Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-23-24 / 121. szám
1992. május 23-24., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM M MEGYEI HÍRLAP Szorító Védők - vár nélkül Koncz Zsuzsa „A költészet is valahol zene..." •Ily- • / • illúziói „Szerelem nélkül nem lehet teljes az emberi élet” (Dolezsál László felvétele) A védők, Nagyvárad és környéke magyar népe egy héten át vonult, bolyongott, menetelt, tüntetett puszta jelenlétével egyik Isten házából a másikba, egyik ünnepi színhelytől a másikig, s kereste, s egyben építette magában a várat, amelyben oltalmat találhatna az ostromlók ellen, nem azok ellen, akiket 300 évvel ezelőtt elűzött a falak közül, hanem azok ellen, akik azóta újra ostromgyűrűbe fogták. A felszabadított, Vauban- rendszerű, ötszögletű várépület, amely eredetileg 1570—95 között készült, Bethlen Gábor fejeztette be a 17. században, s elestéig az erdélyi fejedelemség meg a Részek (Partium) legjelentősebb végvára volt — viszonylag jó állapotban áll ma is, s az ünnepségek alkalmából szentelték újra fel a vártemplomot. A védők, a vámép azonban, akik most, május 10—17-e között a város alapításának 900., s az alapító Szent László király szentté avatásának 800. évfordulójára emlékeztek, a török elvonulása után Közép-Európa egyik legcsodálatosabb barokk és szecessziós vár(os)át emelték a magyar Alföld peremére, s nem a gyilok, hanem a tudás, a műveltség, a kereskedelem és a polgári életforma eszközeivel szolgálták az európai szabadságeszmék és eszmények érvényesülését. Sajnos Európa azonban nem tartott igényt erre a ritka kincsre, s feláldozta a hatalmi vetélkedések oltárán. (A 14. században épült nagyváradi gótikus kated- rálisban negyvenkét oltár ragyogott...) S a haza és kapitány nélkül maradt váradiak most a római katolikus bazilikában (a Szent László Múzeum és a harangkiállítás felavatásán, a bazilika ének- és zenekara, a Varadi- num vonósnégyes hangversenyein s az ünnepzáró szentmisét követő körmenet szent énekeit zengve-zúgva), a Szigligeti Ede Színházban (Kiss Törék Ildikó „...múltat s jövendőt" című előadóestjén s Háy Gyula Mohácsának az előadásán), a Fő utcai Újgalériában és a hajdani Püspöki Palotában székelő múzeumban megnyitott nemzetközi képzőművészeti kiállításon (Cetate / Vár / Fortress), a Kanonok soron berendezett Bunyitai Vince Könyvtárban (a Varadi- num alkalmából megjelent könyvek, kiadványok bemutatásán, ahol 3 óra leforgása alatt utolsó szálig minden elfogyott), az RMDSZ székházában (a szavalóünnepélyen, a Csíkszeredái „Hargita” Állami Székely Népi Együttes műsorán s a külföldön élő nagyváradiak találkozóján), a Szent László templomban (a gyerekek és ifjak szavalóversenyén s az emléktábla leleplezésénél), a városháza dísztermében (a román és magyar történészek közös tudományos ülésszakán, ahol ugyan minden „kényes kérdést” kerültek, de már az is eseményszámba ment, hogy leültek egymás mellé), s a váradolaszi, a váradvelencei, a csillagvárosi, az őssi, a szőlősi, a réti református és minden más magyar felekezeti templomban tartott igehirdetésben, áhítatban, istentiszteletben immár egy harmadik típusú vár, a lélek és a szellem utolsó mentsvárának a falaihoz hordták az építőanyagot: reményeik és reménytelenségeik, bizodalmuk és keserűségük, hitük és áldozatvállalásaik erkölcsi erőforrásait, hátha ennek az elpusztíthatatlan erődítménynek a csapóhídjain kimenekíthetik féltve őrzött kincseiket a harmadik évezred történelmébe. A Varadinumról felszálló áldozati füstöt kísérő hálaadások, imák, könyörgések, értekezések és érvelések szövegeiből mindössze egyet idéznék, a nemzetközi képzőművészeti kiállítás katalógusának az előszavából, amelyet a tárlat rendezője, Jako- bovits Miklós festőművész írt: „A tér és az idő metafizikája közelebb hozza egymáshoz a népeket. A harcoló törököket és osztrákokat, mint mesebeli ólomkatonákat látjuk egymás mellett, békésen felsorakozva. Nem látunk védőket és ostromlókat, csak népeket látunk, melyek nem engedik magukat kiszorítani a történelemből, melyek ugyanakkor nem akarnak másokat sem kiszorítani... Ezek a falak nem szétválasztanak, hanem összeterelnek népeket, éppen úgy, mint a Szent Király nemes eszméi és törvényei...” Európa! Hallod Nagyvárad hangját? Van hűségesebb városod?! Banner Zoltán Illúzió nélkül címmel mutatta be huszonharmadik új nagylemezét, s énekelte legendás számait vidéki turnéján Koncz Zsuzsa. — Azt mondja, a színpadon nem szereti a nosztalgiát. Én mégis úgy érzem, hogy a múlt élményei nagy szerepet kapnak dalaiban. — Nem érdekel a múlt. Ami megtörtént, azon kár rágódni. Úgy vélem: talán még nem vagyok abban a korban, amikor az ember feltétlenül szívesen emlékezik. Természetesen a régi dalok sokféle emléket ébreszthetnek a hallgatóságban, s nagyon jól ismerik azokat. Én is szeretek ismert melódiákat hallgatni a koncerteken. Ezeket a régi dalokat ugyanolyan aktuálisnak érzem, mint évekkel ezelőtt. — Eléggé heterogén összetételűközönsége van. Talán azért, mert számaiban az érzelem és a gondolat olyan együttest alkot, amely öreghez, fiatalhoz egyaránt szólhat. — Néha éppen attól félek, hogy dalaimban túl sok a gondolat, a mondanivaló. De ezek a dallamok és szövegek — életkortól függetlenül — sok, hozzánk hasonlóan érző embernek jelenthetnek valamit. — Gyakran énekel a szerelemről. Mit jelent önnek ez az érzelem? — Fontos, ha nem az egyik legfontosabb érzés, ami a világ mozgatórúgója. Az emberi élet szerelem nélkül nem lehet teljes. — Gyakori dalszövegírója Bródy János, szívesen énekli számait. Ez azt is jelentheti, hogy azonosul gondolatvilágával, amelyben a gyermeki lét, a játék gyakran felszínre tör. — Mindnyájunkban, s talán életünk végéig marad valami a hajdani gyerekből. Akinek a munkája fokozott érzékenységet követel — hiszen az ember a saját bőrét viszi ki a színpadra, és önmagából alkotja újra dalait —, abban talán kicsit több marad a gyermekből. És mindenkiben, aki őrizni tud valamit a hajdani gyerekből, annak talán egy picit könnyebb az élete. — Ez azt igazolja, hogy szép gyermekkora volt? — Igen, bár ha a dolog materiális részére gondolok, akkor azt mondhatom, hogy nem volt gazdag és rendezett. Azonban mégis kaptam olyan élményeket, emlékeket, amelyekből meg tudtam alkotni felnőttkoromat. —A megzenésített vers is felcsillan egy-egy lemezén, műsorán. Miért vonzódik ehhez a műfajhoz? — A versnek természetes megjelenési formája az, hogy éneklik, hiszen hajdan a versbe szedett híreket zenével jegyezték meg, énekelve adták tovább, és ez hosszú időn át megmaradt a költészetben. A költészet is valahol zene. Már első lemezemen is volt megzenésített vers. A verséneklésnek az örömét Bródy Jánostól kaptam. Fontosnak tartom ezt a műfajt. Annak ellenére, hogy nincsenek illúzióim, hogy az emberek dalaim által szeretik meg a költészetet. De hogyha valaki kíváncsiságból leemeli a verseskötetet, és utánanéz egy-egy versnek, és mellette talál egy másikat, vagy felfedez egy harmadikat, akkor ez már óriási eredmény. — Az elmúlt .időszakban mikéntfogadták ,,politikus” dalait az „illetékes elvtársak” ? — A három T-ből az utolsó kettő között lavíroztam. Akadtak olyan dalok, amelyeket nem lehetett elénekelni, voltak dalok, amiket utólag tiltottak be. Jó, hogy ez mára megszűnt, és nyugodtan leírhatjuk azt, amit gondolunk, hiszen dalaim nem lázítók. Közös tapasztalatokat, észrevételeket fejeznek ki. —- Tervei, vágyai? — A rólam szóló könyv kapcsán — Varjas Endre író, költő, publicista írja — több koncertem lesz, amelyeken minden bizonnyal még több régi szám hangzik majd el. Most egy erdélyi meghívás szakadt félbe. Van egy brüsszeli felkérésem is, és Párizsban egy rádiókoncertre hívtak meg. —Elégedett ember ön ? — Nem. Elégedett sohasem vagyok. Mindig akadnak olyan dolgok, amelyeket másként szeretnék. De mindazpnáltal a tükörbe nyugodtan nézhetek. És ez bizonyos megelégedettséget és önbizalmat azért ad az embernek. (MTI-Press) Ló'rincz Sándor Jakobovits Miklós: Lovagi torna Italo Calvino: Erdő az autósztrádán A hideg ezerféle módon és formában tud mozogni a világban: a tengeren tud, mint egy ménes, a falvakat meglepi, mint egy sáskahad, a városokban mint a kés pengéje szeli az utcákat, és átfúródik a fűtetlen házak nyílásain. Marcovaldo otthonában azon az estén elfogytak az utolsó száraz gallyak, és a család felöltőbe burkolózva nézte, hogyan halványul el a parázs, és hogy a szájukból minden sóhajtással egy felhőcske száll fel. Nem szóltak. A párafelhők önmagukért beszéltek: a feleség nagyon hosszúkat eregetett, mintha sóhajtana, a gyerekek elmélyülteti fújták, mint a szappanbuborékot, és Marcovaldo pöfékelései olyanok voltak, mint a váratlanul jött ötlet, amely rögtön el is ernyed. Végül Marcovaldo elhatározta magát:—Me gyek fáért; ki tudja, hátha találok. Betömkö- dött négy-öt újságot a zakója és az inge közé, a kabátja alatt eltűnt egy hosszú fűrész, és így ment ki az éjszakába a családja hosszú, reményteljes pillantásaitól kísérve, minden lépésnél a papírlapok zizegését hallgatva, s a fűrésszel, mely minduntalan felbukkant a gallérja mögül. Fáért menni a városba — külön fogalom! Marcovaldo azonnal a népkert felé indult, mely két utcával arrébb volt. Figyelte a kihalt környéket, s egyre a családjára gondolt, aki vacogva várta. A kis Michelino a fogát ko- cogtatva olvasott egy meséskönyvet, amelyet az iskolai könyvtárból kölcsönzött. A könyv egy favágó fiáról szólt, aki elment az erdőbe egy fejszével fát vágni. — Ez az a hely, ahova menni kell — mondta —, az erdő! Igen, ott aztán van fa! Úgy is történt, a két testvérével kiterveltek valamit: az egyik fogott egy fejszét, a másik egy kampót, a harmadik egy kötelet, elköszöntek az anyjuktól, s elmentek, hogy keressenek egy erdőt. Mentek a kivilágított városon keresztül, és nem láttak mást, mint házakat: erdőnek még az árnyékát sem. Néha találkoztak járókelőkkel, de nem merték tőlük megkérdezni, hol az erdő. így jutottak a város szélére, ahol az út autósztrádába torkollott. A sztráda mentén a gyerekek meglátták az erdőt: különös fák sűrű tenyészete borította a síkságot. Vékonyka törzsük volt, egyenes vagy ferde, a lombjuk lapos, nagy kiterjedésű, a legkülönösebb formájúak és színűek, amikor egy autó elhaladva megvilágította őket a fényszórójával. Fogkrémformájú, arcformájú, sajt-, kéz-, borotvaüveg-, tehén-, gumiabroncsfor- májúak, az abc betűiből kirakott levélzettel. — Éljen! — mondta Michelino. — Ez az erdő! És a testvérei elbűvölten nézték a különös formájú lombok közül előbukkanó holdat.—Milyen szép!,.. Michelino azonnal a felé a cél felé irányította őket, amiért jöttek: a fáért. így terítettek le egy sárga primulaformájú fácskát, feldarabolták és hazavitték. Marcovaldo hazatért a nedves ágakból álló sovány terhével; és égő kályhát talált. —Hol vettétek?—kiáltott fel egy darab plakátra mutatva, amely, mivel egy furnérlemezen volt, nagyon gyorsan elégett. —Az erdőben —- így tettek a gyerekek. —És miféle erdőben? — Az autósztrádáéban. Tele van vele! Látva, hogy ilyen egyszerű a dolog, és hogy megint fa nélkül vannak, úgy gondolta, követi a gyermekei példáját. Marcovaldo felkerekedett a fejszéjével és elment az autósztrádához. Astolfo közlekedési rendőr egy kicsit rövidlátó volt, és éjjel a motoros szolgálatban szüksége lett volna szemüvegre, de erről nem beszélt, mert féltette a karrierjét. Azon az estén bejelentették, hogy egy kölyökcsapat letördelte a hirdetőtáblákat. Astolfo rendőr szemlére indul. A sztráda mentén különös hadonászó figurák tömege kíséri Astolfót, aki azokat egyenként megszemléli rövidlátó szemeit meresztve. íme, a motor fényszórójának gyenge fényénél meglepi egy kölyök, aki felkapaszkodott az egyik hirdetőtáblára. Astolfo fékez: — Ejnye! Mit csinálsz te ott? Gyere le azonnal! Az ott fenn nem mozdul és nyelvet ölt rá. Astolfo közelebb megy és látja, hogy ez egy sajtreklám egy kisgyerekkel, aki nyalogatja a szája szélét. — Igen, igen—így Astolfo, és megindul a nagy karrier felé. Egy kicsit később egy nagy tábla árnyékában megvilágít egy szomorú, rémült arcot. — Álljon fel! Ne próbáljon megszökni! De senki sem szökik; ez egy fájdalmas emberi arc egy csupa tyúkszemes láb közepébe festve: a tyúkszemirtó reklámja. — Oh, bocsánat — mondja Astolfo és útnak ered. Egy migrén elleni tabletta reklámtáblája egy hatalmas emberi fej, amely fájdalmában eltakarja kezével a szemét. Astolfo halad, a reflektor megvilágítja Marcovaldót, aki felmászott a csúcsára, hogy a fejszéjével megpróbáljon levágni egy hasábot. Elvakítva a fénytől Marcovaldo egyre kisebb lesz, s ott marad ingadozva a fej fülébe kapaszkodva a fűrészével, amely már a homlokáig haladt. Astolfo jól megnézi és azt mondja:— A, igen, Stappa tabletták! Azaz ember ott fenn a fűrészével jelképezi a migrént, amely kettészeli a fejet! Azonnal megértettem!—És elégedetten távozott. Minden csendes és fagyos. Marcovaldo megkönnyebbülten sóhajt, rendbe szedi magát a kényelmetlen állványon, és újra munkába fog. A Holdtól megvilágított égen tovaterjed áfát vágófűrész károgása. Olaszból fordította: Balogné Lajkó Mária Május, a legszebb Szép, kövér disznót áldoztak Majának évente, hiszen rokonságban volt a Föld istennőjével, s ő volt a csírázásnak, a termékenységnek védő szelleme a római hitrege szerint. Róla nevezték el a májust, melyet a tavaszi megújulás, a természet ébredésének, a termékenység, s az ifjúság hónapjának tartanak ember- emlékezet óta. A májust a legszebb hónapnak kiáltották ki, mit sem törődve az időjárás mostohaságával a mérsékelt égövben. A hagyományok bennünket is köteleznek, és mi is köszöntjük májusban a természet ébredését. Évszázadok óta elterjedt tavaszünnep a majális, melyet szimbolikus cselekmények kíséretében ültek meg. Nálunk a majálisok vidám, táncmulatság- szerűek voltak. 1929 tavaszán például a Kiss János-féle vendéglő termében táncmulatsággal egybekötött műkedvelő előadást rendezett az Ipartestület, és színre került Farkas Imre Ig- lói diákok című története—adja hírül a Szeghalomvidéki Hírlap. Májusfát ma már nem állítanak — bár még az én gyerekkoromban divat volt. Orgonacsokrokat és egyéb virágokat viszont visznek-hoznak a kézben, hogy az ember szinte elbódul illatuktól. B. L.
