn a központban végeztem el. Gim­náziumba Battonyán jártam, 1954-ben érettségiztem. Ezután a szegedi tanárképző főiskolára kerültem, matematika—fizika szakra, majd a mezőhegyesi in­tézet lett az első, és mind máig az egyetlen munkahelyem. Itt kezdtem el tanítani 1958-ban, igazgatóvá 9 év múlva neveztek ki. A feleségem szintén mező­hegyesi születésű, 1965-től nyugdíjazásáig itt tanított ő is. Van egy gyermekünk és egy hét­éves, aranyos kis unokánk. — Azt, hogy ma milyen a szakmunkásképző, látom. De milyen körülmények voltak itt 25 évvel ezelőtt? — Akkor a tanárok többsége középfokú képesítéssel tanított. A szakoktatók jelentős részének még érettségije sem volt. Talán a következő két szám mindennél beszédesebben mutatja a meg­tett utat: annak idején 28%-os volt a szakos ellátottságunk, je­lenleg pedig 95% körüli. A tár­gyi feltételek sem voltak valami rózsásak. Az iskolaépület ere­detileg a ménesbirtok lókórháza volt, majd átalakították gépállo­mássá. Akkor épült itt egy 60 fős munkásszállás, amiből később kollégium lett. 1969-ben fog­tunk hozzá az iskola átépítésé­hez, és a következő évben már birtokba is vettük az új létesít­ményeket. Legutoljára 1988- ban gyarapodtunk az ún. Han­gái-épülettel, mely a szakközép­iskolai képzést szolgálja. Most ballagtak az első érettségizett szakmunkásaink. — Végezetül hadd kérdezzem meg, hogyan látja a szakmun­kásképzés jövőjét? — Nos, ez nem képzelhető el üzemi háttér nélkül. Az élet min­dig többet és mást produkál, mint amivel a tanulók az iskolai tanműhelyben találkoznak. Most az üzemek sorra szüntetik meg a tanműhelyeket, így az el­következendő néhány évben a képzés valószínűleg visszaszo­rul iskolai keretek közé. A távo­labbi jövőben szerintem a nagyüzemi képzést a kisüzemi fogja felváltani. Ez alól talán Mezőhegyes lesz az egyik kivé­tel, hiszen itt továbbra is egyben marad a kincstári birtok. — Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. Ménesi György Olvasóink írják Miért nem a tévé? közvetítette Mint labdarúgó-szurkoló végigkísértem a Békéscsabai Előre SC és más vidéki kis csapatoknak a Magyar Kupában való szereplését. Nemzeti ügy ez az egész, s örvendetes ', hogy Békéscsabán volt a döntő. Nem tudom viszont megérteni, hogy a televízió miért nem közvetí­tette e mérkőzést. A tévéközvetítési díjakból és a hirdetésekből az amúgy is anyagi nehézségekkel küszködő magyar labdarúgást tá­mogatnák. Talán azért, mert Békéscsaba messze van Budapesttől? Amikor viszont a választók bizalmát kell megszerezni, akkor olyan pártvezérek is le tudnak jönni városunkba, akik még soha nem voltak itt. Nem tudom megérteni, hogy nekünk, magyaroknak miért fonto­sabb a BEK-döntő, mint a ,,Magyar Kupa”. Lebecsüljük saját magunkat. Aki akarja, az megnézheti a BEK-döntőt a műholdas adásban vagy egy későbbi időpontban. így támogatjuk a magyar sportot? így növeljük, s erősítsük fiatalságunkban a nemzeti érzést? Kovács József, ; Békéscsaba Ha a faluban egy, csak egy van... ,A szabad orvosválasztásra csak ott van lehetőség, ahol már eddig is több körzeti orvos dolgozott” —zsörtölődnek az úgynevezett aprófal­vakban. Mi a megoldás azokon a helyeken, ahol más háziorvost akar az önkormányzat és mást a falu lakossága? A kérdésre a Népjóléti Minisztériumban dr. Kincses Gyulától, az egészségügyi rendszerválto­zást koordináló bizottság elnökétől kértünk választ. — Abban az esetben, ha az önkormányzat nem a település lakóinak érdekeit képviseli, amire azért remélem kevés példa van, egyszerű a megoldás: a falubeliek a betegbiztosítási kártyájukat az általuk óhaj­tott, és nem az önkormányzat által javasolt jelöltnek adják le—mondja Kincses doktor.—Az illető kollegának ugyanis jogában ál! magánor­vosként szerződést kötni a társadalombiztosítással. Az Országos Tár­sadalombiztosítási Főigazgatóság elvi állásfoglalása szerint—szeret­ném hangsúlyozni, hogy ez nem rendelet, nem határozat, hanem csupán állásfoglalás — körülbelül ötszáz betegbiztosítási kártya birtokában kötnek majd az orvosokkal vállalkozói szerződést. — Úgy értsük: nem lehet a falu lakóira ráerőltetni az önkormányzat által javasolt háziorvost? — Pontosan. A lakosság ellenvéleménye, ellenszavazata alapján az önkormányzatnak nem szabad ragaszkodnia az illető kollegához. Tehát a választás joga mindig a településen lakóké és nem az önkormányzaté. — Ha a házion’os egyéni vállalkozó, akkor is az önkormányzatnak kell a helyettesről gondoskodnia? —A vállalkozó orvosnak magának kell a helyettesítést megoldania, és a kollegát is, aki helyette dolgozik, saját zsebéből fizeti majd. Hozzá kell tenni: minden olyan esetben, amikor az érintettek nem tudnak dűlőre jutni egy-egy vitás kérdésben, a végső szót mindig a tisztiorvosi szolgálat mondja ki. Ha szükséges, kötelezően kijelölheti az ügyeletet ellátó, helyettesítő kollegát, mert beteg nem maradhat orvos nélkül. Ha egy adott faluban a döntő többség egyetért a háziorvos személyé­ben, de a többiek mást akarnak, a választás lehetősége a kisebbséget is megilleti. Vagy beadják a derekukat és ők is csatlakoznak a falubeliek­hez, vagy valamelyik közeli községben keresnek maguknak házion’ost. A kártya birtokában az orvosi ellátást továbbra is térítésmentesen veheti igénybe a rászoruló, viszont a távol lakó orvos kiszállási költségét a tb nem fizeti ki, azt a betegnek kell magára vállalnia. Ha a szomszéd falu orvosa egyáltalán hajlandó lesz elfogadni a felajánlott kártyát. Mert a választás—mint mindig—ez ügyben is kettô'n.ÿl^^ __ F EB Walter Lord: A Titanic pusztulása 17. 12 óra 45 perckor vakító fény lobbant fel az éjszakában: az el­ső rakéta a parancsnoki híd jobb oldaláról repült fel. Szállt, egyre szállt felfelé, magasra kúszott az árbocok és a kötélzet csipkés körvonalai fölé. Azután — tom­pa csattanással felrobbant a messzeségben és sziporkázó, fehér csillagocskák ezrei lebeg­tek lassan a tenger felett. A ké­kes fényben Lowe ötödik tiszt mintha Burce Ismay rémült ar­cát látta volna. Tíz mérföldnyire tőlük, Ja­mes Gibson hajósinas ott állt a Californian tatfedélzetén. Az a furcsa hajó, amely kelet felől bukkant fel, már egy órája nem mozdult. Gibson érdeklődéssel figyelte. Távcsövén át jól látta az óriási gőzös oldalfényeit, és a hátsó fedélzeten fények is vil­logtak. Volt egy pillanat, amikor a fiú arra gondolt, a hajó üzene­tet akar küldeni a Californi- a/mek a morzelámpájával. meg is próbált válaszolni az övével, de hamarosan feladta. Úgy gon­dolta, az ismeretlen hajónak bi­zonyára csak az árboclámpája pislogott. Herbert Stone, második tiszt, a Californian hídján fel-alá sé­tálva nem tudta levenni a szemét a különös hajóról. 12 óra 45 perckor fehér fény lobbant fe­lette. Különös, gondolta, hogy egy hajó éjjel rakétákat lő fel. „Menj csak, én még maradok egy keveset” Lawrence Beesley másod- osztályú utas „szárazföldi pat­kányának tekintette magát, de még ő is tudta, mire valók a rakéták. A Titanic bajban van, és olyan sürgős segítségre szorul, hogy vészjelzéseket ad minden hajónak, amely a közelben van. Mások is most ébredtek rá erre a hajó fedélzetén. Vége sza­kadt a tréfálkozásnak, tétlenség­nek. Voltaképpen a búcsúzko­dásra sem maradt idő. — Minden rendben, kicsi­kém — mondta Dan Marvin új­donsült feleségének: — Menj csak, én még maradok egy keve­set. — Csókot intett neki, ami­kor a fiatalasszony beszállt a csónakba. — Később találkozunk — mondta Adolf Dyker mosolyog­va, és átsegítette feleségét a ha­jókorláton. — Bármi történjék is, fel a fejjel, légy bátor —, mondta dr. W. T. Minahan a feleségének, amikor a hölgyeket csónakba segítve a többi férfival együtt visszalépett a fedélzetre. Turell Cavendish nem szólt a feleségéhez, csak megcsókolta, hosszan ránézett, újra megcsó­kolta, azzal már el is tűnt a többi férfi között. Mark Fortune magához vette felesége értékeit, amikor fiával, Charlesszal feleségét és három lányát kikísérte a csónakhoz. — Vigyázok mindenre: mi a követ­kező csónakkal megyünk — magyarázta. Az egyik lány visszaszólt a bátyjának: — Charles, vigyázz apára. — Walter, gyere velem — könyörgött a férjének Mrs. Wal­ter D. Douglas. — Lehetetlen — válaszolta Mr. Douglas és elfordult. — Ez nem lenne gentlemanhez méltó. — Maradj együtt Butt őr­naggyal és Mr, Moore-ral — hangzott Mrs. Douglas utolsó tanácsa. — Erős, izmos embe­rek, biztosan megmenekültök. A csoport szélén egy fiatal spanyol nászutaspár állt. Senor Victor de Satode Penasco még csak tizennyolc éves volt, a fele­sége tizenhét. Egyikük sem ér­tett angolul. Olyan riadtan néz­ték a forgatagot, hogy Rothes grófnő odasietett hozzájuk. Né­hány szót váltottak franciául, mire Penasco a grófnőre bízta feleségét, őt pedig elnyelte a tö­meg. Volt olyan feleség, aki nem volt hajlandó elhagyni a férjét. A Meyer házaspár nem akarta má­sok előtt megtárgyalni a dolgot, ezért visszatértek kabinjukba. Ott arra az elhatározásra jutot­tak, hogy kisgyermekük érdeké­ben kell búcsút venniük egy­mástól: Arthur Ryerson így magya­rázta meg a helyzetet a feleségé­nek: — Engedelmeskedned kell az utasításoknak. Amikor azt hallod: „Nők és gyerekek a csó­nakokba”, akkor menned kell, ha rád kerül a sor. Én itt maradok Jack Thayerrel. Nem lesz sem­mi bajunk. Ifjabb Alexander T. Compton is éppen ilyen határozott volt, amikor anyja azt mondta, in­kább marad, semhogy elhagyja a fiát. — Ne légy ostoba. Mama. A húgommal szállj be a csónak­ba — én majd vigyázok magam­ra. Mr. és Mrs. Lucien Smith is ilyesmin vitatkozott. Amikor meglátták, hogy Smith kapitány a közelükben áll egy szócsővel, Mrs. Smith hirtelen elhatározás­sal odament hozzá, és kérlelni kezdte, hogy nincs egyetlen hozzátartozója sem, hadd men­jen vele a férje is. De az öreg kapitány nem reagált. Felemelte szócsövét és belekiáltott: „Nők és gyermekek elsőként!” Ekkor Mr. Smith közbevá­gott: — Kapitány úr, ne hallgas­son a feleségemre. Majd rábe­szélem, hogy beszálljon a csó­nakba. — Feleségéhez fordulva nyomatékosan mondta: — So­hasem akartam parancsolgatni neked, de most az egyszer így kell lennie. Pusztán csak forma­ság: a nőké és a gyerekeké az elsőség. Ez egy pompásan föl­szerelt hajó, és mindenkit meg­mentenek. Mrs. Smith megkérdezte, őszintén beszél-e. Férje a legha­tározottabb igennel válaszolt. Azzal megcsókolták egymást, és amikor a csónak leszállt a tengerre, a férfi felesége után kiáltotta: — Tedd zsebre a keze­det! Nagyon hideg van! De néha többre volt szükség a szelíd csalásnál. Mrs. Emil Taussig a férjébe csimpaszko­dott, amikor a 8-as csónakot le­eresztették, benne a leányukkal. Mrs. Taussig kétségbeesetten nézett a csónak után és azt kiál­totta: — Ruth! — De amíg a lányára figyelt, két matróz el­szakította a férjétől, és szabá­lyosan bedobta a lassan leeresz­kedő csónakba. Egy matróz a karjánál ragadta meg Mrs. Charlotte Collyert, egy másik a derekánál, úgy sza­kították el a férjétől, Harvey-től. Az asszony kapálózott, de a fér­je rászólt: — Menj, Lottie. Az isten szerelmére, szedd össze magad és menj. Majd kapok he­lyet egy másik csónakban. Amikor Celiney Yasbeck lát­ta, hogy egyedül kell mennie, sikoltozni és zokogni kezdett, hogy vissza akar menni a férjé­hez, de a csónak már a tengeren himbálózott és az asszony hiába próbált kiszállni. Nem volt hatalom vagy szép szó, hogy megmozdítsa a mont­reali Mrs. Hudson J. Allisont. A tömegtől kissé távolabb bele­csimpaszkodott a férjébe. Tre­vor nevű kisfiúk a dajkával már beszállt egy csónakba, de Lor­raine, hároméves kislányuk, még mindig anyja szoknyájába kapaszkodott. (Folytatjuk) Egy matróz a karjánál ragadta meg Mrs. Char­lotte Collyert, egy másik a derekánál, úgy szakí­tották el a férjétől, Harvey-től. Az asszony kapá­lózott, de a férje rászólt: — Menj, Lottie. Az isten szerelmére, szedd össze magad és menj. Majd kapok helyet egy másik csónakban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents