Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-16-17 / 115. szám
1992. május 16-17., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szorító Művészet mólója a Maroson Igazság szerint a MAGYAR szó hiányzik ennek a melegen zengő alliterációs címnek a teljességéből — de mivel még a látszatát is kerülni szeretném annak, hogy netán efféle nyelvi játékkal kívánom elütni, félrehangolni az 1991-es évjárat címkéjével, s a most május 7-ei tárlattal hitelesített új makói művésztelep (esetleg: Új Makói Művésztelep?) szándékainak a komolyságát, kihagytam. Pedig valóban odaillik, hiszen lassan-lassan végleg elkeskenyedő századunk magyar művészetének története: a táborverések, a művésztelepek és művészi szövetkezések sorozata, egymásba kulcsolódó láncolata Nagybányától a Nyolcakon, a MA körén és Hódmezővásárhelyen át Szentendréig és például Makóig, ahol Rudnay Gyula 1925-ös nyári kurzusától kezdve többször is történtek kísérletek a Maros „szabályozására” — művészek és polgárok partja között. Ez a mi, hajdan oly nemes, aztán oly „kaparivá”, magának valóvá vált, elfásult népünk, legjobbjaiban s legválságosabb pillanataiban, mégis, mindennek ellenére, örökké megcsillogtatta erényeit, s messzebb ható példát tudott felmutatni az összefogás, a közös teremtés csodájából Európa valamennyi szerencsésebb és szervezettebb társadalmánál. S a magyar irodalom és művészet eme nagy iskola- vagy táboralapítói rendszerint nem valamely éppen divatos irányzat meghonosításáért szövetkeztek, hanem végveszélybe került nemzeti-kincsek (például a parasztság, a paraszti erkölcs, kultúra, népművészet, a népdal, a nyelv stb.) megmentéséért. (Persze, az más lapra tartozik: mennyit tanult vagy hasznosított ezekből a sziszifuszi erőfeszítésekből maga a mindenkori magyarság, vagy miképpen, egyáltalán: hajlandónak mutatkozott-é mindezt tudomásul venni, értékelni s javunkra írni a művelt világ ezeket, az egyúttal az egész emberi művelődésért hozott áldozatokat...) Azt hiszem, hogy azok a mai makói művészek és népművelők, akik ezt a fajta összmagyar művésztelepet elképzelték, maguk is valami lappangva leselkedő veszedelem: a széthullás, az egymásról nem tudó egymás- melletiség, a másképpen össze nem adható • értékek semmibe vevésének a veszélye ellenében hozták létre ezt az Új Makói Művésztelepet, amelyet —■ csupán az országhatár mentén — ötfelé szakadt magyarság alkotóival közösen alapoztak 1991 nyarán. Benne volt, van ez a szükségérzet régóta a kortárs magyar művészeti élet levegőjében, hiszen már évekkel, sőt mindjárt évtizedekkel ezelőtt hívták s vettek is részt már-már törzstagokként felvidéki, vajdasági s főleg erdélyi művészek például a hajdúböszörményi, a hortobágyi, a hajósi, a villányi és a többi nyári művésztelep munkálkodásában; mint ahogy 1989 óta a gyergyószárhegyi művésztelepen végre magyarországi festők és szobrászok is dolgozhatnak. Mert hát mi sem természetesebb ennél, minthogy az egy, egyetlen és oszthatatlan jelenkori magyar művészet régiói (esetleg tudatosan is vezérelt) közös áramkörbe kapcsolják be energiáikat, hiszen csakis így, azaz kölcsönhatásaiban, egymásba tűnő formavibrálásaival ébredhet a mai magyar művészet a maga sajátos, összetéveszthetetlen európai küldetésének, hivatásának, karakterjegyeinek az értelmére, s küldhet, vetíthet jeleket az egyetemes művészet, Párizs, London, Tokió, New York, Amszterdam stb. világvevő adóvevői felé. Csakis a makóihoz hasonló művészi-szellemi műhelyek hálózatával de- lejezhető, telíthető fel éltető árammal a lélekvesztésben lévő magyar társadalom, s edződhet az elkövetkező évek még szigorúbb éghajlatához. A kérdésre, hogy a makói művésztelep milyen, mennyire eredeti hozammal kapcsolódik majd ebbe a sajtrendszerű nemzeti önépítő folyamba — nem ez az első számadás hivatott válaszolni. És minden bizonnyal nem csupán a művészektől függ: milyen választ fogalmaznak az egymásra következő nyarak szabadtéri műtermében. A város (gazdái és lakói) s a résztvevők, a meghívottak (akik, remélhetőleg mind kevésbé érzik majd magukat vendégnek a városban) együtt kell eldöntsék: mekkora hajó fogadására és indítására alkalmas móló épüljön a Maroson Makónál a magyar művészet számára? Banner Zoltán Tanár; diák jó barát Tiroli muzsikusvendégek Sárrét-nézőben Innsbruck, a tiroli táj gyöngyszeme, az 1180 óta fokozatosan épülő-szépülő, ősrégi város hírében, nagyságrendjében és kül- csínében távol áll a mi alföldi világunktól. Éppen ezért számít ritka ajándéknak az a baráti kapocs, amely két zenei intézmény között az elmúlt években létrejött. Ursula Voigt hegedűtanárnő — amikor diákvonósnégyesével először szerepelt a tarhosi zenei tábor koncertjén — nem gondolta, hogy a személyes élményeken túl ilyen igaz barátság szövődik munkaadója, az innsbrucki zeneiskola és a békési rokon intézmény között. Walter Refer igazgató, maga is muzsikus, klarinétművész azonnal készséget mutatott egy magyar csoport vendégfogadására. így jutott el tavaly májusban a sebes folyású Inn partjára a békésiek Tilinkó zenekara, s töltött ott eseményekben, sikerekben, látnivalókban gazdag egy hetet. Nikolaus Messner karmester vendégszereplése a múlt évi békés-tarhosi zenei napokon tovább mélyítette ezt a kapcsolatot, és elő is készítette iskolai zenekarának magyarországi utazását. A békési zeneiskola és a fogadó családok tárt karokkal várták a vendégeiket. A Patscherkofel ölében vendégeskedett tilinkósok idén május közeledtével heteken át ízlelgették, milyen látnivalókkal tudnák gazdagítani az érkező diáktársak és tanáraik e honi ismereteit. Az osztrák természeti kincsek és a pedánsság lépten-nyo- mon észlelhető jeleit — gondolták — nehéz lesz itthon felülmúlni. Egy kapcsolat akkor marad élő és baráti, ha a találkozásokat újabb tartalom tölti ki — adták ki a jelszót a békésiek, és a munka ünnepén a zeneiskola elé befutó autóbuszcsodát és utasait eredeti, osztrák fúvószenekari köszöntővel fogadták. Fejes Antal igazgató üdvözlő szavai közben kattogtak a fényképezőgépek, régi barátok borultak egymás nyakába. Nikolaus Messner karmester ifjúi hévvel fogta össze harminctagú zenekarát. A főleg vonósokból álló, zeneiskolai együttes — mint azt megtudtuk — a 3 ezer fős iskola idősebb növendékeit foglalkoztatja. Békési ajándékkoncertjükön változatos repertoárral mutatkoztak be. Albinoni Sinfoniáját, Grieg Elégikus melódiáját éppoly otthonossággal, meleg színekkel játszották, mint az ismert Stra- uss-keringőt vagy a Rózsaszín párduc népszerű dallamát. Fiatalos jókedvük még Mozart g- moll szimfóniájának dzsesszesí- tett változatát is elhitette a közönséggel, akik többszöri ráadást csaltak ki a szereplőktől. A zenekari számok között kiemelkedő zeneiséget mutatott a 23 esztendős Thomas Pellizzari zongoraszólója Liszt Elfelejtett keringőjével, és nem csupán figyelmesség, de ízes előadás volt Ránki György Vonós miniaturá- inak sorozata a zeneiskolai kvartett tolmácsolásában. Barbara Wurnitsch, a zenekar koncertmestere egy Schubert Szonátában csillogtatta meg vonós képességeit. Nikolaus Messner, a temperamentumos dirigens elutazásuk napján Budapesten még egy műsoron kívüli fellépéssel tette emlékezetessé magyarországi tartózkodásukat. Éjfél körül, a kivilágított Halászbástyán szépszámú hallgatóság előtt rögtönöztek búcsúkoncertet és küldték üdvözletüket a muzsika hangjaival békési vendéglátóik felé. F. Pálfy Zsuzsa A Skorpió megeszi az Ikreket... Gárdos Péter: ,,A film számomra a legnagyobb kaland" Az elmúlt héten a Békéscsabai Ifjúsági Ház adott otthont a filmbarátok országos találkozójának. A program egyik kiemelkedő eseménye volt Gárdos Péter legújabb, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című filmjének premier előtti bemutatója. A vetítést követő ankét előtt kértük rövid beszélgetésre a rendezőt. —A cím elég bizarr. Honnan az ötlet? — Magánéleti kudarcom eredménye. Amikor nagyon rosszul mentek a dolgaim, életemben először és utoljára elmentem egy jósnőhöz. A nő borzasztó primitív és gusztustalan öregasszony volt. Kétszáz forintért elmondta a jövőmet. Többek között egy teljesen furcsa kijelentést tett: fejezzem be a mostani viszonyom, mert a Skorpió megeszi az Ikreket. Döbbenetes és misztikus volt, mert ő nem tudta, hogy az akkori barátnőm Skorpió. Kitámolyogtam a konyhából és úgy éreztem, hogy az egész semmit nem ér. De az utolsó mondat tovább visszhangzott bennem, és éreztem, hogy ez egyszer még filmtéma lesz. —A film tulajdonképpen egy szerelmi háromszögről szól. A boldog családapa egy bolond véletlen folytán szembetalálkozik a végzet asszonyával, s ez teljesen felkavarja az életét. A film a vad elválások, a titokzatos eltűnések és boldog egymásra találásokról szól. A szerelemről, mely a férfi életében háttérbe szorítja a családot. A férfi szemében a nő kétféleképpen jelenik meg — a biztonságot, a családot jelentő és az érzékiséget, a változatosságot adó. —- A filmnek valóban ez az egyik olvasata. Szándéka szerint ez a film tulajdonképpen V, ■ "■"'Ni Minden embernek el kell menni a maga „pofonjáért” Fotó: Lehoczky Péter emlékművet akart állítani a „pofonnak”. Az ember élete folyamán egy csomó olyan, az életét meghatározó alapélményben részesül 20 és 40 év között, amelyek nem biztos, hogy harmonikusak, hogy jól végződnek. Én azt gondolom, hogy ezek a szenvedések, ezek a fájdalmak, kudarcok, amelyek az embert egy-egy ilyen alkalomkor érik, nemcsak hozzátartoznak az élethez, hanem tulajdonképpen ezekért érdemes élni. Ez a film arról szól, hogy az embernek el kell mennie a maga pofonjáért, meg kell köszönnie és hálásnak kell lennie az életnek azért, hogy egy ilyen pofon részese lehetett. Tehát ez a film, szándéka szerint, nem akar keseregni azon, hogy ezt a férfit otthagyták, hogy egy nő kisemmizte. — Miről szól Önnek ez a film? —Az ember megpróbál másként élni, mint ahogy az ősei diktálják. Irtózatosan nehéz ezeket a törvényeket meghaladni, s erről a nehézségről, a küzdelemről, erről a szenvedésről szól ez a film. —Ha nyomon követjük az eddigi pályafutását, akkor két, két és fél évente készít egy-egy filmet. Ennyi idő kell a regenerálódásra, a felkészülésre vagy pedig egyszerűen nincsen lehetőség Magyarországon arra, hogy gyakrabban készítsen filmet? — Lehetőség sincs, de úgy érzem, ez az optimális idő. Az az igazság, hogy kétévente filmhez jutni fantasztikusan nagy szerencse, mert körülbelül egy, másfél év a forgatókönyv elkészítésének az ideje; fél év az előkészítési munkálatokkal telik. Nem beszélve arról, hogy legalább egy évet vesz igénybe a forgatás. Ennél sűrűbben egyszerűen fizikailag képtelenség filmet készíteni, teljesen felmorzsolja az ember idegi, szellemi és fizikai tartalékait. És az igazán mindegy, hogy az ember jó filmet vagy rosszat csinál, mert mindkettő ugyanolyan nehéz. — Úgy tudom, színházban is rendezett. Mennyiben más az, mint filmet csinálni? — Igen, a Hókirálynőt és most legutóbb az Őzt. Semmivel sem volt könnyebb, mint filmet készíteni. Az ember a filmnél minden pillanatban, amikor jelenetet csinál, rá van kényszerítve arra, hogy azonnal döntsön, és ez adja igazán a dolog feszültségét, izgalmát és a félelmét is, mert másnap már biztosan másként döntenék. A színházban viszont az idővel játszik az ember. Hat-nyolc hete van arra, hogy megérkezzen egy állomásra. Ez biztonságot ad. De mégis à film a legnagyobb kaland. Csak ez adja azt a vakuvillanásnyi izgalmat, amelyet számomra semmi sem pótolhat. Muzslai Katalin Műterem látogatáson Slezák Lajosnál Csak azt ábrázolja, amit vizuálisan átélt „Szándékaimból minden képben elrejtek egy-két formát...” Krisztusi arc fogad a ravaszul elrejtett panellakás ajtajában, és a kíváncsi látogatót szentmargiti papnő invitálja egy szecessziós hangulatú szobába. A falakon Slezák Lajos festményei, a házigazda alkotásai, némelyekkel már több kiállításon is találkozhattunk, és joggal keltik fel érdeklődésemet, mert a nyugtalanságot fejezik ki — absztrakt formákban. Korábbi művein még tetten érhető a realitás, a természetes látvány hagyományos megjelenítése, de az utóbbi években egyre inkább az elvont ábrázolás vált uralkodóvá. (Széttört fények, Sejtelmek, Requiem). Képei szigorú szerkezetű kompozíciók, többnyire élénk színekkel és megfejtendő formákkal dolgozik. Hinném, hogy a szürrealizmus felé halad, de nem: a rögzült látvány sokkal több annál, mint a bennünket körülvevő világ szolgai másolásának valóságfölöttivé emelése. Egyszerre látom a harmóniát és annak kontrasztját, melyek különös érzelmi és hangulati gazdagságot árasztanak szét bennem s arra indítanak, hogy közelebbről is megismerjem e festői látásmód indítékait. Kérdéseimre csak ennyit mond: „Szándékaimból minden képben elrejtek egy-két formát, látvány-dallamot, bár reménykedem, hogy véglegesen soha nem ismernek meg.” A hozzá közelállók közül Kokas Ignácot, Bartha Lászlót említi meg, s ez utóbbival való belső rokonságát képein is megfigyelhetjük. Slezák Lajos csak azt ábrázolja, amit vizuálisan átélt. Összefüggéseket keres az eléje táruló látványban, szűri azt és kevésbé a konkrét látványt, hanem annak elvonatkoztatott formáit festi meg, amelyekben a megtalált vagy megtalálni vélt összefüggéseket tárja a néző elé. Ez az absztrahált feltárás nem mindig sikeres, mert lehet, hogy nem találkozik az adott képet szemlélő ember ráhangolódásával, s ilyenkor idegenül, értetlenül fordul el e bekeretezett vizuális esszenciától. Am ha a néző kíváncsisága úgy párosul a felfedezés izgalmával, hogy meg is értse az elvonatkoztatott látványt, akkor fokról fokra részesül a színek, formák mögé rejtett csodában, elindul azon a művészi ösvényen, amely a festő szándékának megértéséhez vezet. A kép befogadásának örömével a műalkotás részesévé válhatunk, azaz annak az alkotói folyamatnak, amelyet Slezák mester a naturális látványból párolt le és az élmény nektáraként tálal elénk. Az élmény tovább gyűrűzik bennünk, emlékeket idéz fel, rájuk rímelő gondolatokat szül, és új élmények forrása lesz. Nos, ezekért az új élményekért érdemes megtekinteni Slezák Lajosnak, a békéscsabai 3. számú iskola alig negyvenéves, hivatásszerű rajztanárának, az önálló utakat járó festőművészének képeit, hogy összefüggéseket találjunk a megfogható és a megfoghatatlan dolgok között. „ , , _ Balogh Ferentz Fekete Miklós (Marosvásárhely): Madár
