Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-14 / 113. szám
MAGAZIN 1992. május 14., csütörtök Az egyetlen német, akit az óceán mindkét partján szerettek /V Marlene-mítosz Nőies vonzerő és katonás fegyelem. Fölényes mosoly, lehengerlő elegancia és lezser büszkeség. Titokzatos, különös, csábító hang. A lenyűgöző Kék Angyal, a legszebb lábú nő, századunk egyik legvonzóbb és egyben legrejtélyesebb nagyasszonya: Marlene Dietrich. Tavaly december végén ünnepelte 90. születésnapját; a világ éljenezni akarta, ám közelébe férkőzni nagyon keveseknek sikerült. Párizsi lakását évek óta nem hagyta el, érdeklődőket, újságírókat egyáltalán nem fogadott, barátai közül is csak a legkedvesebbeket. Ápolt frizura, vörösre lakkozott körmök, ágya körül könyvek, jegyzetek, írógép, telefon. Marlene levelezett, telefonált, zenét hallgatott. Régi jó barátja, egykori menedzsere, Alain Bosquet nyilatkozta néhány héttel a nagy születésnap előtt, hogy Marlene teste már fáradt, de szelleme friss. Állandóan nézi a televíziót, figyelemmel kíséri a híreket, a politikai eseményeket. „Európa jövőjéről, politikáról, Istenről, filmekről, Németországról, gyógyszerekről, ételreceptekről beszélgetünk, arról, hogy milyen bolond a világ. Mindenről lehet vele beszélgetni, az élet értelméről éppúgy, mint a legtriviálisabb dolgokról.” Azaz hogy egy dologról mégsem. Egyetlen „szerep” egész életében fájt századunk színésznőjének. Arra a kérdésre, hogy nem akar-e visszatérni, esetleg ellátogatni hazájába, Németországba, soha senki nem kapott választ. S aki kicsit is ismerhette, tudta, ez az a fájó pont, az egyetlen szerep, amivel csak kínszenvedések árán sikerült megbirkóznia. Ezért vagy nem akarta, vagy nem merte feltenni a kérdést. Ha mégis, Marlene letette a telefonkagylót. Németországgal vívott harca élete végéig elkísérte... A berlini születésű Marie Magdalena von Losch, a porosz „Büszke vagyok a berlini humoromra, mert az egyedülálló” gyermekünk. Hitler, Goebbels és Göring leveleire nem válaszoltam. Dolgoztam, szabadidőmben pedig Ernst Lubitsch- csal azon fáradoztunk, hogy segítsünk a nácik által üldözötteknek kijutni Amarikába.” Járta a frontot a szövetségesek oldalán, nekik énekelt, és soha többé nem tért vissza oda. Úgy mondta, antifasiszta álláspontja tisztességtudásából táplálkozott. „Ártatlan emberek üldözése örökké bűn volt, és örökre az is marad.” Elnyerte a francia becsületrendet, és a berlini Max-Reinhardt-Schule egykori növendéke meghódította a német főváros után Hollywood és Párizs közönségét. Több mint tíz éve teljesen visszavonult párizsi otthonába. Ott érte a halál a múlt hét szerdáján. Miért éppen Párizst választotta? Régen szerette ezt a várost, és a francia nyelv is gyermekkorára emlékeztette. Első névelőnője francia volt. Milyen különös a sors, hogy utolsó napjai és elhunytának híre egybeesett a nagy és gazdag Németországban kiterjedt sztrájkhullámmal, a súlyos belpolitikai elégedetlenséggel. Valami azt súgja, szomorú szívvel búcsúzott... „A Hitler előtti Németország a szülőföldem, a hazám volt. Természetesen szerettem. S az emlékeim szépek és gyakran szomorúak, mint minden emlékezés. Büszke vagyok a berlini humoromra, mert az egyedülálló a világon, és életem legnehezebb perceit mindig megkönnyítette. Ezenkívül mélyen él bennem az egész német irodalom, Goethétől Rilkéig, akikkel máig naponta és minden éjszaka együtt lélegzetű. A varázslat véget nem ér.” Évtizedek óta emberek százai, talán ezrei kutatták a titkot,' barátok, művészek, újságírók igyekeztek közelebb kerülni a mítosz megfejtéséhez. Ötvenhat könyvet írtak róla már életében, de vajon azok tartalma együtt véve választ ad-e a nagy rejtélyre? Ünnepelt filmsztár volt az egész világon. Magánéletében viszont nagyon is a földön járt, reálisan látott és ítélt még dolgokat, nagyszerűen főzött, jó emberismerő volt. Az első nő, aki nadrágban jelent meg a filmvásznon, s nem sokan lehettek rajta kívül, akik a második világháborúban önként jelentkeztek a frontra. Az egyetlen német volt, akit az óceán mindként partján őszintén szerettek és elismertek. Tudta magáról, hogy mítosz. „Hozzá kell szokni, és a mítosz az ember második természetévé válik.” Nem szégyellte bevallani művészlétére, hogy Kant kedvenc olvasmányai közé tartozott, és a logika segítette élete során. A világhírt két dolognak köszönheti — úgy mondta. Az a kettő: a tehetség és az alázat. Különös, mint egész lénye, kisugárzása: a legfontosabb iskolának azt tekintette, hogy „minden fontos nyelven” beszélt. A mítosz véget ért? Nem, a mítoszok örökké élnek; a Marlene-mítosz is... Niedzielsky Katalin Emberek százai, talán ezrei kutatták a titkot... Fölény és elegancia katonatiszt lánya nem akart a náci Németországban élni, leszámolt hazájával—ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi —, ahol a Kék Angyallal 1930-ban első sikerét aratta. Hitler hívta, de Marlene Amerikát választotta, és már öt éve Hollywoodban filmezett, amikor 1937-ben megkaphatta az amerikai állam- polgárságot. „Már régen tudtunk a nácik rémtetteiről és arról, hogy az öldöklésnek egyhamar nem lesz vége. Barátaim közül akkorra már sokan elhagyták Németországot. Nem igaz, hogy én magam szenvedtem volna amiatt, hogy elveszítettem a szülőföldemet! Olyan országban éltem, ahol nagyvonalúan befogadtak minden segítségre szoruló idegent. A férjem Franciaországban dolgozott, és velem volt a Sag mir, wo die Blumen sind Magyar űrhajós — az évezred végén? Beszélgetőpartnerünk: az eladósodott filmrendező Farkas Bertalan újra repül Hovatovább tíz éve annak, hogy Farkas Bertalan sikeres űrutazás után visszatért a Földre. Amikor — bajusza alatt mosolyogva — kezet nyújt, első gondolatom, hogy Berci fölött megállt az idő: ugyanolyan fiatal, mint amilyennek 1982-ben ország-világ megismerte. Csak ezredesi váll-lapja tanúskodik az idő múlásáról. A taszári repülőtéren beszélgetünk. —Mivel foglalkozik most? — A Magyar Honvédség átrendeződése után létrejött egy légvédelmis repülő főszemlélőség. Itt dolgozom — repülőszemlélő -helyettesként. — Civil nyelvre lefordítva ez mit jelent? — Olyan területen dolgozom, ahol a repülés szakmai irányításával, a Magyar Honvédség és az űrkutatás közti kapcsolattartással, a Nyitott égbolt egyezménnyel, a tudományos kutatás- fejlesztéssel foglalkoznak. Sokrétű munka ez. — Ezenkívül tagja vagyok a Nemzetközi Repülő Szövetség intéző- bizottságának, ami nagyon sok feladatot ró rám. Nemrég tértem vissza Bajko- nurból és Moszkvából; jelen voltam a német űrhajós kolléga világűrbe indításánál. Az összejövetel nagyon komoly szakmai találkozás volt: ott voltak a német űrhajósok, akik az amerikaiakkal, és a franciák, akik a szovjetekkel repültek együtt. Dolgozom továbbá a műszaki egyetemen egy nagyon komoly kutatómérnöki csoportban, amely környezetvédelemmel, erőforráskutatással foglalkozik. —Mi változott Baj- konurban azóta, hogy ön repült? — Minden a helyén van. Az országban feszült a helyzet, ebben az űrhajósoknak nincs szerepük. Politikusok hozták létre ezeket a feszültségeket, s ők próbálják megoldani is a gondokat. —Álmodik még űrutazásról? — Jó lenne újra repülni, de nálunk szinte semmire nincs most pénz. Anyagi gondokkal küzdünk, az űrkutatásra nagyon kevés jut. —Milyen esély van arra, hogy belátható időn belül újra magyar űrhajós induljon Föld körüli útra? — Az elkövetkező három-öt évben nem látok erre esélyt. Talán az évezred végéhez közeledve... — Úgy tudjuk, nemcsak űrhajón, hanem „közönséges” gépen is nagyon szeretett repülni. — Ez nemcsak múlt időben igaz. Tavaly megkaptam az engedélyt, azóta repülhetek. Sajnos, nem szuperszonikus, hanem kétkormányos utasszállító gépen — de ez is csodálatos. Kerczalmre Gyarmathy Lívia új a forgatás kínjairól és a nevetőgörcsöt kapott főszereplőről Aki régebbről ismeri, azonnal észreveszi, hogy kissé „tépettek” az idegei Gyarmathy Líviának. Az ismert rendezőnő ugyan sokszor megélte már az alkotó munka izgalmát és fáradságait, a legújabb filmjével, „A csalás gyönyö- rei”-vel kapcsolatos bonyodalmak azonban alighanem a filmvilág legedzettebb tagjainak lelkivilágát is megviselték volna. — Májusban lesz a bemutató, de szó sincs arról, hogy addig nyugodtan ülhetnék a babérokon — mondja a rendezőnő. — Jóllehet a film kész, már dobozban van — de mivel azt vállaltam, hogy igazi szórakoztató közönségfilmet csinálok, most elő kell teremtenem a reklámhoz szükséges pénzeket. Ha nem sikerül, egykönnyen úgy járok, mint előttem már sokan mások: hiába a — hitem szerint —jó film, kockái üres nézőtér előtt peregnének a mozikban. Mert ma már figyelemfelkeltés, propaganda nélkül egy doboz gyufát sem lehet eladni, nemhogy egy filmet... S ezt istenkísértés megkockáztatni — ahhoz túl nagy a konkurencia. —- Szavaiból úgy tűnik, hogy ezúttal a szokásosnál is nagyobbnak érzi a tétet. — Igen, mert munkatársaimmal együtt keservesen megkínlódtuk ezt a filmet. Eredetileg mintegy 23 millió forinttal — azaz nettó alig 19 millióval — kezdtük el a forgatást. Hogy némiképp érzékeltessem ennek nagyságát: egyetlen terem egyetlen napi bére 200 000 forint! Mégis nekifogtam a munkának, mert úgy éreztem, ha meditálok és kés- lekedek, hamvába hal az ötlet is, ami vétek lett volna. Mit volt mit tenni? Szinte összekoldultam a forgatáshoz szükséges pénzeket. —A filmgyárban fedezetlen csekkekről, váltókról szól a fáma... — Volt ilyesmi is... Már-már rémtörténet, ami mögöttünk van. Kezdődött azzal, hogy a kasszából legfeljebb egy rövidfilmre futotta volna, holott parádés szereposztású, látványos, gazdag kiállítású filmben gondolkodtunk. Amikor belevágtunk, a Sámson Holding, egy viszonylag tőkeerősnek tűnt vállalkozás felajánlott 15 millió forintot. Sajnos, Sámson haját levághatták, mert kiderült, hogy a cég anyagi gondokkal küzd, s nincs meg a 15 millió. Koprodukciós szerződést kötöttünk hát a Dialóg Stúdióval, az Objektív Stúdióval, a család is létrehozott egy alapítványt... De mindez kevésnek bizonyult, amikor a színészeknek, a stábnak, az operatőröknek fizetni kellett vagy amikor kamerákat, lámpákat béreltünk, ruhákat varrattunk. — Úgy dolgoztunk, hogy a pénzünk egy hétre sem volt elég. Mit mondjak, őrült helyzet volt — hajnalig tartó telefonokkal, alkudozásokkal, kilincselésekkel. Sámsonék adtak egy váltót, de egyetlen bank sem akarta elfogadni, s csak a Külkereskedelmi Bank elnökvezérigazgatója szánt meg bennünket — persze azzal, hogy a váltót pár héten belül a Sámsonnak (amely időközben fizetésképtelenné vált) ki kell egyenlítenie. Közben a Dialóg is vissza akarta tartani a maga 5 millióját. — Végül is most ki tartozik a banknak? — Erről jogi viták folynak, az ügy egyelőre lezáratlan. Tartozom fűnek- fának, de a lényeg, hogy a film kész. Utólag elmondhatom, hogy a forgatás 56 napja szinte rémálom volt, éjjelente csak a legerősebb altatókkal tudtam valamennyit aludni. De mindenben van valami jó is. Segédoperatőrünk úgy vélte, hogy ez a bplondokháza megérdemelne egy úgynevezett munkafilmet. S míg mi a nagyfilm kapcsán akarva- akaratlanul eljátszottuk napi őrülési jeleneteinket, ő csöndben leforgatott — bennünket. Kész tehát a kettes számú film is — most kínáltuk föl a tévének. A főszereplő az angol Rita Tushingham a napokban ismét Pestre jött, megnézte a „kettest” is. Mit mondjak, nevetőgörcsöt kapott... „ . (szeman) Ferenczy-Europress
