Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-16-17 / 115. szám
FRERES MEGYEI HIRLAPEXKLUZÍV 1992. május 16-17., szombat-vasárnap Akik meg akarták ölni Ceausescut 1984 tavaszán két székely fiatalember — a csókajnádi Sipos János és a csíkszentdomokosi BácsJózsef—elhatározta, hogy megöli Ceausescut. Tervük kivitelezéséhez egy Brassó környéki belügyi katonai egységtől elloptak 20 kézigránátot és 60 darab géppisztolygolyót. 1984. augusztus 17-én, útban Bukarest felé letartóztatták őket. 1985. február 18-án a bukaresti katonai törvényszék 20 év szigorított börtönre ítélte őket, a közvagyon kárára elkövetett minősített lopásért. Sorsukban változást az 1989-es decemberi események sem hoztak. Hiába volt amnesztia és gyártása futószalagon a forradalmi hősöknek, ők ketten, akik Ceausescu haláláért az életüket isfeláldozták volna, még két évet sínylődtek a börtönökben. Az újrarendeződő hatalom továbbra is ellenségekként kezeli őket. És rettegésben, félelemben tartja. Január közepén szabadultak—olvastuk az Erdélyi Naplóban. Csíkajnád, 189-es házszám. Magas, szikár férfi, csontos arcában mélytüzű szemek, lobogó haj, mely hatványozottá teszi az egész emberből áradó, fájdalmas lüktetést. O Sipos János. Ez év márciusában töltötte be a harminckettőt. Három év — láncra verve —Január 14-én szabadultam, s nem mondhatnám, hogy végképp • megnyugodtam. Azóta sem kaptam meg a személyazonosságit. A rendőr, négy fényképet kért tőlem. Miért? Tudtommal csak kettő szükséges. Bevallotta, hogy a másik kettő máshova kell. Hová? Hát a fiúknak. Ok megmaradtak a régieknek, dolgoznak tovább. Es mi továbbra is bűnösök vagyunk a szemükben. Ismerem én jól őket. Én már akkor ismertem jól, amikor elszántuk magunkat. Tudtam, mi vár rám, ha elkapnak. Tudtam, arra készülni, amit mi akarunk, egyenlő a halállal. De én annyira gyűlöltem azt a rendszert, Ceausescut... A tervről így mesél: — Májusban bementük Brassóba. Ismertem a helyet. Feltörtük a szekuritáté fegyverraktárát, s elloptunk 20 kézigránátot és 60 géppisztolygolyót. Közben Csíkszeredában a traktorgyárban, ahol dolgoztunk, feltörtünk egy páncélszekrényt. Nem vittünk el semmit, csupán azért tettük az egészet, hogy ha nyomozni kezdenek utánunk, eltereljük a figyelmet. Közben többször megjártuk Bukarestet is, megismerni a terepet. Motorbiciklim volt, azzal jártunk. Szereztünk egyenruhát is, a hazafias gárdáktól. Az volt a tervünk, hogy a „nagyfőnöknek” egy látogatásakor vagy valamilyen ünnepélykor, mint az augusztus 23-ai felvonulás is, akkor dobjuk rá a gránátokat. Úgy tűnt, minden jól halad. Közben telt a nyár. Mi augusztus 17-én elindultunk Bukarest felé. Brassóban az állomásnál megpihentünk, azért ott, mert ott nagy a tömeg, a tömegben inkább észrevétlen maradhat az ember. Mégis itt kaptak el. Már indultunk a motorbiciklihez, amikor pisztolyt szegeztek a hátamhoz. Kezeket fel, újabb vezényszó: Csőre tölts! Ugyanígy járt Jóska is. Körbevettek, megkötöztek, bevittek a brassói szekuritátéra. Jóskánál volt a gránát, mondtam később neki, hogy miért nem biztosította ki, robbantunk volna fel együtt, mindenestül velük. Nem tudom, hogyan kaphattak el. Hisz az sem volt, aki eláruljon, bár az ördög tudja. Később aztán kiderült, hogy mindenképpen a sepsiszentgyörgyi szoborrobbantással akartak összekeverni. Ezért raz- ziáztak, s lehet, egy ilyen csapdába estünk bele. Pedig ahhoz az ügyhöz nekünk semmi közünk nem volt. De csak nem akartak ebből kiszállni. Már el voltunk ítélve, de a börtönben is rendszeresen vallattak, besúgókat raktak mellénk, hogy a szoborrobbantást ránk bizonyítsák. De nemcsak azt, mindenféle összeesküvéseket, országellenes, románellenes cselekedeteket ránk akartak sütni. S ezzel a poklok poklánál is keserűbbé tették az életünket a börtönben. Hogy én románellenes? A feleségem lóvészi román. Igaz, most válik. Került valakije. Magával fogja vinni a két leánykát is. Szóval elkaptak. Bevittek a szekuritátéra. Hát én azt nem tudom elmondani, amit ott kaptunk. Nem is emlékszem. Ájulástól ájulásig éltünk. Rámkérdeztek, hogy hol szolgáltam a katonaságnál. Mondtam. De ezzel be is ismertem, hogy én loptam el a gránátokat. Nem volt mit tagadni. Azt vallottam, hogy azért loptuk, mert halászni akartunk. Tagadtam, amit tagadni lehetett. Aztán kezdték a szent- györgyi szoborügyet, majd a Szent Anna-tónál történt zavargásokat, abba is bele akartak kervemi. De hát mi nem voltunk ott. Brassóból bevittek a bukaresti szekuritátéra. Láncba, bilincsbe verve. Tizenegy hónapig a kezeimen is bilincs volt. Összesen három évet és négy hónapot töltöttem bilincsben, ennyit zörgött a lábamon a lánc. Bukarestből még október folyamán visszahoztak Csíkszeredába, onnan ide haza, helyszínelésre, mert azt mondtam, hogy itt Ajnádon vannak elrejtve a gránátok, kint az erdőn. Na, itt sikerült is megszöknöm tőlük, de nem jutottam messzire, rámlőttek, nem találtak el, de végül csak elkaptak. Benn a szeredai börtönben felvágtam az ereimet. Nem akartam tovább élni, s végigszenvedni azt, ami ránk várt. Tudtam, hogy a kivizsgálással, az ítélettel nem fognak véget érni a kínzások. Tudtam, hogy beraknak a rablók, gyilkosok, a köztörvény esek közé, s kálvária lesz az életünk. így is történt. Az első tárgyalás 1984. február 13- án volt a bukaresti katonai törvényszéken, az ítéletet 1985. február 13-án hozták. Húsz évet kaptunk a közvagyon kárára elkövetett lopásért. Kikötöttek, mint Krisztust De hát ez így egy nagy gazemberség. A lopott holminak az értéke a kétezer lejt sem haladta meg, mégis a legnagyobb büntetést mérték ránk, mintha százezreket raboltunk volna. Emlegettek ott valamiket az állambiztonságról, állambiztonság elleni merényletről is, de az ítélet csak lopásért szólt... Ezért nem soroltak be Ceausescu bukása után a politikaiak közé... Tetszik érteni?! Ha akkor bevalljuk, hogy miért loptuk a lőszert, akkor vége, akkor halálra ítélnek... De mert ezt nem bizonyíthatták ránk, megmaradtunk egyszerű köztörvényeseknek, annak tartottak december után is, s annak tartanak ma is. Ez nem is csoda, ha ugyanazok ülnek az igazságszolgáltatás székeiben. A szabadon bocsátásunkat december után attól a fő-ügyésztől kellett kérni, aki elítélt. Hát ezért ültünk még két évet. Közben bejön a házba az édesapa, idősebb Sipos János is. Elmondja, hogy még a csűrben a szénát is szálanként kutatták át, rengeteg mindent vittek el a házból, a gazdaságból. Szerszámokat, a motorkerékpárt... — A bukaresti Rahova börtönből Márgineni-re vittek — folytatja a fiú. — Aztán Enyed következett. Összesen tizenegy börtönben voltam.A kísérőpapírra az volt írva, hogy rendkívül veszélyes vagyok és hogy láncban, bilincsben kell tartsanak. Egy halálraítélttel voltam egy cellában. Könyörögtem neki, hogy segítsen, haljak meg, mert én többet nem tudok megszökni, s húsz évet itt s így eltölteni nem tudok. Segített. A lepedő széléből hasított, sodort kötelet. Felakasztottam magam. Megmentettek, mint amikor felvágtam az ereimet. Ekkor még szigorítot- tabbra tettek, a kezeimet hátul láncolták össze, kötötték a lábbilincsekhez. Ekkor kezdtem éhségsztrájkba. 1986. március 24-e volt. Hét nap után leblokált a vesém, olyan fájdalmaim voltak, azt hittem beleőrülök. Aztán ’88-ban Ceausescu születésnapján jött az amnesztia. Hívtak, hogy elengednek, de újból vallatni kezdtek, hogy hol vannak a fegyverek... Én nem aláz- kodtam meg soha előttük, soha semmit se kértem, se ételt, se italt, se cigarettát... ’88-ban meglátogatott az asszony, hozta a leánykák fényképeit, hát nem engedték, hogy megmutassa. Jó, akkor látogatás sem kell. Jött édesapám látogatni, nem engedték meg, hogy magyarul beszélgessünk. Jó, akkor látogatás sem kell. Én ezeket a szigorításokat, önkényeskedéseket mosolyogva fogadtam, mindig mosolyogtam, hogy ne örvendjenek. Vertek, kínoztak, lelkileg próbáltak megnyomorítani, mindent elkövettek velem, de megalázni mégsem tudtak... Nem tudom, hogyan lesz tovább. Egyelőre itthon maradok. Segítek apámnak gazdálkodni. A halálra esküdtem fel, de most mégis azt mondom, jó, hogy élek. De félek, hogy egy autó elüt valahol... Elfelejtettem magyarul Csíkszentdomokos, 917-es szám. Bekopogok. Középmagas, fekete hajú fiatalember fogad. Épp takarít. Nincs asszony a háznál. Nevelőanyja az őszön halt meg. Bács József hallgat, nem akar nyilatkozni. Aztán mégis leülünk az asztal mellé. Csendes, halkszavú, gyötrődve ejti a szavakat, szemében valami öröktől fogva tartó szomorúság bolyong, akárcsak az árváknak. — Anyám október hetedikén halt meg. Apámék táviratoztak, de csak egy hónap múlva mondták meg. Éreztem én, hogy itthon valami baj van. írtam is, hogy mi van, mert olyan rosszakat álmodtam. így hát csak szabadulásom előtt tudtam meg, hogy meghalt anyám... Bács József mindegyre románra váltja a beszédet. Rá is kérdezek, hogy miért teszi. — Miért? Hát elfelejtettem magyarul. A hét és fél év alatt alig egy-két szót válthattam magyarul. Románok közt voltam, de amikor együtt voltam Jánossal Enyeden, akkor sem szabadott, nem engedték, hogy magyarul beszéljünk. Gyorsan ránkszabták a szigorítottat. Az milyen? Egy nap étel nélkül, csak minden második nap adnak ételt. A szökési kísérlet után negyven napig éltem így... Az asszonyt erősen megverték Közben hazaérkezik Bács József édesapja, Bács András is. Fiával ellentétben az öregedő férfiból hamar ömlik a bánat, a panasz: — Épp fent voltunk az erdőn szénáért, ahogy leértünk a főút- ra, hát vár a milicista. Mondom neki, hogy be kell menjek Ba- lánbányára, mert az én váltásom következett a bányában s jelentsem be, hogy nem mehetek. Hát itthon már javában kutattak, kinyitották, betörték a bezárt ajtókat, szétdúltak mindent. Találtak néhány forintot, még egy üveg sörre sem lett volna elég. Nahát, láttál volna ezért verést. A feleségemet félholtra verték. S azután is hányszor jöttek, és mindig pénzt kértek, mondja is a fiam, hogy miért nem kértünk ezekre papírt, miért adtunk nyugta nélkül bárkinek is pénzt? Mit tudja a magunkfajta egyszerű ember, azt hittük, hogy segíthetünk ezzel Jóska fiunkon. Kérdem Bács Józsefet, hogy a gyermekkorának volt-e valamilyen befolyása a Sipos Jánossal való szövetkezésre, mert hogy mindenre elszánták magukat, akkor 1984-ben. — Látja, erre nem gondoltam. De hát ez az egész szomorú, nyomorúságos élet, amit itt élünk Csíkszentdomokoson, s minden, ami körülvett, biztos, hogy csak fokozták elkeseredésemet. Az az igazság, én fel sem tudtam igazán mérni, hogy mire esküdtünk össze. Csak most tudom, most, a börtön után. János tudta, mert ő azelőtt sokat látott, én is láttam ezt-azt, láttam, mi vesz körül, mit csinálnak a magyarsággal, de csak a börtönben tudtam meg, mi a szenvedés. O, azt el sem lehet mondani, csak megélni. Hogy mondjam el, mit jelent egy négyszemélyes zárkában együtt élni 10-12 emberrel, akik között válogatottnál vá- logatottabb gazemberek vannak, akikről tudod, hogy besúgók? Hogy mondjam el, mit jelent a kübli mellett lévő pléhvö- dörből vizet inni? Vagy mit jelent, amikor láncba vagy verve, s a társaid kell segítsenek, hogy a küblire ülj, s előttük végezd a dolgodat?... Amikor a szüléiddé! a beszélőn nem beszélhetsz magyarul?... Vagy amikor feltesznek az asztalra, s elkezdenek verni?... ’89decembere után valamivel könnyebb lett, addig jártam raportra, amíg kiengedtek dolgozni. így szedtem össze egy kicsit magam, hisz lassan minden testrészem sorvadásnak indult. Három évig volt bilincs a lábamon. Az enyedi szökési kísérlet után a kezemre is azt tettek.... — Eddig nem kerestek fel, nem keresett meg senki — mondja Bács József —, se a régi munkatársak, se az RMDSZ-től, se a politikai foglyok szövetségétől. Nem tudom, mit fogok ezután csinálni. Egyelőre pihenek, s végiggondolom az egész életemet... A 22-es csapdája Nézem ezt a megrendült, 32 éves fiatalembert, aki életének legszebb éveit töltötte egy másik társával Románia legnehezebb börtöneiben. Azért, mert gyűlölték a rendszert, halálosan gyűlölték az ország „első emberét”. És meg akarták ölni. És ezért halálra szánták magukat. Ezért az elszántságért, ezért az elhatározásukért továbbra is bűnhődnek, mert félnek. Mert továbbra is benne vannak az ellenségképben, amelyet a jelenlegi neokommunista hatalom tovább éltet. És ez a hatalom „forradalmi hős” címeket osztogat, előlépteti a tiszteket, akik a tömegbe lövettek, felmenti a sze- kusokat, akik ugyancsak lőttek vagy embereket kínoztak. És a forradalom hősei lesznek azok a milicisták is, akiket a felbőszült tömeg meglincselt, ama forrongó napokban. És itt van két fiatalember, akik megpróbáltak valamit tenni a rendszer ellen. Akiket egyszerű köztörvényes bűnözőknek minősített az a rend, amely ellen fordultak... Ferenczes István
