Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25-26 / 98. szám
1992. április 25-26., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Fájdalom és boldogság Festészetről, kultúráról és hűségről beszélgettünk Koszta Rozóval gyulai otthonában A művészetbarátok ismerik Koszta Rozália művészetét. De hogyan élte meg a változásokat? Mi a véleménye szeretett városa, Gyula, megyéje kulturális, művészeti életéről, valamint saját alkotói lehetőségeiről? — A város el van foglalva azzal, hogy a gazdasági bajokat rendezze, nagyon szegény. Próbál „megmozdulni”, de a pénzügyi szűkösség miatt még a meglévő — igen gazdag — kulturális intézményrendszert is nagy nehézségek árán tudja csak fenntartani. Szép tervek lennének, de az anyagi feltételek nem adottak. — A hagyományos értelemben vett hatalmi ,,mecenatúra” megszűnőben van. Eszébe jut-e valakinek, hogy élnek a városban művészek, a szépségteremtés apostolai vagy a szegénység „elaltat” bennünket? — A kulturális fellendülést, a művészeti megbízásokat én nem a várostól remélem, hanem annak intézményeitől, szerveitől. Látok olyan mozgást, hogy kezdenek rájönni: szükség van a művészetre. Óriási meglepetés volt számomra, amikor a Társadalombiztosító Intézet vezetője felkeresett és kért, fessem meg névadójukat, Szent Kristófot, a szegények gyámolítóját. Megtisztelő feladat volt. — Szíved szerint való volt ez a felkérés, hiszen a városért sokat tettél az elmúlt idők folyamán. — A megbízás szakmailag is érdekes volt; nagy gondban voltam, hogyan oldjam meg. Fessek egy modem embert? Imitáljak egy középkorú figurát? Mindkettőt elvetettem, s végül Zoltai Dénes esztéta barátom tanácsára Dürer fametszetei közül — aki Szent Kristófot több életszakaszban ábrázolja — kiválasztottam a fiatal, energikus Szent Kristófot és „áttettem” a saját stílusomba. Nagy méretről lévén szó, némi kompozíciós módosítás után színnel „megtöltöttem”, s a fő figura nyakába nem Dürer-gyermeket, hanem a szomszédom kisfiát festettem. — Mit jelent számodra a hűség, hiszen eszmélésed és alkotói pályád elválaszthatatlan Gyulától? Városi festőnek tekinted magad vagy az Alföldhöz kötődő realista szellemiséget képviseled művészeteddel? — Én annyira gyulai vagyok, hogy ezt minden porcikámban lehet érezni! A hatvanas évek baráti szelleme olyan erős, bár sokan szétszóródtak, még mindig tartjuk a kapcsolatot. Ha Gyulára jönnek, én egy biztos pont vagyok. Figyelünk, törődünk egymással. Még ennél a megrendelésnél is ügyeltem, hogy jelen legyen Dürer szelleme, a várost jelképező középkori vár és természetesen én is! Nem volt sok pénzük, de ingyen is megcsináltam volna. Az a gondolat, hogy nekik festmény kell tőlem, aki itt élek Gyulán, háttérbe szorít minden anyagi megfontolást. A régi épületet eredeti, korhű állapotába állították helyre, s elhelyeztünk még öt „apró” méretű, gyulai témájú képet. — Mennyire volt korábban kiszolgáltatott egy alkotó a hatalomnak? Véleményed szerint felszabadult-e a művészet vagy újabb kirekesztő korlátokba ütközik? — Azt nem éreztem, hogy engem a hatalom korlátoz; amikor visszajöttem szülővárosomba, a kutya sem törődött velem. „Maradj Pesten, mondták a barátaim, vidéken megszűnsz művésznek lenni!” Ugyanakkor elvártak volna politikai megnyilvánulásokat tőlem, de én festettem a magam parasztjait, a kis házakat... Gondoltam, ha már „mély vízbe” ugrottam, akkor csináljam azt, ami nekem jólesik. Annak ellenére tettem ezt, hogy az akkori Leningrádi Repin Intézetben végeztem festő szakon, ami „nem semmi”. Szakmailag igen színvonalas képzés folyt ott. — Diplomamunkád a földosztást jeleníti meg. Napjainkban, amikor új földosztás lesz, újrafogalmaznád a témát? — Ezt úgy megfesteni már nem lehet. Az életvitel, az életérzés a régi módon nem létezik, tematikusán nem lehet már közelíteni, hiszen ma mást jelent a föld... Diplomamunkámon is hiányolták a kulákokat. Én csak azt akartam kifejezni, hogy a nép, akinek jár a föld, kapja vissza. A magyar sajátosság érződik rajta — állapította meg egyik professzorom, pedig nem volt a parasztokon nemzeti viselet. — Milyennek látod az emberek arcát? A képeiden, portréidon mindig szembe néznek az arcok, a tekintetek pedig találkoznak, nyíltak, őszinték. Gyermekarcokat festeni igen nehéz feladat, mégis szereted ezt a műfajt— Nem tudom megmondani, milyen az ember, de ha megfestem: OLYAN. Foglalkozunk egymással, szótlanul. Nekem intuitíven kell megéreznem, hogy az ember, akit festek, milyen. Tulajdonképpen csak végrehajtom azt, amit ő SUGALL. Tehát nem is én festem meg, hanem „ő” FESTI... Én csak megadom neki a FORMÁT. A festés intenzív kapcsolat és teljes azonosulás. —Mi a véleményed ETIKA és ESZTÉTIKA viszonyáról? Az ecsettel sikeresen vívod meg csatádat a pillanatnyi nyugalomért? — Ha festek, azt nem rutinnal teszem! Teljes egészében ÁTÉLEM. Az a legszebb, amikor meglátom és elképzelem, amikor meg kell oldani, akkor jön a KÜZDELEM! Annyira átélem, hogy teljesen kimerülök, valósággal kiszívja belőlem az erőt. Én nem tudok szériában festeni, képtelen lennék rá; azon túl, hogy morálisan veszélyes út, aki ezt teszi, az hiteltelenné válik, dekorativ itásba süllyed. — Van-e érdekérvényesítő lehetőségük a művészeknek a helyi önkormányzatban? — Létrehoztuk a Gyulai Művészek Társaságát, semmink nincs, még arra sincs pénzünk, hogy a leveleket szétküldjük..., de megoldjuk. A Kohán-évfor- dulót is mi szerveztük meg a Dürer Társasággal közösen. Szükség van az önkormányzat felé a kezdeményező szerep felvállalására. Később az önkormányzat kért javaslatot tőlünk, például a XX. századi hősök emlékműve ügyében. A hivatal Szerváciusz Jenőt javasolta, mi azt mondtuk, őt becsüljék meg más megbízatással. Felmutattuk Kohán A HÁBORÚ EMLÉKE című művét, ami megvan, ami egyetemes érték, azt helyezzék piadesztálra! Aki hozzánk fordul, hogy segítsünk, mi őszintén megtesszük. Vagy elfogadják vagy nem, de mi nem rejtjük véka alá a véleményünket. — Felmutatjátok a helyi, de nem provinciális szemléletű, esztétikai műveket. Kritikai értékfelvállalás ez? — Igen, vegyék észre, ez nem politika, ez tényleges művészi érték. Ez a társaság felemeli szavát a gyulai értékek védelmében. Tervezünk közös kiállítást is, akkor a nagyközönség is látni fogja, hogy létezik ilyen törekvés... Előbb tenni kell, azután kérni!!! — Az élet teljessége maga az alkotás, ami átsegít a magánéleti nehézségeken? — Szüleim elvesztése, hiánya maró fájdalom volt, amitől úgy érzem, nem tudok megszabadulni. Elkezdtem őket festeni, s ahogy készültek a képek, oldódott a fájdalom. A FESTÉSZET nekem ebben is segített. Természetesen hiányoznak, de nem fáj már olyan élesen. A falakon a RÓLUK készült képeim — itt vannak velem, együtt vagyunk. Számomra a festészet FÁJDALOM és BOLDOGSÁG, az ÉLET ÉRTELME. Szilágyi András Kohán emlékére. „Felmutattuk Kohán művét, ami egyetemes érték.” Fekete-Körös. „A festés intenzív kapcsolat és teljes azonosulás.” Szent Kristóf, a szegények gyámolítója „Én annyira gyulai vagyok, hogy ezt minden porcikámban lehet érezni!” Tanya. „Festettem a magam parasztjait, a kis házakat...”
