Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-15 / 90. szám
TÉNY-KÉPEK «S MEGYEI HÍRLAP 1992. április 15., szerda Odett szerint boszorkányok pedig vannak Látogatóban egy békéscsabai jósnőnél Szerintem kétféle embertípus van a világon: az egyik fajta hisz a jóslatokban, a másik nem. Bonyolítsuk egy kicsit az alapképletet! Akik jósoltatnak maguknak, s a jövendölés sűrű, fekete fellegekkel terhes, nem veszik komolyan emberüket. Akiket pedig csupa kellemes hírrel áraszt el a jós, bizony jóleső érzéssel könnyebbülnek meg: mégiscsak szerencsés csillagzat alatt születtek. Zsótér Odettról, a középiskolás diáklányról sokáig semmit nem tudtunk. A televízió Asz műsorában figyeltünk fel rá. A tehetséges, különleges fiatalokról szóló adást Gyulán forgatták. Odett is jelentkezett. Nagy sikere volt, még a tv-stáb tagjai is sorban álltak, hogy jósoljon nekik. Azóta már egy másik, április 10-ére szóló televíziós meghívásnak is eleget tett. Nemrégiben békéscsabai otthonában kerestük fel Odettet, a gyulai kertészeti szakközépiskola negyedikes tanulóját. Amíg vendéglátónk „jósnővé változott”, körülnéztünk minibirodalmában. Bibliát, horoszkópot, rengeteg könyvet, köztük a „Titokzatos erők, csodás esetek” és Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban” című kötetét fedeztük fel. Az asztalon jóskártya — szolgálatra készen. Később megtudtuk: Odett mindenhová magával viszi. A szekrény vitrinjében boszorkánybabák; az egyiket a barátnőjétől kapta, a másikat az Ász-tói, ajándékba. A kedvünkért Odett a pókhálóhoz akasztja. Igen, igen! Pókháló is van a szobában, de nem olyan, amire a hétköznapi ember gondolna. Fonalból szőtt, hatalmas fekete háló, az ágy fölé kifeszítve. Hamisítatlan jósnői szentély... Már csak az üveggömb és a fekete macska hiányzik. — A fekete macskában nem hiszek — mosolygott Odett. — Sokáig volt egy fekete cicánk. Egyáltalán nem igaz, hogy rossz jel, sőt. — Sokan jósoltatnak manapság? •— kérdeztük, miután kiöltözve, Ifisminkelve a heverőjére telepedett a vendéglátónk. — Igen, nagyon sokan. Főleg az iskolában. Akik már ismernek, gyakran odajönnek hozzám, jövendöltetnek. Az elsősök, amikor megtudják, mondogatják egymás között: nézzétek, ez a lány jósolni is tud! S bizony megesik, hogy a tanárok is megkeresnek. — Meg lehetne élni a jóslásból? — Hogyne. Kétszer próbáltam már eddig pénzért jósolni; a Mohácsy-napokon és nálunk egy házibulin. Huszonöt forintot kértem mindenkitől. Nem panaszkodhattam a végén. Szóval, lehetne csinálni hivatásszerűen, biztosan jól megélnék belőle. —Hogyan lesz valakiből jós? — Családi hagyomány. Gyerekkoromban a nagymamám sokszor vetett kártyát. Nagyon izgatott a dolog. Addig piszkál„Nem igaz, hogy a fekete macska rossz jel’ tani, amíg megtanított. Anyukámtól a tenyérjóslás tudományát sajátítottam el. Könyvekből is sokat olvastam. Eveken keresztül gyűjtöttem az ismereteket, s ma már teljes biztonsággal tudok bárkinek jósolni. — Elhiszik az emberek, amit kiolvasol a tenyerükből, vagy amit a kártyavetés közben jósolsz nekik? — El. A legtöbben elhiszik. Volt egy érdekes eset. Szilveszter előtt megjósoltam egy ismerősömnek, hogy nem otthon fogja búcsúztatni az óévet. Nem akarta elhinni, hiszen régen tervezgette, hogy náluk csapnak bulit. Az utolsó pillanatban egy váratlan körülmény mégis arra késztette: házon kívül töltse az év utolsó napját. Volt már olyan is, aki felelősségre vont, mert olyasmi történt vele, amit nem jósoltam neki. Kiderült, csupán elfelejtette vagy nem figyelt arra, amit mondtam. Nem lehet egyébként mindent a jóslásra fogni. Lehet, hogy valaki éppen azért változik meg tudatosan, mert megjövendöltem. Ha jó irányba változik, máris eredményt értünk el. —: Szerinted vannak boszorkányok? — Igen, egyszer találkoztam egy nővel. A Vajdaságból jött. О egész biztos boszorkány volt. —Ezt honnan lehet látni? — Benne van az adottságaiban, az-egész lényében. El sem titkolhatja. —A családban mit szólnak a hobbidhoz? — Sokáig nem törődtek vele, hiszen többen is csináltuk. Egyszer azonban valami rosz- szat, egy családi tragédiát jósoltam. Meg is történt. Azóta apukám nem szereti, ha ilyesmit csinálok. — Mennyire vagy kíméletlen azokkal szemben, akiknek rosz- szat kell mondanod? — Van egy alapelv. A halált nem szabad megjósolni. Nem is szoktam megmondani. Egyébként mindent őszintén elmondok, amit látok. Nagyon sok embernek tele van a tenyere apró háromszögekkel. Az enyém is. Ez a rákos betegség jele. Természetesen nem kell mindjárt arra gondolni, hogy az illető rákos, de megvan rá a hajlama, s jobb, ha leszokik a káros szenvedélyekről, a dohányzásról, a szeszes italról. Nem titkoljuk, a végén fotóriporter kolléganőmmel mi is jósoltattunk Odet- tel. Bal kezünkből kiolvasta, meddig tart az életünk, megtudhattuk, mit várhatunk a szerelemtől, lesznek-e gyerekeink, mennyit s hová utazunk életünkben, milyen betegségek támadnak meg, menynyire vagyunk céltudatosak, s mennyire szeretünk irányítani. Megnyugodva vettünk búcsút a jósnőtől. Természetesen elhittük — hogyne hittük volna el —, hogy hosszú életűek leszünk és A kártyavetést a nagymamától tanulta Odett „Nagyon sok embernek tele van a keze apró háromszögekkel. Ez a rákos betegség jele” Fotó: Kovács Erzsébet szerencsés életpályának nézünk elébe. L.E. Gyöngyi élete úgy kezdődött, mint a mesében Édenből a pokolba Hetek óta a dossziémban őrzök egy levelet. Furcsa módon mindenhová magammal viszem. S valahányszor megpillantom a fekete borító alatt „Utolsó szal- maszál” címzéssel, megszólal bennem a lelkiismeret: egy ember — illetve néhány hónapja kettő — segítségre vár. Akiktől megkaphatta volna, pontosabban akiknek meg kellett volna adniuk, szinte egy csapásra cserben hagyták. A jövőben is szívesen felajánljuk e hasábokat azok számára, akik — önhibájukon kívül! — kilátástalan helyzetbe kerültek, s nincs reményük a talpra állásra. Elsősorban azok levelét várjuk, akik vállalják a nevüket, s adott esetben a nyilvánosságot is, ha esetüket feldolgozzuk lapunkban. Természetesen a bizalmas információkat magunk is bizalmasan kezeljük. Kérjük, írjanak nekünk, lehetőségeink szerint mindenkinek válaszolunk. A borítékra ne felejtsék el feltüntetni a jeligét: „Utolsó szalmaszál”. Gyöngyi — nevezzük így a megkeseredett fiatalasszonyt — élete úgy alakult, mint a mesében. Alig volt 18 éves, amikor megismerte álmai lovagját, s felcsillant benne a remény: talán végleg szakíthat a múlttal, otthagyhatja a szülői házat, ahol elvált édesanyja nevelte... „...beleszeretett egy másik nőbe...” —Nevelt? Ott laktam nála— próbálja érzékeltetni kettejük kapcsolatát Gyöngyi, amikor leülünk beszélgetni Szarvason, valahol a belvárosban. Nem mondja ki, de gyanítom: Gyöngyi erősen elvágyott otthonról. Esküvője napján soksok tehertől megszabadultam megkönnyebbülve mondott búcsút addigi életének. S boldogan gondolt arra, hamarosan teljesülhet a férje sokat emlegetett vágya... Gyermeket vártak. (Részlet Gyöngyi leveléből: „Az első hetekben’felhőtlen volt minden. Vagy inkább én hittem annak, mert későn kapcsoltam. О jól érezte magát, egyre többször ment el nélkülem. Kiderült, hogy beleszeretett egy másik nőbe...” Gyöngyi számára itt kezdődött a pokol: átvirrasztott éjszakák, könyörgések, veszekedések. — Az utolsó napon sokáig próbáltam János lelkére beszélni. Hajthatatlan volt. Rám parancsolt, hogy mire hazajön, ne találjon itthon. Akkor a szüleinél laktunk. Sem édesapja, sem édesanyja nem marasztalt egy percig sem. Ott álltam egyedül, s szó szerint nem volt hová mennem. Anyám még az esküvő előtt értésemre adta: hozzá nincs visszaút —- emlékezik vissza a halkszavú. szőke fiatalasszony. Menekülés az öngyilkosságba Elveszítette az utolsó szalmaszálat is. Az öngyilkosságba menekült. Bevett egy marék gyógyszert, de kihányta, még mielőtt felszívódtak volna a pirulák. — Amikor a férjem ezt megtudta, hazajött és üvöltözött rám. Attól félt, börtönbe kerül, ha valami bajom lesz. Akkor is csak magát féltette, nem engem, s nem a gyerekünket. Iszonyúan kínzott a lelkiismeret, hogy velem együtt meghalhatott volna az a szegény kis ártatlan gyerek. Csak hát... Teljesen kilátástalan helyzetbe kerültem. Nem volt hová mennem, 3-4 ezer forintot kerestem egy varrodában. Nem akartam azzal a tudattal élni, hogy nevelőintézetbe szüljek egy gyereket, én meg csőlakó legyek... Gyöngyi erőt vett magán. Most már élni akart, felnevelni a gyerekét egyedül, akárhogy is lesz... Decemberben a karácsony, a szeretet ünnepe ajándékozta meg egy kislánnyal. Idős rokonok fogadták be a szomszéd faluban. Legalább fedél volt a fejük felett! Persze, végül is köszönettel és hálával tartozik szállásadóinak, mondogatja Gyöngyi, átmenetileg ez is megoldás. Csak hát mégsem élhet úgy sokáig, hogy sokadmagával lakjon egy szobában, a gyerekét ne tudja zavartalanul szoptatni, és folyton attól rettegjen, a régi ház nem éppen komfortos környezetében nehogy valami betegséget kapjon a kislány. Aztán mégis jött a baj, hiába óvta-gondozta gyermekét, ahogy csak tőle tellett. Kórházba kerültek, mert a kisbaba nem gyarapodott. — Szerencsére túl van a nehezén. Most éppen 5 kiló és egy deka. Gondolom, azért nem hízik, mert öt is megviselte az a rengeteg kínlódás, amin átestem. Látogatók a szülőotthonban Gyöngyit felkavarta a beszélgetésünk. Végig sírdogált, s pici gombóccá gyűrte a papírzsebkendőjét. Pedig ha nem köny- nyezne, nem látszana rajta a sok gyötrődés. Tisztaság, rendszeretet tükröződik a megjelenésén. Nem hagyta el magát. — A férje meglátogatta, amióta elváltak? — faggatom tovább kíméletlenül. Nem váltak el, pontosít Gyöngyi, megvárja, amíg János adja be a keresetet. Megint elsírja magát. Eszébe jut, hogy a szülőotthonban megkereste annak idején, decemberben... a barátnőjével. ,,Most már nem Szeretem, sőt. Annyi keserűséget okozott, hogy nagyon meggyűlöltem. Nemrég bevonult katonának, ennyit tudok róla. Tartásdíjat sem tud fizetni, ezért az önkormányzattól kapok havonta 2 ezer forintot." Az önkormányzat segítsége ezzel ki is merül. Sem szükség- lakással, sem más lehetőséggel nem biztatja Gyöngyit. Legalább tíz évet kellene várnia a lakásigénylők listáján, de mi lesz addig? S hogyan tudna egy lakásra valót megspórolni egyedül? Merthogy: — Édesanyám..., ШеП’е anyukám (???) is meglátogatott a szülőotthonban, de nem azért, hogy hazahívjon. Hozzá nem mehetnék. Édesapám egy másik megyében él, amit tud, segít, de ők is hárman laknak egy másfél szobás lakásban. A testvérem katona. Nincsenek barátaim, ismerőseim. Csak a rokonok, akiknél meghúzódtunk. De hát a körülmények... Utoljára megkérdeztem Gyöngyitől: férjhez menne még egyszer? — Igen! — mosolyodon el. Csak most már sokkal jobban megnézném, kivel kötöm össze az életem! „Itt vagyok az én 19 évemmel, számkivetve, cserbenhagyva, megalázottan...” — írta Gyöngyi első levelében, lezárva életének eddigi történetét. Elmentem hozzá, mert úgy éreztem, olyan szakadékba zuhant, amiből egyedül nincs, és talán soha nem lesz ereje kimászni. Amikor találkozunk, nem ígértem neki megváltást, csodát. Azt viszont igen, hogy közzéteszem a kívánságát: Gyöngyi emberhez méltó körülmények között szeretné nevelni a kislányát. Albérletbe nem mehet, hiszen a gyed-böl nem tudná fizetni. Ezért elsősorban olyan magányos, idős emberek jelentkezését várja — lehetőleg Szarvason vagy környékén —, akik helyet tudnának neki szorítani, cserébe Gyöngyi a gondjukat viselné. Szívesen felvenné a kapcsolatot elvált, csalódott, magányos férfival is, aki befogadná, s jobb társa lenne a férjénél, akiről azt hitte valamikor, nála nincs jobb. Kérjük azokat, akik segíteni tudnának Gyöngyinek, a szerkesztőségünk címére küldjék levelüket (5600 Békéscsaba, Munkácsy u. 4.). A borítékra feltétlenül írják rá a jeligét: „Gyöngyi”. László Erzsébet Gyöngyi most már élni akar, és emberhez méltó körülmények között szeretné felnevelni a kislányát Fotó: Kovács Erzsébet
