Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11-12 / 87. szám

MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 0 1992. április 11-12., szombat-vasárnap SZORÍTÓ Anyag, forma, átlényegülés Lonovics László: Pengetöredék, 1992 Lonovics László és Varga Géza munkáinak gyűjteménye, amely április 3-a óta látható a Munkácsy Mihály Múzeum ter­meiben közös, mégsem egy, hanem két kiállítás. Közös any- nyiban, hogy együttesen tetőz­nek be egy, az utóbbi két-három évben (még inkább hónapban) már más művészeti esmények- ben is érzékelhető folyamatot: a nemzedékváltást a békési térség képzőművészeti életében. Most veszi át a harmincasok-negyve- nesek nemzedéke a művészeti élet, közízlés, művészeti kultúra alakításában a terheket, a kezde­ményezéseknek és a felelősség­nek azt a súlyát, amelyet a mos­tani érett, ötvenen-hatvanon túli művészek még csak „most”, alig húsz-huszonöt évvel ezelőtt vállaltak át a régió huszadik szá­zadi művészeti arculatát megha­tározó alapító nemzedéktől. • S abban is közös tárlatuk, amiként a századvégi művészet kihívásaira mindketten az anyag-forma-átlényegülés/átlé- nyegítés dilemmájának a felol­dási kísérleteivel válaszolnak. Tehát a legnehezebb, legfelelő- sebb magatartásformával. De ugyanezen a ponton válik szét, tagozódik kétfelé, kettőre az egy plakáton, meghívón s azonos tető alatt meghirdetett kiállítás. Lonovics László grafikusmű­vész egyéni tárlata: visszapil­lantó jellegű, hiszen szitanyo­matos fénygrafikai lapjai egy egész évtizedet világítanak át, ezt a nagybeteg embert, a Nyolcvanas Éveket, s miután a bajok forrásait és okait a színkép teljes felragyogtatásával sem sikerült felderítenie, s a filmek a legérzékenyebb hívóanyagra sem reagáltak, most, a kilencve­nes évek elején újra ecsethez nyúlt, festőként is újra bemutat­kozik, s legújabb munkáin, ami­kor már minden testidegen esz­közben megrendült a bizalma, ujjaival, legszemélyesebb kéz­jegyeivel, gesztusaival próbálja hitelesíteni — legalább saját kínjait, őszinteségét, lelkiisme­retét. Lonovics pályáján megha­tározó mozzanat volt, amikor több mint egy évtizeddel ezelőtt elszakította magát a látványfes­tészet és -grafika kötelékeitől, s elmerült a hol mértaniasabb, hol biologikusabb struktúrák éteri világában. Oda, az elszakadás pontjához visszatérni sohasem lehet már, de nem is kíván a művész; legújabb festőgrafikai táblaképeinek a közege elmosó- dottabb, oldottabb, képléke­nyebb, motívumai és jelei azon­ban érdesebbek, keményebbek, anyagszerűbbek, mint a nyolc­vanas évekbeli szitáké; korunk transzfigurációja, a dolgok, anyagok, magatartások, esz­mék, eszközök, dimenziók cso­dálatos átváltozása, egymásba tűnése, ozmózisa vonzza képze­letét; Lonovics ma már közvet­lenebbül, egész lényével kíván jelen lenni a lét lávaszerű ör­vénylésében. Varga Géza is a szobrászat anyagainak, anyaghatásainak a szinkronizálásában érzékeli/ér- zékelteti korunk egyik alaptör­vényét: az átlényegülés már- már mitikus csodáját és mére­teit. Leggyakoribb a fém (bronz) és a fa szervülése munkáiban, de legújabb kisplasztikái (márpe­dig ő, ellentétben Lonoviccsal, csak legfrisebb alkotásaiból vá­logatott) szinte az ősnépek és ősművészeti kultúrák természe­tességével állnak össze kőből, agyagból, csontból, fából, vas­ból, üvegből, talált és formált elemekből, kultikus és profán tárgyak törmelékéből. Ez a mind groteszkebb, sőt moralizálóbb hangvételű „já­ték” azonban sohasem öncélú üresjárat, a szobrász e kissé tá­voltartó, szarkasztikus-ironikus barkácsolás mögé rejtezik tér­szobrokba kívánkozó indulatai­val, csalódásaival, kételyeivel, kiábrándulásaival; fityiszt mu­tat a sorsnak és a történelemnek, hogy ha már ellenállni, győzni, érvényteleníteni nem adatott meg számára, legalább „eszter­gálja”, csiszolja, gömbölyítse lágyabbá, ütközésmentesebbé „az emberke tragédiáját”. Egyedül paraszt nagyszülei­nek emléket állító Szárnyas oltá­rában áll elénk védtelenül, le- fegyverzetten, kihívás és meg­botránkoztató vagy ugrató szán­dék nélkül; erdélyi barangolá­sainak tárgyi, természeti és szel­lemi reminiszcenciái érmein kívül ebben a középműfajú mű­ben hatnak legelevenebben s ugyanakkor legegyetemeseb­ben, s általa a magyar szobrá­szatnak abba a termékeny ex­presszív vonulatába illeszkedik, amely a gótikus szentektől és korpuszoktól Szervátiusz Jenőn és Kós Andráson át a Vargánál is fiatalabb Kocsis Rudolfig ível. A megnyitó közönsége egy- egy Lonovics-emléklappal és Varga-emlékéremmel távozha­tott.' Jelképes gesztus: igen, a művész elsősorban adni akar. Én azonban arra kérem azokat, akik jelenlétük révén kiérdemel­ték ezt a szokatlan ajándékot: tekintsék magángyűjteményük első vagy akár sokadik darabjá­nak, de mindenképpen buzdítás­nak a vizuálisan kulturált társa­dalomért fáradozók részéről. Banner Zoltán Széri-Varga Géza: Nagyszüleim oltára Élete a zene, szabad idejében ír Telefoninterjú Fassang János Pál muzsikus-íróval — Halló! Düsseldorf? Fas­sang János Pállal beszélek? — Helló! Fassang János Pál vagyok. Ezen a néven jegyeztek be az anyakönyvbe. Két s-sel írott vezetéknevemben visszaál- lítottam eredeti családnevünket. A család felvidékről származik, nevünk a „farsang” szó tájnyel­vi változatából, a „fassang”-ból ered, s csak egy hivatalos elírás folytán kopott le az egyik „s”. Édesapám, a Budapesten élő neves^ zenepedagógus — Fa- sang Árpád — és testvéreim így írják, s „civilben” én is így hasz­nálom. —A Trabanttal a damaszku­szi úton című regénye olyan hi­telesen ábrázolja a békési tájat és világot, hogy az olvasó köz­vetlen élményt sejt mögötte. Düsseldorf elég messze esik Békés megyétől. — Bizony messze! Szarva­son születtem 1947-ben. Édes­apám a helyi tanítóképző igaz­gatója volt. Még 3 éves korom­ban elkerültünk a városból. A zeneiskolát, zeneművészeti szakiskolát és a Zenaakadémiát Budapesten végeztem, majd a bécsi Zeneakadémián tanultam. Játszottam a MÁV Szimfoniku­soknál, aztán Sankt-Pöltenben, Linzben, Münsterben. Végül Düssledorfban telepedtem le: a Duisburgi Opera szólófagottosa vagyok. Muzsikus csalás a mi­enk. Édesanyám szövegköny­veket írt, Árpád bátyám zongo­raművész, a Filharmónia szól­istája, Zoltán az Operaház első fuvolása. Sokat köszönhetek nekik zenei pályámon. Noha Békés megyétől hamar elszakadtam, édesapám sokat mesélt róla. Gyakran visszajár­tunk Szarvasra, ismerem a Kos­suth utcai szülőházat. A közvet­len élményeket Mezőberényben szereztem. Édesanyám rokonai­nál gyakorta vendégeskedtem. Ma már az országtól is távol élek. Feleségem amerikai szár­mazású. Düsseldorfban teleped­tünk le, de Magyarországtól nem szakadtam le. Ott nőttem fel, ott élnek szüleim, testvé­reim. Rendszeresen hazajárunk. Három gyermekünk közül 12 éves kislányom szépen beszél magyarul, a két fiú — 7 és 9 évesek — inkább németül és angolul, de ők is tanulgatják a magyart. — A hallottak nem nagyon magyarázzák azt, hogy ön már két regényt is írt, s mindkettőt magyarul. — Mindig vonzódtam az iro­dalomhoz, s szüleim szerint már kicsi koromban rendkívül élénk volt a fantáziám, s eredeti mó­don fejeztem ki magam. Mesé­lik, hogy még négy esztendős sem voltam, amikor megharagí­tott édesanyámat a következő­képp próbáltam megbékíteni: „Annyú! Csavarkózzunk össze és boldogáljunk egy kicsit!” Való igaz! Mindig volt bennem valamiféle íráskényszer. Már diákkoromban is gyakran írtam le gondolataimat. Állandóan fi­gyelem a világot, az otthoni ese­ményeket,, s ha tehetem, reagá­lok is rá. Ügy érzem, kötelessé­gem. A romániai forradalom idején a Duisburgi Operában teherau­tónyi élelmet, gyógyszert gyűj­töttünk, s magam vittem Buda­pestre az MDF — akkor még Ó utcában lévő — raktárába. Ezt a gesztust Antall József is nagyra értékelte. A magyarországi átalakulás kezdetén rendszeresen írtam a Hitelben is. Ma már olyan hely­zetben vagyok, hogy válogatha­tok, milyen előadásokat, hang­versenyeket vállalok, így több időm jut írásra. Első regényem az Életbiztosítás címet viselte. Egy biztosítási ügynökről szól, aki Csehov jobb sorsra érdemes, ám gyenge, kallódó hőseinek rokonságába tartozik. Humánus érzelemvilágából eredő konst­ruktív elképzelései, jobbnál jobb ötletei semmivé válnak az antihumanista bürokrácia gyil­kos gépezetében. Végezetül az öngyilkosságba menekül, de igazából az se sikerül... Az olyan emberek belső konfliktu­sát akartam ábrázolni, akik mást kényszerülnek csinálni, mint amire a képességeik alkalmassá teszik őket. A regénynek nem volt jelentős visszhangja. — Új regényével Csurka Ist­ván fogadta íróvá. — Igen. 1991-ben jelent meg a Püski Kiadó gondozásában. Valóban Csurka István mutatta be az olvasóknak. Otthoni és „kinti” élményeimet írtam meg. A kisvárosi élményeimről már szóltam. A „disszidensek”-kel itt találkoztam. Úgy tudom, hogy a Békés Megyei Hírlap ismertette már a regényt, ezért nem akarok róla sokat beszélni. El kell olvasni. — Nem kockázatos-e több éves külföldi tartózkodás után regényt írni a „magyarság"- ról? — Nem hiszem, hogy az len­ne. A „külföld” más távlatokba helyezi az eseményeket. Más világ, más emberek, más eszmé­nyek. S nem biztos, hogy az anyagi biztonság, a jólét helyet­tesítheti azt, amit egyszerűen csak „hazá”-nak nevezünk. — Muzsikusnak vagy írónak érzi magát? — Olyan muzsikusnak, aki — amikor van mondanivalója — „íráskényszert” érez. Életem a zene, szabad időmben pedig írok. Most készül a harmadik regényem, de erről nem beszé­lek szívesen. Majd ha megjele­nik. Kutas Ferenc Nagyböjti jeles Március 3-án véget ért az idén igen hosszúra nyúlt farsang időszaka, 4-én, hamvazószer­dán kezdődött a húsvétig tartó nagyböjt. Az eleki németek ha­gyomány- és szokáskörében a böjt időszakában is vannak jeles napok. Ezek egyike a böjt közepének megünneplése. (A húsvéttól visszaszámított három és fél hét az idén március 25-ére esett. Kutatások, érdeklődések során nem sikerült máshol ha­sonló ünneplési formára buk­kannunk.) A korábbi századokban a ka­tolikus elekiek is szigorúan be­tartották a vallási előírásokat, de a hozzájuk fűződő tilalmakat is. A nagyböjt idején például tilos volt minden hangos, zajos, tán­cos mulatság. Azonban, a fiatal­ság főleg, hosszúnak találta ezt az időszakot, s a maga szórako­zási formáját mindig megkeres­te s megtalálta. A fiatal legények a böjt köze­pi szerda este az egyik fiús háznál találkoztak. Ezt a falu több baráti társasága, egymás­tól függetlenül is elhatározhatta. Egy seprűnyélből (vagy egész seprűből) babát készítettek, azt szépen felöltöztették, kifestet­ték, leány formára alakították. Az est leszálltával elindultak a lányos házakhoz a bábujukkal (pucájukkal) együtt. Ott beko­pogtak az ablakon s elpanaszol­ták, hogy a bábujuk nagyon be­teg, kérnek a számára néhány darab tojást. A ház nagylánya kinyújtotta az ablakon az ado­mányt, miközben a legények csöndesen dalolgattak, melyet rendszerint gombos harmo­nikán kísért valamelyik társuk. Ezután tovább indultak egy má-’ sik lányos házhoz, míg össze nem gyűlt igencsak tekintélyes mennyiségű tojásuk. Ezzel gaz­dagodva csöndesen dalolgatva visszatértek valamelyik legény házához. Ott — rendszerint a kiskonyhában — a magukkal hozott vagy a háziak által ado­mányozott kolbásszal finom kolbászos rántottát készítettek. Ám, hogy a művelet ne legyen olyan egyszerű, a tojásokat nem törték fel, hanem a tojás két vé­gét kifúrva egy nagyobb napok Eleken edénybe kifújták a belsejét. Az így elkészített ételt csöndes borozgatással fogyasztották el. Ezeket a tojáshéjakat egy hosz- szú zsinegre felfűzték, mint egy gyöngysort, majd harmonikáz- va, dalolgatva elindultak a templom melletti artézi kúthoz. Az általam leírt böjt közepi ünnep nagyon sokáig ebben, te­hát eredeti formájában élt. Ké­sőbb — különösen a ’46-os ki- és betelepítések után — már a családiasabb, baráti társaságok összejöveteli formájává vált. A művelődési ház német nemzetiségű klubja 10 évvel ezelőtt kezdeményezte ennek a szép szokáskörnek együttes megtartását, továbbéltetését. Erre a célra a kijelölt helyiségbe hozzák a klubtagok a vacsorá­hoz szükséges alapanyagot: kol­bászt, tojást, kenyeret. Itt készí­tik el a vacsorát saját maguk, esetleg meghívott vendégeik számára. A tojáshéjakat ugyan­úgy hosszú zsinegre fűzik, mint hajdan. A klub egyik férfi tagja magával hozza a seprűbábut, a pucát. Miközben a klub hölgy­tagjai a rántottát készítik, a fér­fiak megtáncoltatják a pucát, s kézről kézre adják. Vacsora után a gombos harmonika kíséretével dalolgatnak egy ideig, de soha sem táncolnak ilyenkor. Késő este fölkerekednek, együttesen kisétálnak a templom melletti Lizi-kúthoz. A magukkal hozott tojáshéj füzért hosszú nyelű csáklya segítségével Lizi nya­kába akasztják, mely húsvétig ékesíti a szép szobrot. Fáradt hétköznapjaink között manapság olyan kevés a meg­hitt, bensőséges, baráti együtt- lét. hajlamosak vagyunk arra is, hogy mindig másoktól várjuk saját lelki békénk, örömeink megteremtését, pedig talán elő­ször magunkban kell megbékél­nünk. Valójában csak a boldog, kiegyensúlyozott ember képes másokat is boldoggá tenni. Csöndesen, szeretettel közelíte­ni egymáshoz, másoknak örö­met nyújtani. A hagyományok megőrzése, életben tartása a megváltozott körülmények kö­zött is az lehet, ha akarjuk. Ha akarjuk... TopaSándorné Közös kép a családi archívumból: apa és fia egy hazai kiránduláson

Next

/
Thumbnails
Contents