Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-07-08 / 57. szám
1992. március 7-8., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1946-ban végigverték a falut — Mátyás-napi borzalmak Dombiratoson Szarvas Béla kanonok virágai Könyvtáros - tanácskozás Erdélyből, Kárpátaljáról, Szlovákiából és a Vajdaságból érkezik az a 94 könyvtáros, aki részt vesz a Békés Megyei Könyvtár és az MKE Békés Megyei Szervezete által kezdeményezett, március 9—15-e között megrendezésre kerülő nemzetközi könyvtáros tanácskozáson. Itt a résztvevők tájékoztatást kapnak a magyar könyvtárügy, könyvkiadás és -terjesztés kérdéseiről, a Magyarországon élő nemzetiségek könyvtári ellátásáról, a könyvtárosok szakmai és érdekképviseleti szervezeteinek működéséről, a nyugat-európai könyvtárügyi törekvésekről, az iskola és könyvtár kapcsolatáról, szakmai kirándulás keretében látogatást tesznek az újkígyósi, a mezőkovácsházi, a dombegyházi, eleki és a gyulai önkormányzatok közkönyvtáraiban: találkoznak a História, a Tiszatáj és a Regio című folyóiratok munkatársaival. A tanácskozáson részt vesznek: Lábodi László kormányfőtanácsos, a Miniszterelnöki Hivatal Határon Túli Magyarok Titkárságáról, Soron László, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium könyvtári osztályának vezetője, Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgató-helyettese,. Jókai Anna író, a Magyar írószövetség elnöke, Horváth Tibor, a Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke, Zalainé Kovács Éva, a Könyvtári Informatikai Kamara elnöke, Juhász Jenő, az Országos Idegennyelvű Könyvtár főigazgatója, Papp István, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgató-helyettese, Skalicz- ky Judit, Nagy Attila, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ osztályvezetői, az Erdélyig Hunyadi, a Rákóczi Szövetség és a Kárpátaljai Kör vezető képviselői. A rendezők szeretnék, ha a tanácskozás alkalom lenne arra is, hogy a képviselt 35, határon túli magyarok lakta település könyvtárainak magyar nyelvű állománya tovább gyarapodna. Ezért ezúton is felhívással fordulnak Békéscsaba város, a megye lakosaihoz, hogy ajándékozható könyveikkel, hanglemezeikkel támogassák törekvéseiket. Az ajándékokat a Békés Megyei Könyvtárba (Békéscsaba, Derkovits sor 1.) várják. A tanácskozás megrendezését anyagilag támogatja a Soros Alapítvány, az MKM Közművelődési Pályázat, a Nyitott Tár- sadalom Alapítvány, Békés megye képviseló-testülete és az ORIENS ’92 rendezvény. Varga István elnézést kér tőlem, vendége volt, épp most ment el, ezért a leszedetíen asztal. —Szarvas Béla kanonok urat tisztelhettem meg szerény otthonomban — mentegetőzik. — A szokásos Mátyás-napi látogatás — mondja. Ösztönösen megérzem, hogy nem az az igazán fontos, amiért jöttem, hanem az, amibe véletlenül belecsöppentem. —Nem mindennap vendégeskedik az embernél egy kanonok — mondom Varga Istvánnak. Megered a szava: — 1946-ban Mátyás napja vasárnapra esett. Akkoriban még sokan jártunk itt Dombiratoson a templomba. Ezer szerencse, hogy a mise végére még nem érkezett meg vidékről az összes „tüntető”, így Szarvas plébános úr még eljutott Nyerges János bácsiékhoz. Jaksa Balázs kántortanítónak viszont nem sikerült elmenekülnie, véresre verték, és a kezébe nyomták a vörös zászlót, hogy vigye. Ugyanez a sors várt Nyerges Pali bácsira is. Keresték apámat is, ő bezárkózott az istállóba, villával a kezében várta a randalírozókat. Hála Istennek, a névrokonunk, Varga Jenő, aki szintén párttag volt, elirányította tőlünk őket. Juhász Károly bácsit, az igazgató-tanító édesapját viszont már senki sem tudta megvédeni: őt szegényt verték is, meg rá is lőttek, rövidesen belehalt a sérüléseibe. A felsoroltakon kívül súlyosan bántalmazták még Domonkos Istvánt, Tóth Jánost és Puskás Istvánt is. — Mi lett a sorsa a plébánosnak, Szarvas Bélának? — Ezt mondja el ő maga! Minden Mátyás-napon meglátogatja megmentőinek családját, Nyergeséket és minket is. Most éppen Nyerges Manciék- nál tartózkodik, látogassuk meg — indítványozza. Szarvas Béla kanonok úr ma is jóvágású, szép szál férfi. Ötven év egyházi szolgálat van mögötte, készül az aranymisére, így emlékszik vissza a történtekre: — 1945. szeptember 1-jén kerültem Dombiratosra. Krisztus király vasárnapján 350-en gyóntak és áldoztak, ez óriási lelki élmény volt nekem is.'A helyi ifjúsággal a Kalász és Kálót révén kerültem kapcsolatba. Ma is vallom a Kalot-jelszavakat: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!” Karácsonykor gyönyörű előadásunk volt, egy hadifogoly témájú darabot adtunk elő. Szilveszterkor ezt újabb fellépés követte, a falu egész népe ott volt, és együtt örült a fiatalsággal. De nemcsak az ifjakkal foglalkoztam, bekapcsolódtam a népművelésbe is. Eredményeinket azok is számon tartották, akiknek egyáltalán nem volt ínyükre a dolog. Mátyás-nap előestéjén kaptam egy jelzést, hogy vigyázzak, mert összeállítottak egy feketelistát, amelyen az én nevem első helyen szerepel. De a pedagógusok, a kisgazdák és a szocdemek vezetői, összesen 15-en szintén a kiszemeltek között voltak. — Mit tett ön ekkor? — Semmit, azaz végeztem tovább a lelkipásztori munkámat. Mátyás-napon prédikáltam, úgy, ahogy korábban is. Amikor kijöttem a nagymiséről, már vártak egy páran, belém akartak kötni. Nem engedtem a provokációnak, mentem egyenesen a Nyerges családhoz, ebédre voltam hivatalos. Az ebéd azonban elmaradt, mert a kukoricapálinkával leitatott ke- vermesi és dombegyházi párttagok járták a falut, a Kossuth utcában engem kerestek. Nyergesék elbújtattak engem egy melléképületnek a padlásán, egy korábban kialakított rejtekhelyen. Üldözőim oda is feljöttek, de nem találtak rám. Kb. 5-6 óra hosszáig voltam a padláson, majd besötétedvén Varga Ferenc bácsi elvitt engem Magyar- bánhegyesre. Másod- vagy harmadnap ott is gyűlést tartottak, ezen követelték, hogy „Szarvas Béla fasiszta, reakciós pap hagyja el a községet!” Jóakaróim éjszaka vasúti hajtányon átvittek Medgyesegyházára, onnan vonattal Szegedre, a püspökségre utaztam, jelenteni a történteket. Áthelyeztek Kis- zomborra, majd Ferencszállás- ra, innen pedig Röszkére kerültem. A Dél-Magyarban ekkor az jelent meg rólam, hogy én a béke halálos ellensége vagyok. Mivel Röszke a határsávba tartozott, külön igazolvány kellett volna az ott-tartózkodásomhoz. Ezt nem kaptam meg, így elöljáróim Kistelekre helyeztek, utána Újszegedre. Ezután Klárafalva, majd pedig ismét Ferencszállás következett. 1970-ben visszakerültem Szőregre, 22 éve ott plébánoskodom. Most lesz az aranymisém, hiszen 1942-ben szenteltek pappá. — Tudom, hogy rendszeresen megfordul Dombiratoson. A tragikus események után mikor tért vissza először? — Talán úgy tíz év elteltével. Visszahoz a két család, a Nyerges és a Varga család iránti hála. Ők mellém álltak, de én úgy fogom fel, hogy nem elsősorban Szarvas Béla, hanem az egyház, az elődeim mellé állottak. Elhaltak már valamennyien, és én — hálám jeléül — minden Mátyás-napon virágot viszek a sírjukra, és meglátogatom le- származottaikat, hozzátartozóikat. Ménesi György Trojan Marian Jozef metszete: Tarnaszent- mária, római katolikus templom. (Illusztráció az Egyházi Építészet című folyóiratból) • • Ráth-Végh István AZ ERÉNYOV 3. így történt, uraim, hogy a szerelem egy pillanat alatt lerombolta azt az erényt, mely esztendők műve volt, s elrabolt egy kincset, melyet egész addig a pillanatig a legnagyobb gonddal őriztek, s melynek elvesztése jóvátehetetlen. S ha a sötét merénylet egyszer már sikerült, semmi sem volt képes Berlhe uraság vakmerőségét féken tartani, sűrűn találkozott Lajon kisasszonnyal, és szemérmetlenül gyakorolta vele szemben a férj jogait. De Avignonban nem érezte magát elég biztonságban, mert tartott attól, hogy a leány fivére észrevesz valamit. Teljesen elszédítette tehát a leányt, és sikerült rábírnia, hogy hagyja el bátyjának a házát, s kövesse őt Beaucaire-be és más vidéki városokba. Ha már egyszer egy leányt elcsábítottak, úgy teljesen ki van szolgáltatva a csábítónak. Immár nem ura sem érzelmeinek, sem tetteinek; sorsáról a csábító dönt, a csábító akarata lesz az 6 legfőbb törvénye, s így az elcsábított leány minden gyengeségét a csábító rovására kell írni. Berlhe uraság először is férfiruhába öltöztette Lajon kisasz- szonyt, majd két és fél hónapig Beaucaire-ben egy szobában tartotta elzárva. Itt, teljesen elmerülve abban az ittasságban, melybe a gyönyör mérge süly- lyeszti a lelkeket, nyugodtan és zavartalanul élvezte vétkének gyümölcseit. Azután ugyanilyen álruhában Montpellier-be vitte, majd Saint-Gilles következett, végül több kisebb-nagyobb város után Nimes. Itt történt, uraim, hogy Lajon kisasszony észrevette magán a terhességet. Közölte észleletét kedvesével, és sürgette, hogy most már esküdjenek meg; ám ez mindenféle ürüggyel egyre halogatta ígéretének beváltását. Egyszer üzleti ügyeket kellett elintéznie, másszor el kellett utaznia. Valójában el is utazott, de elutazásának előestéjén reá- kényszerített szeretőjére egy lakattal ellátott övét, melynek pontos leírásával később fogok szolgálni. Mivel védekezhetett Lajon kisasszony mindezek ellen? Jól tudta azt Berlhe uraság: semmi egyébbel, mint könnyekkel és a megbánással, hogy ki van szolgáltatva ilyen kegyetlen, durva és esküszegő férfinak. Egy idő múlva a férfi visszatért, s újból magával vitte kedvesét Beaucaire-be, ott ismét bezárta abba a szobába, mely előző gyönyöreinek színhelye volt; majd visszavitte Nimes-be, s itt a leány egy gyermeket szült. Szülés után Berlhe uraság megint ráillesztette a lelakatolt övét, melyet mai napon is hord. Berlhe uraság jelen volt a le- betegedésnél, tanúk vallják, hogy ott találták a gyerekágyas nő mellett. Azonban lassankint kihűlt benne a szenvedély, és kedvesének bájait egyre közöm- bösebb szemmel kezdte nézni. Gyászos következménye a ki- elégült kéjvágynak. Eközben Lajon kisasszony mindent megpróbált, hogy Berlhe uraságot ígéretének beváltására szorítsa, azonban most már az álnok férfi kereken kijelentette, hogy nem veheti el feleségül, mert édesanyja ellenzi a házasságot, várni kell tehát anyjának haláláig. Lajon kisasszony ekkor már látta, hogy Berlhe uraság üres kifogásokkal palástolja hitsze- gését, s hogy ő csupán játékszere volt egy méltatlan csábítónak. A kiábrándulás fájdalma felébresztette őt kábulatából, s keresetet indított a férfi ellen, minek folytán a bíróság elrendelte a nyomozást és a csábító letartóztatását. Ekkor Berlhe uraság, nyilván megrettenve a következményektől, kijelentette, hogy kész feleségül venni Lajon kisasz- szonyt. Megindultak a tárgyalások: előbb a férfi apjának beleegyezését kellett megszerezni, majd a hozomány fölött kezdtek alkudozni; végre is a sok huzavona annyira elkeserítette a leányt, hogy megújította keresetét, követelve a bűnös megbüntetését, kártérítést és perköltséget. így áll, uraim, az ügy. (Folytatjuk) Olvasóink írják Nyílt levél Antall József miniszterelnök úrhoz! Lapunk — ritka kivétellel — nem vállalkozik nyílt levelek közlésére. A következő soroknak azért adunk most mégis helyet, mert olvasónk elsősorban a nyilvánosságnak szánta gondolatait, véleményét. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Elnézést, hogy ilyen formát választottam, de meggyőződésem, nem csak engem, ШеП’е családomat érinti ez a téma, amiről szeretnék írni. Soha nem érdekelt a politika, de most akarva-akaratlanul mindenkinek van politikai állásfoglalása, attól függően, kit hogy aláz, nyomorít meg. Hoztak olyan törvényt, hogy a termelőszövetkezeti vagyont nevesíteni kell. Az ellen, hogy a tsz-tagok visszakapják ,amit alapításkor bevittek a szövetkezetbe, semmi kifogásom. De az ellen igen is van, hogy azok is részesülnek a nevesítésből, akik itt dolgoztak öt évnél hosszabb ideig, s a több pénz, illetve magasabb pozíció reményében elmentek. Ilyen alapon mi, mostani tsz-tagok is benyújthatnánk állami vállalatokhoz, ktsz-ekhez, htsz-ekhez a számlánkat. Minket is kárpótoljanak. Nem minden tsz-tag kezdett dolgoznifiatal korában a téeszben. Vannak olyanok, akik máshol is dolgoztak. Hol itt az igazság? Vagy hoznak ilyen törvényt is? Miniszterelnök Úr! Megvonták a tsz tagságától a munkanélkülijáradékot, holott ha tájékozódott volna a kormány, rájött volna, hogy elsősorban azok kerültek az utcára, akik melléküzemágakban dolgoztak. Magyarul: ipari munkát végeztek. Önök, akik az országot vezetik és döntenek a sorsáról, megfeledkeznek az ország délkeleti részéről. Vannak városaink, de azok sem olyan fejlettek mint lehettek volna, ha a mezőgazdaságtól adóként elvett forintokat ebbe a térségbe használták volna fel. Ha a mi termelőszövetkezetünk nyereségét nem az állam vitte volna el, akkor most egy fejlett, szép városunk lenne és benne munkalehetőségünk! Miniszterelnök Űr! Képzelje maga elé Békés megye térképét. Ott van Gyula a határszélek, inkább fürdőváros, mint ipari. Van egy húskombinátja. Azután Békéscsaba következik, megyeszékhely. Itt is van egy konzetvgyár, barnevál (már csak azokat sorolom, amelyek létszámban számottevőek). Azután következik Orosháza, ott egy üveggyár működik, és lefelé újra a határ felé Mezőhegyes következik, ahol a cukorgyár ad munkát az embereknek. Elképzelte ezt az összekötő vonalat? A vonal alatt semmi nincs, még jó közút sem, de van elkeseredés és reménytelenség. Kérdezem Öntől: mi, akik a vonal alatt élünk, mit tegyünk? Hová menjünk? Mit adjunk a gyermekeinknek enni? Ezek az előbb említett kisvárosok nem tudnak bennünket befogadni. Vagy a házakkal, amit felépítettünk, modernizáltunk, mit tegyünk? Elvinni, eladni nem tudjuk. Abból, ami a termelőszövetkezetből jut, nem lehet megélni. Vagy benthagyom a részem és év végén kapok jutalékot, ha nyereséggel gazdálkodnak. (És ha nem?) Áron alul el is adhatom, amiből élünk egy fél évig (talán). Utána mi lesz? Miniszterelnök Úr! Ha egy idegen kormány így elbánna az ott élő magyarokkal, akkor Önök tiltakoznának. Ne csak akkor jusson eszébe a kormánynak és a pártoknak, hogy itt is élnek emberek, amikor szavazni kell és az adót fizetni! De akkor is, amikor bajban vagyunk! A napokban járt nálunk dr. Mi kő Zoltán, a Földművelésügyi Minisztériumból, s arra biztatott bennünket, hogy vállalkozzunk. Tippeket is adott: nyissunk üzletet, presszót, kocsmát. De ha nincs vásárlóerő, nincs vállalkozás sem. Szeretném, ha mindezekre válaszolna miniszterelnök úr! Papp Mátyásné, Dombegyház Úristen, megmaradtam? Medgyesegyháza csöndes kis utcája a Kiss Émőről elnevezett. Egyik családi házban lakik Anci- ka, Krucsai Jánosné. Gondozott udvar, patyolattiszta szobák. Vékony, farmemadrágos, középkorú asszony Krucsainé. Ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy hatórás szívműtéttel a háta mögött nemrégen jött ki a klinikáról. Kényelembe helyezi magát, mielőtt belekezd a történetbe: —Van annak már vagy hét éve, amikor először rakoncátlankodni kezdett a szívem. A munkahelyem üzemorvosa küldött el először szívkatéterezésre. Megforgatja ujjain az aranygyűrűket, sóhajt egy nagyot, aztán folytatja: — Nem vettem komolyan. Akkor még nem. El se mentem a katéterezésre. Aztán 1991 márciusában jött egy olyan éjjeli rosszullétem, hogy nem volt mese, ki kellett hívni az orvost. Gyulára küldött. Ott meg jól elkaptak, hogy milyen felelőtlen vagyok. Időpontot kértek a szegedi klinikától. Május 2-ára kellett bevonulnom. Beszélgetésünk kellős közepén jön a szobába Anci anyósa, hogy kávéval kínáljon bennünket. Csendben kiönti mindkettőnknek, aztán ismét egyedül maradunk. — Mielőtt még Szegedre utaztam volna, jött az uram: képzeljem el, a medgyesegyházi önkormányzatnál véradást szerveznek a szívműtétemhez... Folytatni sem tudja egy percre a történetet, sírva fakad az emlékezéstől. Aztán erőt vesz magán: —Szóval, hogy ne húzzam-halasszam, sosem fogom tudni meghálálni azoknak, akik segítettek. Köszönöm mindannyiuknak, akik a vérüket adták. Február 17-én feküdtem a műtőasztalra. Hatórás műtét után tudtam meg, hogy a szívizommal volt valami rendellenesség, állítólag születési „hiba". A műtétet dr. Kovács Gábor professzor végezte. Amikor felébredtem, ő hajolt fölém, tudom, az volt az első mondatom, hogy „Úristen, megmaradtam” ? A professzor elnevette magát: — miért, másra számított? Elvis Presley énekel egy magnókazettáról: Sírás a kápolnában. Ez a szám címe. Az alkalomhoz illő. — Most már igazán jól érzem magam. Három hónap múlva kell jelentkeznem kontrollra. Tudja szerencsés asszony vagyok. Van egy remek férjem és egy jó anyósom, akik szeretnek, és akik nagyon féltenek... Már az autóban ülök, amikor még utánam kiált: „El ne felejtse megemlíteni a cikkben, nagyon- nagyon köszönöm a medgyesiek- nek, hogy vért adtak a műtétemhez...” B.V.
