Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28-29 / 75. szám
0 1992. március 28—29.. szombat-vasárnao-----—- ’ vasarnap------------------------ MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM H aza és Napnyugat Cs. Szabó László: „...egyszer mindenkinek el kell számolnia” RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Tanár és krónikás Hogyan teltek a napok a tanyai népiskolában? A tiltott gyümölcs keltette első izgalom — s vele együtt a nagy üzleti haszon reménye — ugyan elmúlt, de szerencsére a könyvkiadók egy része folytatja a nyugati magyar irodalom kiadását. Az utóbbi hetekben szinte egyszerre vehettük kézbe az Irodalmi Újság első hat évfolyamának hasonmás kiadását, valamint Schöpflin Gyula és Cs. Szabó László visszaemlékezéseit. Cs. Szabó László múltat idéző esszéremekei kilenc évvel a berni megjelenés után érkeztek haza. A Nyugat második nemzedékéhez tartozó Cs. Szabó nem szabályszerű, kronologikus rendbe szerkesztett memoárt írt: egy terjedelmes önéletrajzi ösz- szegzés mellé életének egyes szakaszait — epizódjait — feldolgozó írásait gyűjtötte egybe. О maga számadásnak tekintette az öregkori betegségére utaló, Hűlő árnyékban cím alatt kiadott kötetet. „Nem tudom, hány tálentomot kaptam. Akárhány jutott, egyszer mindenkinek el kell számolnia az eggyel, kettővel, öttel” — írta a címadó esszé bevezetőjében. Mire tellett a nagyon is gondosan forgatott tálentomokból? Nézzük először a Doveri átkelés, a Haza és nagyvilág, a Római muzsika szerzőjének pályaívét. A stílus igazi mesterei között számontartott Cs. Sza- bó a közgazdaság-tudományi egyetemen végzett, gazdaságtörténelemből írott disszertációjának Teleki Pál volt a bírálója. (Két, irodalmi igénnyel megformált szakcikkét éppen most közölte újra a januári Valóság.) Néhány, Kereskedelmi és Iparkamaránál töltött év után Kozma Miklós őt hívta meg a rádió irodalmi osztályának élére. Mindössze harmincesztendős volt ekkor. „Simán, kicsit túl simán indult a pályám” — jegyzi meg a visszaemlékezés írója. A megjegyzés nem is annyira a rádióra, a korán megkapott Baumgarten- díjra vonatkozik, hanem arra, hogy nagyon fiatalon — még egyetemi hallgató korában — egyenrangúként leülhetett a magyar irodalom akkori nagyjainak kávéházi törzsasztalához. Alig múlt huszonöt éves, amikor egyik franciául megjelent novelláját uLe Temps tekintélyes kritikusa magasztalóan A magyar szellemi élet kulcs- szereplője lett megdicsérte; Babits hívó szavára sem kellett sokáig várnia — az utóbbi jelentette az igazi befogadást. A harmincas évek közepétől Cs. Szabó László a magyar szellemi élet kulcsszereplője lett. Irányt szabó esszéire, kritikáira sokan figyeltek, a rádió irodalmi osztályának vezetőjeként csak a minőségre tekintett, a kirekesztést célzó politikai nyomásnak nem engedett. Egyike volt azon írástudóknak, akik újra és újra felmutatták az európai és a magyar kultúra azonosságait, s ő is minden alkalmat megragadott annak hangsúlyozására, hogy az új barbárság ellen csak az évszázadok során kialakult azonosság megőrzése jelenthet védelmet. 1945 után nem tért vissza a rádióhoz, a szerkesztőség helyett a Képzőművészeti Főiskola újonnan szervezett művelődéstörténeti tanszékének katedráját választotta. Ám a főiskola diákjai nem sokáig hallgathatták a művészet minden ágában otthonos tanáruk művelődéstörténeti kalandozásait. A kommunista fordulat után a szellemi függetlenségét szigorúan őrző Cs. Szabónak legfeljebb fordítói munka jutott volna. A véletlen szerencse úgy hozta, hogy 1948- ban, a határok végleges lezáródása előtt, pár hónapra elutazhatott Rómába. így szabadon dönthetett arról, hogy a hermetikusan lezáródó Magyarországot vagy az emigráns sorsot választja-e. Rómában maradt. Két, néha keserves, máskor derűs olaszországi év után meghívta munkatársának a BBC. Londoni letelepedése után újra kezdett mindent: ismét összegyűjtött egy sok ezer kötetes, válogatott könyvtárat, körülvette magát az elvesztett otthonra emlékeztető tárgyakkal, és újra írni kezdett. 1949 utáni, imponálóan gazdag életművéről képet alkothat az olvasó, ha átlapozza a kötethez kapcsolt, Czigány Lóránt által összeállított bibliográfiát. A nyugati magyar emigráció Cs. Szabó Lászlóban találta meg egyik szellemi veze^- tőjét és irodalomszervezőjét. О volt az, aki magyar nyelvű antológiákat adott ki, hogy a szétszóródott menekültek ismét kézbe vehessék Arany és Vörösmarty verseit, a nyugaton megjelenő folyóiratok hozzá fordultak írásért és támogatásért, emellett a magyar toliforgatókat időnként összegyűjtő konferenciák szervezője és sztárelőadója lett. Kötetét számadásnak tekintette Életének utolsó éveiben többször hazalátogatott, s 1984- ben bekövetkezett halála előtt néhány könyve is megjelenhetett Magyarországon. Egy ilyen fordulatos pályát bemutató visszaemlékezés eleve érdekes: a kortárs szemével láthatjuk a magyar szellemi élet jelentékeny személyiségeit, racionálisan alig magyarázható vonások és választások okaira derül fény, feltárul a ’45 utáni emigráció „titkos történetének” egy része. A most megjelent önéletrajzi esszék ennél többet is adnak az olvasónak. Poszter György az esszéíró-nemzedék- ről szólva a következőképpen jellemezte Cs. Szabó Lászlót: „Cs. Szabó a legcsillogóbb és legkönnyedebb. A legcsillogóbb, mert mindent tud, és csupa érzelem, és amit tud és érez, mind ott vibrál-villog írásai felületén. És legkönnyedebb, mert gondolat és mondat, érzelem és nyelvi fordulat között nála a legrövidebb az út...” Poszler nagyon pontosan fogalmazott, az elmondottak illusztrálására elég egyetlen példa. „Belénk vannak oltva az ősök”—ezzel a mondattal indul a kötet címadó írása, s azután Cs. Szabó mesélni kezd családja székely és szász ágáról. A felmenőkről — a Wesselényit követté választó udvarhelyi nemesekről, a reformkorban megjelent, első, német nyelvű székely néprajzot író dédapáról, a Drey- fus-pör idején Párizsból Zola- képet hozató anyáról — szóló villódzóan színes történetekben a kapott és tudatosan vállalt örökséget mutatja fel. Aházson- gárdi, székely udvarhelyi és medgyesi temetőben nyugvó ősöket idéző villanásnyi képek miniatűr erdélyi művelődéstörténetté állnak össze. Akár városokról, akár régmúlt századok szereplőiről beszél Cs. Szabó, mindig mesterien dokumentálja leghangsúlyosabb mondanivalóját: a távoli egyetemeket megjárt erdélyi nemesek és a szász polgárok kisvilága folyamatos kapcsolatban állt Nyugat-Euró- pával. A személyes történelem és a század története ugyanígy ösz- szefonódik a későbbi évtizedektől szóló részeknél is, s az emigráció éve sem jelent cezúrát. A magyarországi életszakaszról beszámoló fejezetekben épp olyan nagy teret kap az európai kultúra, mint amilyen bő terjedelmet szentel a szerző az emigráns évekről szóló részben a magyar szellemi életnek. „Égy volt a tét: hazád s a Napnyugat” — írta egyik versében a confessio tömörségével. Cs. Szabó Lászlót egy sötét történelmi fordulat arra kényszerítette, hogy válasszon Haza és Napnyugat között. S bár harminc évig nem térhetett vissza szülőföldjére, műveivel — nem utolsósorban önéletrajzi esszéivel — éppen azt bizonyította, hogy vannak dolgok, amelyek szétválaszthatatlanok... Erdész Ádám Példamutató törekvést bizonyítanak Pleskonics András helytörténeti könyvei., Az immár nyugalmazott igazgató-tanár alig két év alatt három olyan pusztaföldvári munkát tett le asztalunkra, amelyek hosszú évek gyűjtőmunkájának eredményességét bizonyítják. Hiteles dokumentumokkal gazdagon illusztrált, a pusztaföldvári olvasókör 100 éves történetét bemutató könyv. Ezt a 38 fotót és 66 okiratot tartalmazó, forrásértékű kiadványt a Békés Megyei Könyvtár jelentette meg. A levéltár gondozásában adták közre „Mesél a szülőföld” címmel összegyűjtött publikációit, melyekhez Erdmann Gyula írt utószót. A rendkívül színesen írt apró karcolatokból megtudhatjuk, hogy milyen volt egykor Békéssámson régi piacterén a dinnyevásár; avagy hogyan teltek a napok egy tanyai népiskolában. Bodzásparton Mold- vay Sándor volt a nemzet napszámosa, aki arról is nevezetes, hogy ott a gyerekek számára a tanító úr vadaskertje volt a soha meg nem unható szórakozás. Érdeklődésünket csak fokozzák a pusztaföldvári Bartók- ereklyéről, a tatársánci ősgyepről szóló történetek. Irodalmi ízeket jelent a Tengereczki Pálra való emlékezés, aki nem más, mint a jeles József Attila-díjas költő: Tamkó Sirató Károly, akinek édesapja itt volt vidéki orvos; múltba merengő emlékeket idéz a Harangoskút, amelyről Darvas József írt regényt. A könyv lapjai közül szinte kihal- latszik a havas érparton távolodó karácsonyi száncsengők egyre halkuló csilingelése... A kötetet 25 fénykép zárja — részben korabeli fotók reprodukciói —, mintegy illusztrálva az olvasottakat. Monográfusi igénnyel készült „A megtartó falu” című kötet, amelyet Pusztaföldvár újratelepülésének 150. évfordulójára az önkormányzat és — nem csekély anyagi áldozatvállalással — a falu honismereti köre adott ki. A könyv belső címlapját a község 1879-es, még magát a hajdani várat ábrázoló pecsétje díszíti. A „feldwar” elnevezés használata 1463-ig nyúlik vissza, de később elnéptelenedett és pusztasággá vált. Az egykori vár emlékét már csak három kilométer hosszú kettős Tatársánc őrzi, amelynek növénytani nevezetessége a csattogó szamóca, a csuklyás ibolya és más ritka növény. Ez az úgynevezett ősgyep ma természetvédelmi területünk egyike. A földrajzi adottságok vázolása után 117 fotóval és 25 egyéb illusztrációs melléklettel gazdagított falutörténetből ismerhetjük meg Pusztaföldvár múltját és jelenét. A gazdasági fejlődés története mellett figyelemre méltó adatokat tartalmaznak a História Domus és más régi egyházi kronológiák, az iskolatörténeti emlékek, olvasóköri, egyesületi élet feljegyzései. Olvashatunk a falu sportéletéről, ahol számos adat bizonyítja annak összetartó, közösségformáló erejét. A 200 oldalas kötetet — jó monográfiához illően — a szakirodalom jegyzéke zárja. A könyv iránti érdeklődés olyan nagy volt, hogy teljesen elfogyott, második kiadása hamarosan kapható lesz, amelyet a pusztaföldvári polgármesteri hivataltól vagy magától a szerzőtől lehet kérni. Pleskonics Andrást méltán illeti meg a falukrónikás elnevezés, bárha minden településünkön akadhatna hasonló megtartó erejű, a falu múltját megörökíteni szándékozó helytörténész! Balogh Ferentz Könyvrevü Újhold-évkönyv Nemes Nagy Ágnes halála után már csak ketten maradtak a legendás szerkesztők közül, Lakatos István és Lengyel Balázs. Az 1946-ban indult Újhold folyóirat jogutódjaként működő évkönyv most is a legszínvonalasabb írások gyűjtőhelye. Weöres Sándor mondatait idézi fel a művészetről a feleség, Károlyi Amy. Csupa gyöngyszem, irónia és bölcselet. „Ki beleéltem magam annyi idegen létbe, most bele kell élnem magam az enyémbe.” Göncz Árpád Nemes Nagy Ágnesre emlékezik: „Tudta: a rossz rossz, a jó jó—a kettő megkülönböztethető, és sem tett, sem szó nem tűr önmagán kívül igazolást”. Mándy Iván: Valamit a térről című novellája ismét a grundok focihangulatát idézi, összetéveszthetetlen tömörséggel, mándys beszédmódban. „Belevágta a labdát a fiú arcába. A tér szétesett. A fák szétrepültek. Minden eltűnt. A fiú arca maga a csípős, égő fájdalom. Megvakulva keringett, kezét arcához tapasztva. A fájdalom lassan enyhült. Vagy csak otthonra lelt ebben az arcban?” A versrovatban most is a legkiemelkedőbb tehetségű költők kapnak helyet. Tatár Sándor, akit a Tevan Kiadó_ fedezett fel első kötetesként, most már az élvonalban „játszik”, az Újhold rendszeres csapattagja lett. De nem maradhatnak el a nagy nevek, Tandori Dezső, Orbán Ottó; Lakatos István, Gergely Ágnes sem. Régen volt az Újhold ennyire cizellált és egytömbű anyag. Az esszérovat is bizonyítja, hogy az Újhold-nemzedék utódai is felnőttek már a kvalitásos szellemiséghez. Szilágyi Ákos: Az eredeti és a másolat címmel, Poszler György: Bölcsesség-bölcselet címmel írt izgalmas tanulmányt. Kulcsár Szabó Ernő: A kettévált modernség nyomában címmel írt releváns erejű dolgozatot. A prózarovat ínyencsége, hogy a veretes esszéista Balassa Péter elbeszéléssel jelentkezik, amelynek címe: SZÉT. Irodalomtörténeti jelentőségű a kötetben megtalálható Szentkuthy Miklós-esszé, Az egyetlen metafora felé című posztumusz folytatása. (Magvető, 1991) Keresztury Tibor: Félterpeszben A JAK-füzetek utolsó narancssárga darabja. Ez már nem is füzet, már-már könyv. Alcíme: Arcképek az újabb magyar irodalomból. Én azt az alcímet adtam volna a kötetnek, hogy „Egy nemzedék arca”, hisz valóban összeáll itt valami nagyon szépen, kivehető ráncokkal, markáns sziluettekkel. Nincs homály, összemosódás, csak szétesés és szorongás. Az interjúkból érzékeny, eleven szellemiségű intellektuelek néznek vissza, s beszélik el életüket, vágyaikat. Sok tanulság levonható. Ez a névsor valóban egyetlen nemzedéket alkot: Esterházy Péter, Zalán Tibor, Csengey Dénes, Szőcs Géza, Kukorelly Endre, Sziveri János, Krasznahorkai László, Géczi János, Parti Nagy Lajos, Márton László, Szilágyi Ákos, Markó Béla, Csordás Gábor, Mamo János. (A dőlt betűvel írottak már meghaltak.) Szóval, ők voltak valaminek az elindítói, egy olyan folyamatnak, ami nemcsak irodalomtörténeti, hanem társadalmi jelentőséggel is bír. A magyar irodalomban utánuk nem lesz több nemzedék, csak egyének és esetleg csoportok lehetnek. Ok voltak az utolsó mohikánjai annak a közösségi érzésnek, amely beszélő viszonyt jelentett egymással és a világgal. Persze, lehet fanyalogni azon, hogy kik és miért hiányoznak anévsorból, de ez az interjúkötet is bizonyítja, ez a nemzedék elvégezte a dolgát, s ez a tény történeti, s ráadásul még mindig hat. Ez a hatás a legnagyobb ereje Keresztury Tibor könyvének. (Magvető, 1991) Kántor Zsolt PLESKONICS ANDRÁS MESÉL A SZÜLŐFÖLD TÁJ AK- EMBEREK - EMLÉKEK BÉKÉSSÁMSON - NÓOM К //)VÁSÁRHELY (BODZÁSPAR'I )-Pl J.S r\'\ FÖLDVÁR A levéltár gondozásában jelent meg
