Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04-05 / 81. szám
1992. április 4-5., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM iRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP János vitéz és régi nosztalgiák A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitányáról Mivel az égiek nem igazán kegyesek a Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz, ezért hűvös márciusi napokon különösen vágyik az ember egy kis melegségre. A bőséges kulturális választékban szép számmal akad forró sikert ígérő este, világsztárokkal vagy nálunk most először felragyogó csillagokkal, számomra mégis az örök szerelem, Kacsoh—Bakonyi—Heltai: János vitéz című daljátéka jelentette a fesztivál nyitányát. Levente Péter: ,,...mindent megtettem, a gyerekek kacagtak...” Naponta kell újjászületni (ivermekközönségnck játszani a legcsodálatosabb feladat. Hitük, őszinteségük a mindennapi megújulás erőforrása Fotó: Kovács Erzsébet Kukorica Jancsi szép históriáját, ahogy azt Petőfi gyorsan- frissen rímekbe szedte, időnként felfedezem magamnak, s a verses történet nyomán színpadra írt játékot is annyiszor láttam már, hogy össze se tudnám számolni, hányszor. Mind között a legelső az igazán emlékezetes, amikor a gyomai polgári iskola tanulói adták elő, ha jól számolom az éveket, 1947-ben. Nővérem fontos szerepet játszott e darabban: ő volt a súgó. Én — a súgó öccse — másodikos elemista nebuló, vele fújtam az egész partitúrát. Hej, az volt az élmény, amikor a tornaterem végén lévő színpadon beteljesedett Jancsi és Iluska gyönyörű szerelme. Azóta is elszorul a torkom, valahányszor megszólal a zene, és énekelni kezdik a lányok, hogy megjöttek a szép huszárok, hozta Isten őket. Régi nosztalgiák mellett egy újabb kíváncsiság is vitt az Arany János Színház János vitéz előadására: Acs János rendezte a darabot, aki néhány évvel ezelőtt a Gyulai Várszínházban egy emlékezetes munkával hagyta itt a névjegyét. Annak idején Szabó György: Kun László szerelmei című történelmi drámáját vitte színpadra, és kíváncsi voltam, hogy egy egészen más műfajban mire képes. Szomorúan látom, hogy Ács János most arra pazarolta energiái javát, hogy megkeresse az általa dirigált előadás stílusát. Úgy tűnik, nem találta meg. Igaz, nem is volt könnyű dolga, hiszen a szereplői közt nagy számmal vannak, akiknek az énektudása enyhén szólva is gyengécske. Ami pedig — daljáték esetében — csöppet se dicsőség. Volna persze ilyenkor is megoldás, ha valami kivételes tehetséggel tudnák feledtetni, hogy bibi van a hangszalagok rezgése körül. Fedák Sáriról olyanokat mesélnek, hogy ő se tudott igazán énekelni, az 1904- ben történt ősbemutatón mégis olyan Kukorica Jancsi volt, Medgyaszay "Vilma pedig Iluska, olyan szépek, hamvasan tiszták, kedvesele voltak, nincs is arra szó. Persze, ehhez Fedák Sárinak kellett lenni, akinek neve az ultiban azóta is a legnagyobb bemondás. A „mi Jancsink” itt, az Arany János Színházban, még egy passz zöldnek is halovány zöld. Először mint kelekótya legényke pattan a színre, kezdetben még mókás is ez a széllel bélelt fiú, aztán egyre inkább önmaga karikatúrájává válik. Sok mindennel erőlködik szegény, még apacs módjára bicskázni is készül kenyeres pajtásával, Bagóval. Ami ugye „sajátos” értelmezés, bár valóban „ketten hajtanak egy nőre”. Pedig ezért az Iluskáért igazán nem kellene gebeckedni: se hús, se hal, és a termete se nádszál. No, mindegy, nem dőlt össze a világ, s a Kühner György által vezényelt zenekar szépen játszotta Kacsoh Pongrác úr zenéjét. És a Várhegyi Teréz által megformált gonosz mostoha olyan élményt jelentett, amelyért érdemes volt ezt az előadást is megnézni. Andódy Tibor Az elmúlt héten vendégszerepeit Levente Péter barátaival Békéscsabán, a megyei könyvtárban. Az előadás után ültünk le beszélgetni a fáradhatatlan, örök fiatal gyermekszínésszel. Harminc éve van a pályán, s ma is olyan lendülettel dolgozik mint régen, a kezdetkor. Hogyan lehet ezt bírni energiával? — Először is mindig annyit vállaltam és vállalok most is, amennyit teljesíteni tudok. Ugyanakkor igyekeztem a lehetőségekhez mérten megválogatni munkatársaimat még akkor is, amikor ez úgy tűnt, hogy reménytelen. Az utóbbi két évben csoda ért. Azt, amire az elmúlt harminc évben készültem, most megvalósíthatom: saját felelősségemre, az összes tapasztalatomat felhasználva, a lehető legjobb eredményeket felmutatva dolgozhatom. Számomra a legutolsó határszéli falusi fellépés értékében, megjelenésében pontosan olyan fontos, mint Budapesten a Mikroszkóp Színpad szombat-vasárnap délelőtti családi matinéja, vagy a televízió-, rádióbeli fellépésem. Apropó, rádió. A vezetőséggel már évek óta vitatkozunk egymással azon, miért politizálok a Ki kopog című műsorommal. A válasz nagyon egyszerű: mert kell. Az óvónők kérték, hogy az állami ünnepekre találjunk ki valamit, mert a rendezvények általában unalmasak, kudarcba fulladnak. Akkor, 1985-ben Döbrentei Ildikó írt egy olyan április 4-ei matinét, amit ma is előadhatunk, de előadható lesz öt, tíz év múlva is. A háború utolsó napjáról, a béke születéséről szól. — Hogyan lett gyerekszínész? — Teljesen véletlenül. Édesapám ’56 miatt börtönbe került, én osztályidegen lettem, s nem vettek fel a Színművészeti Fois-, kólára. Segédszínésznek szerződtem a bábszínházhoz 1961- ben. így kerültem kapcsolatba a gyerekekkel. Az igazi elkötelezettség, azt hiszem, onnan ered, amikor szintén teljesen véletlenül egy büféasztal mellett felfedeztek a tévések, és felkértek a Móka Miki főszerepére. — Magyarországon általános vélemény, hogy a gyermekszínjátszás elég mostoha feltételek között létezik, nincsenek megfelelő színészek, nincs elég pénz, nem születnek igazán jó előadások. Mi erről az Ön véleménye? — Ne haragudjon, ha kikérem magamnak ezt a fajta pesz- szimista kérdésformát, és a gyermekműfajban dolgozó ,,bárkinek” a hasonló panaszát. Én 30 éve dolgozom a gyermekszakmában és egyetlenegyszer nem éreztem magam megalázó helyzetben. Mindig a lehető legfelkészültebben csináltam meg a bábszínházi, napi negyedik fellépésemet a legkisebb kultúrházban is. Utána mindig el tudtam mondani, hogy mindent megtettem, a gyerekek kacagtak, ahol én voltam, ott jó volt az előadás. A gyermekműfajt azok az emberek járatják le, akik rosszul csinálják. Ha nekem adtak a televízióban százezer forintot, akkor én olyan műsort készítettem, amit a nézők nem zártak el. Más kapott egymillió forintot, és mégsem tudott olyat készíteni, amit tömegesen megnéztek volna. Tehát úgy gondolom, ez nem lehet pénzkérdés. Természetesen én is örülnék, ha többet adnának, de nem hivatkozom arra, hogy kevés, hanem megnézem, mennyi van, milyenek a lehetőségek és ehhez képest a lehető legjobbat igyekszem megvalósítani. A gyermekműfajban dolgozóknak csak húsz százaléka csinálja elhivatottságból, a többi vagy véletlenül van ott, vagy a kontraszelekció következtében, vagy határozottan anyagi, formai megfontolásból. Azért, hogy művész úrnak szólítsák, hogy hakniban vegyen részt, és ne kapálni kelljen vagy mérnöknek tanulni. S ezek az emberek el is hitették magukkal, hogy ők művészek. Az nem művészet, hogy én fölmegyek magával a színpadra egy kétágú létrával és egy vödör vízzel, bohócorrot ragasztunk és elkezdjük locsolni egymást. Ebben az igazi tragédia az, hogy a gyerekközönség ezt nagyszerűnek tartja, s a pedagógusok sem kérik ki maguknak a színvonalat. így ők is részesei annak, hogy az iyen előadások továbbélnek. —A szakmában két vélemény hallható a gyermekszínjátszással kapcsolatban. Az egyik szerint nincs szükség kifejezetten gyermekszínházra, játsszon minden színház egy-egy gyermekelőadást is. A másik vélemény az, hogy hozzanak létre külön színházat kifejezetten gyerekek részére. — Úgy gondolom, az csinálj jón gyerekelőadást, aki nem azért teszi, mert fejpénzt kap érte, hanem azért, mert van alkalmas művésze a színházban, van olyan darab, amely kivitelezhető az adott körülmények között. Az természetesen nagyon jó. lenne, ha minden színház játszana gyermekelőadást. De valamilyen megfontolás alapján, méghozzá célzott közönségnek. Hiszen az lehetetlen állapot, hogy csak úgy általában csinálok előadást, mert ilyen nincs. Ezért buknak meg. Ha nem célzott korosztályhoz szól, akkor nem köti le a gyereket, nincs köze hozzá, úgy érzi, becsapták. S ezzel a művész is tönkre van téve. Ezen már körülbelül húsz éve vitatkozom. Minden gyerekelőadásra ki kell írni, melyik korosztálynak szól. A másik. Egyre többször hallom a kérdést: kell-e gyermekszínház? Igenis kell. Ha én politikus lennék és külföldi delegációnak szeretném megmutatni az ország kulturáltságának színvonalát, a következő helyekre vinném el őket: az Operába, a népi együttesem műsorára, a gyerekszínház előadására, megmutatnám a nyilvános WC-t, a legolcsóbb biztosítású kórházat és egy magánszanatóriumot. Ugyanis ha ezek működnek — működik minden. Egy kétmilliós világvárosban mindenképpen léteznie kell hivatalos gyerekszínháznak. De nem így, ahogy most csinálják! Egy biztos: a gyermekszínháznak nemzetközi tekintélyűnek kell lenni. Komplexen kell dolgozni minden színháznak, nem állandó társulattal, hanem „stagione" rendszerben. Itt naponta kell megszületni, végig élni, meghalni és utána szépen föltámadni, s elölről kezdeni az egészet. Muzslai Katalin A menyasszony vetkőztetése Avagy: a magunk énjének feltárására tett kísérlet Kárpáti Kamill regénye csak annyiban fedi a könyv címét, miként általában a jelképek is csak utalnak az elkendőzött valóságra. A szerző ezt a könyvét — mint legszemélyesebb magánéletéről szóló vallomást — a sorssal való elszámolás indulatával írta, de szándéka csupán annyiban valósult meg, hogy két egymástól merőben eltérő történetet gyúrt egybe, mint saját sorsának képlékeny anyagát. Regénye olyan zenélő festmény, amelyben inkább a nyugtalanság, s kevésbé a harmónia uralkodik. Ez a tény magát a belső szemeivel vizuálisan látó olvasót is nyugtalanná teszi. Kárpáti Kamill egyszerre kutakodik a feltoluló gyermekkori élmények és a jelennek tűnő bódulat szövevényeiben. Teszi ezt a modem regényírás elmepróbáló kellékeinek felhasználásával, mert feltételezi olvasóiról, hogy legalább annyit tudnak a világról, mint ő. S ha netán mégse, akkor is ingerli a betűfalót szellemi szomjúságát oltan- dón, hogy legalább utólag tudja meg: ki írta a Vendégjáték Bol- zanóban-1, milyen lehet Klimt- nél a dekoratív virágminta, meddig él egy cseresznyefa s miért éppen Van Goghnak nevezik a regényben jelentős szerepet kapott busz sofőrjét? A könyv papagájnyelven álcázott szereplőivel amolyan hippi-féle „vadmacska” színészcsoport olaszországi útján ismerkedünk meg, akiket reneszánsz életbőséggel társult rejtőzködő érzéki vágyak sodornak egy megnevezhetetlen cél felé. Közben fellépések, szükségtelennek tűnő események, kalandok, majd hazatérés a „legvidámabb barakkba” egy furcsa epilógussal. A történetet át- meg átszövik a szerzőt megszemélyesítő Harlenoah filozofálgatásai a szépségről, a vágyak búvópatakjáról, félelemről vagy az erőszak kegyetlen kígyójáról. Az immár hatvanéves Kárpáti Kamill újságíróként kezdte, hét évet töltött Kistarcsán és Recsken, majd az OKISZ művészeti tanácsadója. írói munkásságát verseskötetek és ifjúsági regények jelzik, szerkesztője az elegáns kiállítású Stádium című magyar és német nyelvű folyóiratnak. Itt ismertetett művét Esterházy Péterhez hasonlóan szerteágazó képzet- társítással rokoníthatjuk, amelyek — horribile dictu! — lehetővé teszik, hogy akár oldalakat is kihagyva folytassuk olvasását. Ám hiába, mert kíváncsiságunk ennél sokkal erősebb és utólag mindent elolvasunk, olykor kétszer is... A Magvető által most megjelent és hét „könyvre” tagolt, közel négyszázoldalas művet 13 olyan árkádiai és enyhén szürrealista festmény díszíti, amelyek alkalmazkodnak a könyv(ek) hangulatához. Befejezésként idézem a rabul ejtő könyv borítólapjára írtakat: „On alighanem az év regényét tartja kezében! Szenvedélyes, meghökkentő regényt, mellyel vitázni is úgy fog, mintha legbelső énjével szállna vitába.” Nos, előbb olvassuk el s utána akár vitázhatunk is, hogy a menyasz- szony avagy a magunk vetkőz- tetésével foglalkozzunk. Ehhez kíván a szerzővel együtt jó szórakozást: Balogh Ferentz Verasztó Antal versei: Rekviem (Hegyesi János költőért) ,,Haláltól félni nincs semmi okom: Lehet, hogy előbb rossz lesz egy kicsit Lenn a föld alatt,—de majd megszokom” (Hegyesi János — Záróra) Költő Testvér! ,A zászlót” mit megénekeltél szabadon felkapta a szél március idusán. Szemedben talán ezt a lobbanást vitted az Idő nélküli végtelenbe. Kapaszkodhatunk hitbe, értelembe távozásod megfoghatatlan, akár a gondolat hossza. Hajdani parasztjaid sorsa képzelt szabadság, országúti arcok, a megvívott, a megvívatlan harcok mind odafértek szíved mellé. Uramisten mit mondhatnék?! Emlékedre támaszkodva szavaidat visszhangozva hang nélkül szólok hozzád, Isten hozzád! 1992. március 16. Laterna magica Élénkbe vetül és egyre nő a kép sokféle emberek nézzük ugyanazt sokféleképp Kör Idegkaptatókon lépkednek az órák a dél megkondítja hangszerét esti tévé vételmérgezés után ébrenfelejtett álmaimra rápisszeg a hajnal
