Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-09 / 85. szám

1992. április 9., csütörtök HAZAI TÜKÖR Hegedűverseny tanulságokkal Vonósok a végeken az a fontos, hogy ki az Operaház igazgatója, sok­kal inkább az, hogy ki a falu első tanítója — mondta Kodály. Öröm, hogy Me- zókovácsháza, Gyomaendród, Battonya hege­dűsei is. elindul­tak ezen a verse­nyen, és bizo­nyították, kollé­gáink a végeken is munkálkod­nak. A Magyar Zeneiskolák Szövetsége — reméljük — se­gíteni fogja szakmailag a pe­Fotó: Lehoczky Péter riférián dolgo­Segélycsomag osztás Mezőkovácsházán Avagy a tolerancia és az önkritika hiánya Régen a családokban mindig akadt valaki, aki amatőr szinten ugyan, de tudott hangszeren játszani. A cimbalom, a citera, a hegedű faluhelyen még mindig fel-felbukkanó szereplője a ven­dégségeknek. Városainkban a civilizáció kegyetlenül kiirtja az emberek többségében rejlő muzsikálási vágyat, és az isko­lákban is fekete bárány a többi gyerek között az, aki kedvet érez a komolyzene, uram bocsá’ va­lamelyik vonós instrumentum iránt. Arvavölgyi Béla hatodik osztályos kisdiákkal beszélget­tem erről a múlt héten a megyei zeneiskolai hegedűversenyen, Békéscsabán: — Édesapám esztergályos, a szüleim mindent megtesznek azért, hogy tanulhassak. Van már mestervonóm és szeretnénk egy jó hegedűt is venni. Zenei pályára készülök, ehhez sokat kell gyakorolni. A barátaim nem, de a többiek gyakran „ci­kiznek” emiatt. Nyolc zeneiskola 36 vonós növendéke hat korcsoportban állt dobogóra április elején a Bartók teremben, hogy hang­szeres tudásukat szakmai zsűri előtt mérjék össze. Pallagi Já­nos, a budapesti Zeneakadémia művésztanára, Kiss Vilmos Péter, a debreceni főiskolai ta­gozat hegedűművésze és Bara- nyainé Szűcs Teréz, a szegedi konzervatórium gyakorlatveze­tője hallgatta végig szépszámú közönség jelenlétében a me­zőnyt. A szünetben alkalmam nyílt megszólaltatni őket és a megyei hegedűoktatás néhány képviselőjét. Álljanak itt gondo­lataik tanulságként. Pallagi János: — A hegedü- lés nehézségei alsófokon, a ze­neiskolákban jelentkeznek a legjobban. Alapvető dolgokban — ritmus és intonáció — kell a növendékeknek otthon lenniük. Ehhez jó metodika szükséges. Először vagyok zeneiskolai ver­senyen és bizony különbséget érzek Budapest és vidék között az előbbi javára. Baranyai Györgyné: — Én vitatkoznék a tanár úrral. Ter­mészetes, hogy a főváros és a főiskolák tehetséggondozó ta­gozatai összegyűjtik a kiemel­kedő hangszereseket, de ne fe­lejtsük el, hogy zömében ők is a vidék munkájából élnek. Békés megye sok jó vonóst nevelt már az országnak, az ÁHZ-ban, a miskolciaknál, Szegeden, Pé­csett az itteni zeneiskolák egy­kori tanítványai muzsikálnak. Jó néhányan külföldre is eljutottak. Tudok megyei londoni ösztön­díjasról, bécsi zenekari muzsi­kusról és tanárként is sokan dol­goznak idegenben. A megyében maradó amatőrök színvonala persze, hogy elmarad ettől a ní­vótól. De őket is ugyanazok a tanárok tanítják, akik a „krémet” kinevelték. És ez a munka leg­alább annyira fontos az ember- formálás szempontjából, mint a művészképzés. Békés megye Csongrád megyével azonos színvonalon áll e tekintetben. Pechan Zoltán igazgatói munkaközösség vezető: — Nem zokat. Keressük ennek pályázati lehetőségeit. Csernátori Mariann, a bé­késcsabai szakközépiskola Er­délyből áttelepült tanára: — Az egykori magyar hegedűiskola fantasztikusan jó hírű volt, az oroszok, az erdélyiek is ebből merítettek. Ám itt egy idő után a technikai képzés háttérbe szo­rult, az említett helyeken pedig iskolát teremtő nevek — Ruha István, Leonyid Bronyin — len­dítették előre a hegedűsképzést. Kolozsvárott, a főiskolán Ruha István volt a tanárom, az 6 tudá­sa számomra önbizalmat ad. Aki hozzám fordul, annak szíve­sen segítek. Békéscsabáról, Orosházáról már több kolléga megkeresett tanácsokért. (A ta­nárnő növendéke, Pintér Zita kapta a két első díj közül az egyiket.) A verseny kiemelt első díját a zsűri egyhangúan Nagy Ivett­nek, a békési zeneiskola tanuló­jának ítélte oda, aki hibátlan, érett hegedűjátékával a szakmai közönség elismerését is elnyer­te. Édesanyja, aki a felkészítő tanára, Nagyné Bodon Ilona húsz éve tanít Békésen: — A tehetséget fejleszteni nem lehet, a hegedülés miként­jét igen. Több növendékem vég­zett már a budapesti főiskolán, de az „átlaggyerekek” nevelését én is fontosabbnak érzem. Ne­kik kétszeresen meg kell küzde­niük a hangszer nehézségeivel, de belőlük lesznek a képzett amatőrök, a jövő hangverseny­látogató közönsége, akikre tá­maszkodhatunk. Veres József, gyulai tanár: — A kötelező tananyag rovására ezért én inkább a kamaramuzsi­kálást pártolom, a társas élő ze­nét, amikor a gyerekek együttest alkotva nemcsak a tudásukat, de a barátságukat is tovább szövik. A hittantanáruktól már kaptam jelzéseket közös munkálkodás­ra, a hegedűseim többször szere- peltek templomi koncerteken. A lélek nevelése valahol e két he­lyen kezdődik. A nyilatkozatokból kitűnik, hogy zenetanáraink távol a fő­város szakmai pezsgésétől, vi­déken is épp úgy színvonalra törekszenek, ám—mint minden más területen — a gyerekanyag, az otthoni és környezeti ráhatá­sok, az igény, az idő és a tovább­képzésekhez szükséges pénz itt is meghatározó. A verseny végeredménye: I. korcsoport: — Deák Melinda, Orosháza; Kabók Frigyes, Békéscsaba, második díj. II. korcsoport: Gere Nóra, Szarvas; Rubus Éva, Békés­csaba, második díj. III. kor­csoport: Pintér Zita, Békés­csaba, első díj. Lipták Dániel, Gyula, második díj. Simon Violetta, Békés, harmadik díj. IV. korcsoport: Nagy Ivett, Békés, kiemelt első díj; Cser- nai Ágnes, Orosháza, harma­dik díj. V. korcsoport: Budai Marianna és Egri Ágnes, bé­késcsabaiak, második díj. A hatodik osztályban és a középfokúak mezőnyében nem osztottak díjakat. Ez a korosz­tály csalódottan távozott a ver­senyről. Ok azok a lelkes amatő­rök, akiknek igyekezetetét a környezetüknek5 jobban meg kellene becsülnie. Különben profizmust hajszoló fellegeket kergetünk, és nem lesz, aki el­húzza a nótánkat bánatunkban. F. Pálfy Zsuzsa Nyílt válasz az eddig elmon­dott, leírt és ezután felmerülő reklamációkra: Március közepén a megyei újságban megjelent, hogy — más településekkel együtt — Mezőkovácsháza is kap a Gyorssegély Alapítvány se­gélycsomagjaiból 550 darabot. Az alapítványtól kapott értesítés szerint a csomagok darabszáma 800-ra emelkedett. (Hogy mi­nek az eredményeképpen az egy más kérdés!) Áz értesítés na­gyon rövid határidőt szabott a segélyben részesülők listájának összeállítására és a csomagok szétosztására. Sajnos az elmúlt időszak alatt — és ez gondolom nemcsak a mi városunkra jel­lemző — nem állítottak össze egy jegyzéket, amelynek alap­ján legalább megközelítő biz­tonsággal lehetne megállapíta­ni, hogy kik a szociálisan tény­legesen hátrányban levők. Egyébként éz a lista szinte soha­sem lehet teljes, hisz a rászoru­lók köre állandóan bővül. így egyetlen lehetőségünk adódott a gyors kijelölésre: az utóbbi egy, másfél év alatt a szociális szem­pontból a figyelem előterébe kerülők ismételt felülvizsgálata. Sajnos ez nem tükrözi a tényle­ges helyzetet, hisz sok tisztessé­ges ember inkább eltitkolni igyekszik a helyzetét, mintsem a „hivatali emberek” a körülmé­nyeikben kutakodjanak. Szé­gyenérzetük nem engedi, hogy nyomorúságuk napvilágra ke­rüljön. Pedig szégyenkezniük nem nekik, hanem azoknak kel­lene, akik az elmúlt időkben ilyen gyalázatosán alacsony ér­tékre szorították le az emberi munkaerő, az emberi élet érté­két. Az előzőekben említettek száma (problémásoké) 550-600 személyre, illetve családra tehe­tő, a hivatal csak ezzel a névsor­ral rendelkezett. A további ki­egészítéshez széles körből kér­tünk segítséget. Tettük ezt ab­ban a meggyőződésben, hogy akiknek ez a hivatásuk, és vál­lalták is a közreműködést, az általuk benyújtott névsor ösz- szeálIrtásakor valóban csak a ténylegesen rászorultakat ve­szik figyelembe. Nem volt sem­mi okunk vagy szándékunk, hogy a listák valódiságát kétség­be vonjuk. A rendelkezésre álló idő rövidsége sem tette lehetővé a tételes, minden részletre kiter­jedő ellenőrzést. Ezek után sze­mély szerint nekem, a hivatal dolgozóinak, valamint a jóváha­gyásban részt vevő Népjóléti Bizottság tagjainak nem volt más lehetőségünk, mint egy-két kirívó esetet kivéve az előter­jesztett listákat jóváhagyjuk. Tudom, hogy ez engem nem mentesít a felmerült visszássá­gok felelősségének viselése alól, nem is áll szándékomban kibújni alól:/vagy másra háríta­ni. Csak megjegyezni szeret­ném: hol van az egyén, az állam­polgár felelőssége, hol van az önkritika? Érdekes módon egyetlen ember sem akadt, aki visszaadta volna az értesítést azzal, hogy köszönöm, én nem kérem, hátha akad nálam rászo- mltabb is. Sajnos ez egyáltalán nem fordult elő, csak reklamá­ció volt. Ezek jó része is azt kifogásolta, hogy az az ilyen, olyan, amolyan másik miért ka­pott és ő csak a szomszédja, hoz­zátartozója érdekében emel szót, ám nem is akármilyen stí­lusban, hangnemben és hang- magasságban. Költői a kérdés: ha körülbelül 1500-2000 tényle­gesen rászorult van, hogyan le­het ott 800 csomagot igazságo­san szétosztani? Hol itt a tole­rancia? Szomorú tapasztalat­ként a következő tanulság von­ható le: ennyi rosszindulat, gya- lázkodás után, ami most a cso­magkiosztás után ért bennünket, megéri-e a későbbiekben hason­ló segélyekért kilincselni, har­colni, szemtelenkedni? Akad-e ezt követően olyan ember — hivatali dolgozó, bizottsági tag, közreműködő —, aki ezek után hajlandó hasonló akciókban részt venni, közreműködni, akárcsak javaslatot adni? A választ az olvasókra és a városunk lakóira bízom. Nagy András alpolgármester, Mezőkovácsháza 4. Egy szóbeszéd nyomában... A Jász-Nagykun-Szolnok megyében megjelenő Új Nép­lapban közreadott tudósítás után ugyanis napok, hetek teltek el, s még mindig erről a legvadabb krimitörténeteket is lepipáló, brutális gyilkosságról beszéltek az emberek. Megállították az ismerősök egymást az utcán—s mint ahogy ilyenkor általában lenni szokott—, lábrakapottegy újabb szóbeszéd. Mert a „jól ér­tesültek” tudni vélték, hogy amikor Szolnokon, a cukorgyári tóból előkerültek Jónás Mátyás testének foszladozó darabjai, a búvárok a parttól jóval távolabb találták meg azokat. Felerősöd­tek az olyan hangok, hogy biztos többen is benne vannak ebben az ügyben. S a „pletykafészkek” malmára hajtotta a vizet az is, hogy Kiss Mihály tényleg nem egy Adonisz, nem olyan, aki tíz másodperc alatt futja a százat vagy tíz méterről dobná a kosa­rat, nem olyan, aki egy kézzel kinyomna fél mázsát, hanem sokkal inkább gyönge, csene­vész kis ember. S innen aztán jött a következtetés: egyedül aligha tudta a parttól jó messzire belódítani Jónás Mátyás hatfelé darabolt testrészeit. Főleg úgy. nem, hogy előtte még jókora téglákat is rákötözött a fejre, a törzsre, a lábakra meg a ke­zekre. Nos, elhatározom, hogy e nagyon is hihetőnek tűnő szó­beszéd nyomába eredek, s ha törik, ha szakad, felkutatom a búvárokat is. Budapesten, a Nemzeti Szabadkikötőben buk­kanok rájuk. Ugyanis ott van a központja a Fővárosi Tűzoltópa­rancsnokság egyik speciális egységének, mejynek tagjai jár­tak Szolnokon. Ok hozták a fel­színre Jónás Mátyás holttesté­nek darabjait február 17-én, azon a borongós téli hétfő dél­utánon. Amint belépek az épület ka­puján, Springel István tűzoltó hadnagy, parancsnokhelyettes jön elém. Beljebb invitál az iro­dájába, hellyel, kávéval kínál, s miközben kortyolgatom a forró feketét, beszélgetőtársam hosz- szabb monológba kezd. Mintha kötelességének érezné, hogy bemutassa a „céget”. — Ez egy annyira speciális egység — magyarázza —, hogy az országban nincs is másik ilyen, s nekünk hármas felada­tunk van. így a szárazföldi és a vízi tűzoltás, valamint a vízbe- fúltak felkutatása. Persze mun­kánk jelentős részét sajnos ez utóbbi teszi ki. 1981 óta — la­pozgat a füzetében — összesen 376 esetben kellett megtalál­nunk valamit a vízben. Főleg holttestek után kutatunk, de fel­színre hoztunk mi már fegyvere­ket, töltényhüvelyeket, sőt pán­célszekrényt, meg még autót is. — Én tizennyolc esztendeje szolgálok a tűzoltóknál — foly­tatja —, de ilyen esettel, mint a szolnoki, még nem találkoztam. Jóllehet előfordult már, hogy egy horgász kivett egy fél lábat a Dunából, de ami ott, maguknál történt — bólint felém —, hát az minden képzeletünket felülmúl­ta. Már csak azért is, mert ne­künk először azt mondták a pesti rendőrök, hogy nejlonzacskóba van minden darab becsomgolva. Persze még véletlenül sem így volt. Eddig jutunk a beszélgetés­ben, amikor nyílik az ajtó, s ka­tonásan belépnek a fiúk. Jóköté­sű fiatalemberek mind a hár­man. Bemutatkozunk. A nevü­ket gyorsan felírom, el ne felejt­sem: Szabó László, Jenei Zoltán és Karvaly Sándor merülésve­zető. Jóllehet, négyen jártak akkor Szolnokon — mond­ják —, de a társuk, Róth Zoli most éppen szabadságon van. Szót váltunk még erről-arról. s amikor a lényegről kérdezem őket, Szabó László mély léleg­zetet vesz, s belevág. — Az egész úgy kezdődött, hogy február 14-én — az egy pénteki nap volt —, miután el­mondták, hogy miről van szó, megkérdezték tőlünk a parancs­nokaink, hogy egyáltalán ki az, aki hajlandó ezt a munkát elvé­gezni. Természetes, hogy egyi­künk sem mondta, hogy nem csináljuk meg. így aztán február 17-én, hétfőn elindultunk, s dél­előtt fél 11 körül érkezhettünk Szolnokra. Ott a rendőrségen még beszélgettünk egy kicsit, majd kimentünk a tóhoz és meg­vártuk, hogy a budapesti rendő­rök megérkezzenek a gyanúsí­tottal. Meg is jöttek, és Kiss Mihály egyből megmutatta, hogy hová dobálta be áldozata testrészeit. — Megkérdeztük tőle — vág közbe Jenei Zoltán —, hogy mibe csomagolta a darabokat, de még akkor sem mondta, hogy csak a fej van reklámszatyor­ban. Nekünk azt válaszolta, hogy közönséges nejlonzacs­kókba. Csak miután előkerültek a kezek, lábak meg a törzs, ak­kor láttuk, hogy nincs rajtuk semmi, csak mindegyiken egy- egy tégla éktelenkedett. — Szóval kihúztuk a kötele­ket és lebójáztuk azokat—idézi fel a kezdeti pillanatokat Kar­valy Sándor. — Erre azért van szükség, mert lenn a vízben nem lehet látni semmit, s a kötél ve­zet bennünket. — Délután egy óra lehetett, amikor először lemerültünk — fog bele megint Szabó László. — Én meg a Róth Zoli kezdtük, ugyanis nálunk előírás, hogy mindig ketten kell lemennünk és mindig összeköttetésben kell maradnunk. S alighogy eltűn­tünk a víz alatt, tán még öt perc sem telt el, amikor jeleztem a társamnak, hogy találtam vala­mit. Erre 6 is visszajelzett, hogy ugyancsak talált valamit. Jó, akkor menjünk ki, adtam a tud­tára. így is történt, ő hozta a fejet a zacskóban, én meg az egyik lábat. — Utána rögtön indultunk vissza. Megtaláltuk a két kezet meg a másik lábat. Azt hoztuk ki együtt. Sőt, akkor én már tud­tam, hogy hol kell keresni a tör­zset is, mert ahogy fordultam vissza, a lábammal érintettem azt. Csak kihozni nem bírtam. Higgye el, mi edzett fickók va­gyunk, de a látványtól mégis tel­jesen kiborultunk. Tudja, mikor fölemeltem a szerencsétlen ke­zét, a bőre ráragadt a gumikesz­tyűmre. Ráadásul beázott a bú­várruhám is. — Ezek után mi ketten öltöz­tünk be — gombolyítja tovább a beszélgetés fonalát Karvaly Sándor, és Jenei Zoltán felé bó­lint. —Felhoztuk a törzset. Kép­zelje csak! Drótból még egy fo­gantyút is hajlított rá, olyan volt, mint a bőrönd füle. Biztos azért, hogy jól bele lehessen kapasz­kodni. — Bizonyára szót váltottak Kiss Mihállyal. Mondják: hogy viselkedett? Ideges volt? — Én direkt fürkésztem az arcát — válaszolja Szabó Lász­ló. — Ott álltam mellette, de azon kívül, mint amikor valaki rágógumizik és mozog itt, hátul a rágóizma — mutatja —, sem­mit sem vettem észre rajta. Tel­jesen nyugodtnak látszott. Ha az utcán találkoznék vele, azt mon­danám, hogy egy átlagember. Nem úgy nézett ki, mint aki ilyenre képes. — Felénk beszélik — vetem közbe —, hogy állítólag a part­tól jóval távolabb találták meg a testdarabokat. Nyilván ezzel azt sejtetik, hogy esetleg többen is benne lehetnek ebben a bűnügy­ben. Alig érek a mondat végére, máris tagadólag rázzák a fejü­ket. — Ez nem igaz — mondják szinte egyszerre. Kizárt dolog. Ez annyira közel volt a parthoz, hogy bőven elég hozzá egy em­ber... — Hallani azt is, hogy az ál­dozat ruháját nem hozták fel. — Valóban — bólogat Szabó László. — Mint mondtam, be­ázott a ruhánk, meg már ránk esteledett, arról nem is beszélve, hogy tiszta jeges volt a víz. Tel­jesen átfagytunk. — De mi megbeszéltük a rendőrökkel — teszi hozzá Kar­valy Sándor—, hogy ha szüksé­gük lesz a ruhákra, akkor egy másik alkalommal lemegyünk és megkeressük. Eddig még nem szóltak... Nagy Tibor (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents