Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11-12 / 87. szám
1992. április 11-12., szombat-vasárnap О A KÖLTÉSZET NAPJA A költő nem nyújt vigaszt, reményt Kántor Zsolt: Aggályok — Eleven meditációk életről, félelemről, versről Bocsásd meg műveimet és bűneimet... Ki álmában forrósodik át, beteg istenekhez fohászkodik. Kirakja leikéből az oltárra szent tárgyait. S amikor ébred, nem talál semmit önnön bensőjében. Elhordódik mindene, mint a ruhák, mint az emlékek. Egy titka se marad. Alvó rög: éj szembogara csukódik, a csönd zárul rá a tájra. Ki álmokba szivárog az élet elől, elillan, mint a hó hangjából kiszöknek a csillagok. Ki éjszakára kívül hagyja szavait, árva marad, a reggel arcára dermed. Egy kis melegség, ami még megmaradt: sebei, kiáltásai. Aki láng fölé tartja sorsát, kifehéredik, arca parazsába Hold zuhan. Gyarló bábuk voltunk mindannyian. A mai kor embere, köztük a költő, is hihetetlen sok félelemmel kell, hogy együtt éljen. Fél a gazdagság mögött meghúzódó szegénységtől, fél a fogyasztói társadalom okozta környezeti rombolástól, fél a közelünkben lévő háború átterjedésétől. A lélektan tudósai szerint a félelem három lényeges alapmagatartást vált ki az emberekből: elfojtást- agresszivitást, leépülést-megbo- londulást és menekülést a varázslatokhoz. A varázslathoz és a csodához, a mágiához és a kultuszhoz való vonzódás hozza létre a hiedelemvilágot. Kínjaink közepette nem segíthet más csak az Úr. A költő hiedelmeit versekben fogalmazza meg, így Hál’istennek elmenekülhetünk a félelmek elől a művészetbe. Éppen ezért kár, hogy egykori költőnk porhüvelyének felkutatására százszorosát költik, míg a kortárs Petőfik fél évtizedet kell, hogy várjanak első kötetük megjelenésére. Ráadásul ebben a nehéz könyvpiaci helyzetben árulhatják a saját könyveiket, amiként Kántor Zsolt is erre kényszerül. A költő, alig túl a krisztusi koron, az összművészet erejével akar hatni. Ebben a kötetében azokat az aggályait éli meg, amelyek költői hevülete szerint a kozmosz részét képezik. Az О világ- egyetemének végtelen dimenziói vannak és azokat csak meglehetősen bonyolult, imaginárius beállítottsággal lehet megragadni. Azt is mondhatnánk profánul: aki ezt nem érzi, annak hiába magyarázom. Ahogy századunk utolsó harmadára megbomlott a régi rend, úgy a vers sem akar rímelni, sőt a költő szándékosan elkerüli az összecsengő hangzókat a versvégeken. Az irodalmi alkotás ezzel is a megismerhetetlen, a megismételhetetlen festőiséggel fut versenyt a világ árnyalatainak analizálásában. Naponta megéli a groteszk életérzést és válik jellemzőjévé a művészeti ábrázolás- módnak. Kántor Zsolt is így van ezzel: nem kínál sem vigaszt, sem reményt. Megelégszik a modern emberi lét alapkérdéseinek felmutatásával: nem hiszi, hogy azért van, mert el kell magyaráznia az olvasónak, hogy éljen. Kézzelfoghatóan önti versbe azt, amit mi mindannyian szenvedünk, félünk, hogy szuggesztív módon világítsa meg a csodát, amely előtt tanácstalanul állunk. Ez az életérzés üt át a kötet lírai megoldásain. Személyisége minden aspektusát felmutatja ebben a kötetben. A félelmek elől való menekülés olyan reflexiókat csal ki lelki videokazettájáról, amelyek gyermekkortól az első szerelmen át az élet lényegi viszonylatait taglalják. Nem a döbbenetes, hirtelen megvilágosodást vetítik elő gondolatai, hanem boldogan hagyatkozhatunk a költő gondolatgöngyölegeire. Arcát a csillagok fényébe mártó ihletettség- ben önéletrajzi pillanatok sorozatát foglalja össze. A modem szerepkereső költői- séget nem alkalmazza ugyan, de lírai motívumainak egy része ebbe a kévébe is köthető. Számára az érzelem: MINDEN. A rendet keresi e földkerekségen, de önmagában képtelen rendezni a dolgokat. Nincs még abban az életkor„Míves gondolat: lázadás” ban, hogy a felnőttkori bölcsesség birtokában legyen, legalábbis amit annak nevezünk és hiszünk, de meglátásait a költői Őszinteség hitelesíti. Nem volt hányatott a sorsa, nem kényszerült szerep- váltásokra, bár volt tanító, hivatalnok, s közel fél évtizede a Tevan Kiadó szerkesztője. Köny- nyűszerrel „összehozhatta” volna e kötetet saját irodalmi műhelyében, de ő sokkal etikusabb és elkötelezettebb ennél. Az irodalomban is vannak íratlan törvények és tudatos oeuvre-építés: a Magvető Kiadónál látott napvilágot kötete. Eszménye a paradicsomi éden szabadsága, valóságfilozófiája és a kierkegaardi és heideggeri emberkép. Verssorokba öntött meditációiban azt a belső csendet keresi, amely egyre ritkább — ha egyáltalán még van — a mai ember életében. Komponálása nem ellentétek társítása, hanem érzéki és drámai idill melankóliája. Ezt absztrakt víziók felvázolásával építi gondolatfolyammá; amikor már-már belefeledkeznénk elképzelt világába, egy meghökkentő applikációval józanít ki bennünket. „A míves gondolat: lázadás. Vár a mocsár. Jókat tapickolsz, cuppogsz a (Gúny) körül. (Szégyenére.)” Szinte zavarba ejtő az a kitárulkozás, amelynek köszönhetően minden egyes opuszában megtalálja a maga súlyát, szívét, s ideális helyét. Elevenen ragyognak fel a leírt szavak szépségei. Az elmúlás, a halál együtt jelenik meg az erotikával. Bár nincs ciklusokra osztva a kötet, mégis többször tér vissza ez a téma, ami ezek után leginkább megfigyelhető, az az építettség, a következetes motívumhasználat. Nőies, díszes lírának tűnik első olvasásra (hallásra) az Aggályok kötet, de mélyen szántva az anyagban megmutatkozik Kántor Zsolt raszterekre bontott képein az egység és a töredékesség. Ami talán a legnagyobb erénye a kötetnek: az a válogatott szókincs, amely mennyiségileg is meghaladja az elődök aktív szókészletét. Őlyan kontextusba ágyazva jelennek meg köznapi szavak, amelyek ezáltal (a költői tehetség szerkesztése által) cizellált szépségben ragyognak. Amikor elkezdődik egy vers, azt hisszük, vallomás készül, csak később jön a kijózanodás, az andalító versbeszédből a hideg korszakokra. Pl.: Magamból című versben így ír: „Csak egyes számú és mély hangrendű Dolgok ideje vár. Hiába írod az új versesfüzetbe: a Hold rácsöppen a térdre, sóhajt a szomjas öl...” Cs. Tóth János Álom, kilyukadt Fjord sírja éj álmatlan prizmák emlékeid benned rakja össze életét az örök széteső bársonyból viadukt: egymáson alvó lovak Palestrina parazsas üregeiből vaslepkék másznak elő a borzalmak s mint csipkék a várakozás körül fenyőszagúnak tűnnek az idegenek ahogy melleidnél szétnyílik a lángmintás köpeny belobban a „világtalan" szoba imbolygó árnyak tartják az áthevült teret Magyari Barna: Vallomás ventilátorral szoknyádból gyököt von a szerelem egy hasonlat négyzetre emeli mosolyodat a hóvirágokkal osztott tavaszi égboltnak két gyönyörű szemed a hányadosa ha szemedbe nézek tekintetemen meggyullad a hallgatás —Ady megengedte hogy használjam a gázt— így egy vízióban órákig főzlek tégedet e versből még nincs jogod elmenni de ha meleged van bekapcsoljuk a ventilátort jól működik eredeti made in József Attila Kiss Ottó: Két annonce /. Ha valaki látja emlékezetem idegösvényein bolyongani a múltat, kérem, szóljon rá, ne kísértsen folyton. II. Almomban egy közép-európai tájban darabka kenyér várta az arra tévedő vándort. Ha ott járnál, tégy mellé sót. Hét hexameter Látod-e, kedves, e nagy pocsolyát? Nézd, épp beleléptél! Ámde amott van a Hold, oda kellene menni el létrán, vagy lövedéken szállni, akár egy Verne-regényben! Földi erő, ami útközben kiteríteni képes volna, olyan nincs. (Nem hatnak, ki pörög, pörök arra.) Óh, de csodás is lenne! Fejünk belefúrna a sajtba, mondjuk, két harapást, tán épp amikor becsapódnánk... Katona Judit: Fák halálára Hogy elzuhantak holt faóriások! Ki sejtheti, a fagy halál milyen? Összeroppantak erős, nagy platánok, és tűzhalállal haltak. Mennyien nem érték meg a tavaszt. Arcra estek. Ki tudta róluk, holtan álmodok? Rügyek szunnyadnak bennük és virágok, nagy ég alatt csak volt alattvalók. Elzuhantak, de élők mindahányon, és sok közülük holtában kihajt, és suttog mind, és mintha érteném is, mind lombos reményt, koronát akart. Verasztó Antal: Két csönd között Már megpróbáltam két csönd közt becsukott szemmel madarak verte fényben súlyát vesztett ököllel a hajnal félig sötétség zuhatagáhan moccanásokra támaszkodva szívemben erdők emlékével soha nem volt utakon előre elveszített éjszakák nyomait kutatni miközben létezésem szégyenét mint sebhelyet takargattam két csönd közt egy tisztaszemű pillantásból azt is megtudtam mit ér a földig romlott remény Most róluk beszélek nem nevetek nem siratok én vagyok egyetlen fiatok falra feszített árnyamat kapubolt alatti váramat a halál is megkerülte bölcsőm fölött cigány hegedülte zúg az erdő zúg a nádas legendák sarától sáros harangos kút harangja őseim kedvét megadta cserepes szájjal ébredő robotos hadba siető a célt hinni kell a terhet vinni kell HITTEL szemembe szőtt seregük még ma is menetel nyomukban kósza rettegés kőre fagy a nevetés mért hinnék én másnak nem nevetek nem siratok én vagyok egyetlen fiatok
