Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-04-05 / 81. szám

1992. április 4-5., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM © A szellem szabadságot akar! Schéner Mihály: ez a határmenti vidék vára és bástyája legyen a sokszínű nemzetiségi kultúrának Két hónapja már, hogy társa­dalmi szervezetként megalakult a Magyar Művészeti Akadémia. A tagok sorában ott találhatjuk a szükebb pátriánkhoz több szál­lal kötődő Schéner Mihály kép­zőművészt is, A „demiurgoszi bölcselőt”, a mestert megkér­dezzük alkotói törekvéseiről, a művészet és az akadémia viszo­nyáról, valamint arról, hogy az akadémiai eszme talál-e nálunk művelhető kertet vagy ligetet. — A kultúra mai állapotában érzékelhetjük, hogy az önmagá­val elégedetlen művészet tágas­ságra vágyik, saját lehetőségeit megkérdőjelezi; miközben úgy tűnik, elfáradt már „szagosod­ul’ . Milyen szabadsága van ma a művészetnek? — Korábban monolitikussá tett „prokrusztész-kultúrát” hoztak létre mesterségesen azál­tal, hogy az „alacsonyát” fel-, a „magasat” leértékelték. Általá­nosan egyenlősdi tendencia ér­vényesült! Ugyanakkor a mű, mint érték megkülönbözteti magát saját természetével és lé­ténél fogva. Egyrészt mestersé­ges kultúra volt, másrészt egy- irányba vezérelt, inkvizítori mó­don ráerőszakolt, amely kelle­mes „ÓL-MELEGET” árasz­tott, de a mű, mint a szellem produktuma megkülönbözteti magát és ezáltal egyénivé válik. Ami egyéni lett volna, az fel­olvad és megsemisült, mert nem kapta meg saját belső és külső szabadságát, amely a szellem­nek alapvető létformája. — A kultúra válsága leérté­kelte a szellem teljesítményét? A művészet díszítő pitykegomb lett, ami felesleges? — Már a múltban a pénzügy- miniszteri utasítások elősegítet­ték, hogy a szellemi mű ipari termékké silányodjon. Ahol a szellem nem több, mint puszta tárgy: paszta, fogkefe vagy láb­törlő. Megfosztva kivételes szellemi értékhordozó mivoltá­tól! — Megtalálja a magyar kul­túra a saját arcát vagy továbbra is „álarcosbálban” vagyunk? — Úgy tűnik, mára az óriási politikai változás, átalakulás gyökerében megváltoztatja múltunk kulturális arcképét. Ám számomra és sok alkotó ember számára az óhajtott, áhított vál­tozás — ami demokratikus—az egyén és szellem szabadságát nem hozta el. Reméljük, hogy a sokféle etnikum kulturális lehe­tőségeit — beleértve a mi ma­gyarságunkat is — felszabadít­ják a politika terhei alól. Látni­való, az átmenetiségben a mű­vészet sokkal széttöredezettebb állapotba került. —Az átalakulóban lévő vidé­ki kulturális intézményrendszer inkább az evés-ivás színterévé válik? — A provincializmus, az el­maradottság, az elszegényedés, a vidéki kulturális intézmények megszűnése, anyagi elapadása még a meglévőt is leépíti, szelle­mi értelemben kiüríti. Nem lá­tom a nép, a nemzet kultúrájá­nak kialakuló, soknemzetiségű arculatát. Az egyéni, sokszínű kultúrának a belső értékei nem találták meg saját közösségi for­májukat. A szellem liberális, merkantilista értelmezése foly­tán sok esetben gebinbe kerül­nek a kulturális létesítmények, ahol a kommersz, az olcsó, a giccses találkozik a most napvi­lágra került mérhetetlen ízléste­lenséggel. Ez idáig nem vehet­tünk tudomást erről, ugyanis kultúrmisszió helyett kultúrpo­litikai egyirányúsítás folyt az elmúlt negyven évben. — Mi adhat reményt egy al­kotó ember számára, amikor a kultúrára egyre kevesebb pénz jut? —A gyermek jövője ad bizta­tást! A gyermeknevelés nagyon fontossá válik, generáció, amely szabad szellemben él majd. À ma nemzedéke félig szolgaság­ban nőtt fel, kiábrándult, pesszi­mista a folytatódó gazdasági nehézségek miatt. Morálisan betegeskedő és válságos álla­potban vagyunk és ez tovább tart! — Van-e kivezető út ebből a válságból? — A szellem teljes szabadsá­got akar magának. Ez a szellem megkülönbözteti magát és má­sokat, ezáltal, hogy tiszteletben tartja a másikat, a másfélét — midőn önmagát is képes megva­lósítani szabadsága által. Amennyiben a liberális demok­rácia alatt ez^értendő, akkor a nemzet kultúrája nem juthat „ebek harmincadjára”. Ákkor nem kis idő múlva lehet remé­nyünk, hogy megvalósuljanak a Magyar Művészeti Akadémia tézisei. Most még alig látom ennek jelét. — Az akadémia — Platón szerint öregek tanácsaként — méltányosabb ítélőszék volt. Jó tanítványokra volna szükség? — Nagyon fontos volna az alkotói tevékenység mellett a missziói munka, amely alatt nem a „kultúr-szendvics” embe­rek kuratóriumokban alkotáso­kat fitymáló elbírálását értem, hanem a szépség és igazság magasabbrendűségét, melyet csakis a szellem képvisel szelle­me által, és nem a pénz kizáróla­gossága által. A kultúrának tisz­ta, jószándékú orientálásra, ter­jesztésre és közvetítésre van szüksége. Olyan kultúrmisszionáriu­sokra volna szükség, akik szív- vel-lélekkel és szellemi autenti- kusságuk által képesek a nép, a közösség magára ismerését se­gíteni. A művek ösztönzésével érzelmekben gazdag és nem gyűlölködő emberek élhesse­nek! A valódi tevékeny — sok­szor nem látványos — munkát kellene támogatni, nem a szim­póziumok ellobbanó rivaldafé­nyére költeni. Mert a szellem „konfirmálásra”, megerősítésre szorul. A békéscsabai Meseház Alapítvány a még ki nem ala­kult, de el nem rontott gyermeki lélekre épít. Jómagam hiszem, hogy hasznos, bízom abban, hogy a város vezetői is felisme­rik ennek jelentőségét. — A szellem kultúráját a kul­túra szellemével kell megerősí­tenünk? Úgy látom, a politikai pártok csőlátása inkább a kisa­játítást erősíti. A haza szó sza­bad áia lett. a miből jó vásárt lehet csinálni. — Meggyőződésem, a ma­gyar kultúra a pártok felett és kívül álló, de egyben a bennük lévő és saját értéküket is de­monstráló szellemi folyamatos­ság, tévedéseivel, hibáival, megváltoztathatóságával együtt a sajátunk. Mert mi lenne szebb feladat a művészetben, mint a folytonos vágy arra, hogy a tö­kéletességet elérjük a nem töké­letes és nem abszolút által?! Ez a tökéletesség az isten utáni vágya a gyarló embernek! Ami a mű­vészetben kivételes ajándék­képpen az emberiségnek meg­adatott. — A Magyar Művészeti Aka­démia megteremtheti a magyar alkotások rangját, egyesíthet minden nagy értékű erőt, vagy felerősíti a létező ellentéteket? — Téves az olyan szándékú törekvés, mely magát kiemeli mások kirekesztése által. Ez a vád érte a „csibe” korát élő Ma­gyar Művészeti Akadémiát is. Sajnálnám, ha a vád beigazolód­na. — Milyen művészi elképzelé­seket szeretnél megvalósítani a közeljövőben? Az akadémia mi­lyen új lehetőségeket biztosít a művészet számára? — Az akadémia alakuló ülé­sén felszólalásomban kifejtet­tem „SZÁZ”-éves frusztrált vá­gyamat — hogy legyen valami szellemi fóruma ennek a kis or­szágnak, mely bőségesen ter­melt tehetségeket, és hatalmas alkotói letétek születtek itt. Olyanok, amelyek napvilágra kerültek, de olyanok is, amik nem. Azt hiszem azonban, nem volna szabad az akadémiának abba a hibába esnie, mintha a meglévő nagyszerű letétek és a szép alapszabály azonos lenne az akadémia tevékenységével. Jeleztem, mindaddig csupán hideg strukturális formák ma­radnak a szép törekvések, amíg valóságos tevékenységgé nem válnak. Súlyos a helyzet szű- kebb hazámban, az elárvult ke­leti országrészen, Békés megyé­ben. Szeretném, mint a kultúra több évtizedes talpasa, ha e ha­tármenti vidék „VÁRA és BÁS­TYÁJA” lenne a sokszínű nem­zetiségi kultúrának. A Ma­gyar Művészeti Akadémia fon­tos, orientáló, támogató szerepet tölthet be az etnikumok kulturá­lis kapcsolódásának javításában is. Remélve, hogy a kultúra nem lesz újra a politika áldozata! Szilágyi András „Mi lenne szebb feladat, mint a folytonos vágy a tökéletességre?”

Next

/
Thumbnails
Contents