Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21-22 / 69. szám
1992. március 21-22., szombat-vasárnap I. KELET-EURÓPAI KULTÚR BÖRZE gKÉS MEGYEI HÍRLAP A kis népek magányosak, de (egyedül) kultúrájuk exportképes Művészet és társadalmi haladás Az I. Kelet-Európai Kultúrbörze nagyvárosi pezsgést hozott Békéscsabára. Meggyőződhettünk róla: a színház, a zene, a tánc nagyszerű alkalom az együttlétre, a közös játékra, az ünneplésre. Mert a kultúra, a nagy találkozások ünnepe volt ez a hét, a régi-új ismeretségek és barátságok ideje. Az Oriens ’92 keretében több tanácskozást is tartottak, amelyek a kultúra és a társadalom kapcsolatával, a politikai változásokra gyakorolt szerepével foglalkoztak. Milyen szerepet játszott a kultúra a kelet-európai változásokban? Befolyásolhatja-e egyáltalán a művészet a politikai átalakulást? S ha igen, hogyan változik feladata, jelentősége a társadalmi fejlődés során? Ez volt a témája annak a tanácskozásnak, amelyet a bonni, elsősorban a demokratikus és munkásmozgalmi értékek őrzésére és ápolására létrejött, közel 70 éves Friedrich Ebert Alapítvány támogatott, és ahol rangos hazai és külföldi művészek és közéleti személyiségek mondták el véleményüket. Kukorelli Endre költő meglehetősen szkeptikus esszéjében izgalmas kérdéseket vetett fel vitaindítóként. Van-e dolga a kultúrának a demokratikus átalakulásban, és mi az? Egyébről, mint a közösség ügyei, nincs értelme szólni. Nincs szánalmasabb az újságok aktuális protokoll híreinél. „Van-e vagy nincs kultúra, és miféle szerep? Nincs szerep, persze van, hisz minden szerepeltethető...” De a nép nem olvas, inkább meccsre jár, erőltetni pedig nem lehet a kultúrát, egyébként is csak a magas kultúrának akadnak mecénásai, de abban nincs pénz, az csak a profi boxban van. Politikai jogi, alkotmányos garanciák nincsenek, csak kulturális van, csak a kultúra szavatol, és nincs más helyette... Mi lesz azután, amikor már nem lesz kultúra? Mihez kezd az ember, aki nincs megszólítva, megérintve általa? Barbara Köhler német írónő az egyik új szövetségi tartományból, az egykori Karl-Marx-Stadtból (ma újra Chemnitz) érkezett. Lírai részletet olvasott fel önéletrajzi művéből, arról a korosztályról, amely a nép szerepét akarta eljátszani. Az ismert Goethe-vers — Kennst du das Land, wo... (Ismered-e az országot, ahol...) — megrendítően folytatódott: ahol felnőttünk, ahol éltünk? Életnek nevezhető-e az egyáltalán? A gyermekek, a fiatalok arról álmodtak, hogy egyszer messzire mennek majd onnan, de nem volt világos, hová. ’68-ban veszítették el gyermekkorukat, álmaikat, nyárspolgárok voltak saját szemükben a szüleik, ők pedig nem illettek a képbe. Köhler három héttel a fal leomlása előtt járt Nyugat-Berlinben, ám az ottaniak, a „wessik” idegennek tűntek számára. ’76-ban és ’77-ben, amikor híres művészeket kiutasítottak az NDK-ból, elmentek a barátai, és magukkal vitték az érveket, hogy mi értelme maradni. Viktoria Hradská a cseh külügyminisztérium képviseletében lépett a szónoki emelvényre. A diktatúra időszakára emlékeztetett, amikor a kultúra volt az egyetlen menedék, viszonylag érintetlen. A művészet nyelvén, burkoltan lehetett csak kifejezni azt, amit direkt nem. A legjobb művészek minden korban megtalálták maguknak a közös nyelvet, az összefogó erőt. Arra biztatott, hogy nem maradhatnak szótlanul a művészek a blokk szétesésekor, az atomkor küszöbén. „Hosszú, sötét alagúton kell áthaladnunk, s ha a végén látszik némi fény, az a kultúrának köszönhető.” Konstantin Kovalov orosz költő a nemzeti kultúrát egy korsóhoz hasonlította: minden népé jellegzetes, sajátos formájú, törékeny, tehát vigyázni kell rá. Alkalmas innivaló tárolására, ám ha a benne lévő innivaló fertőző, a fertőzés könnyed terjed. A kazahsztáni Ravil Buharaj szenvedélyes hangvételben és magyarul szólt hozzá a témához. Meggyőződéssel hirdette: a különbség Kelet és Nyugat között semmiképp sem a kultúra szintjén keresendő, ezen a területen nincs szégyenkeznivalónk. Kelet-Európábán minden kis nép magányos, ettől van a mi nemzeti irodalmunkban mindig az a siralom, ami nem jellemző például az angol irodalomra. A kultúra szerepe összetett: meghatározni kik vagyunk mi, őrizni és teremteni értékeket. S ma még egy fontos szerep jut a kultúrának, ez a hamisítás elleni harc. Majla Sándor a székely udvarhely i magyarság nevében elmondta: nem elégszenek meg a „belterjes önmegvalósítással”, kifelé is életteret követelnek maguknak. Figyelmeztetett: ebben az „eltriano- nizált Kelet-Európábán” nincs ország, ahol ne élne kisebbség. Hagyjuk, hogy Észak-Amerika legyen ez a földrész, ahol az emberek hétköznap amerikaiak, és csak otthon, vasárnaponként lehetnek skótok, szerbek, magyarok? Persze, nem azokkal van baj, akik eljönnek az ilyen találkozókra, hanem a többivel. Ezért Majla elvi megoldást lát csak a kisebbségek kérdéseire. George Schwartz román író a közös Európa-házról beszélt, amelyben nem csak a WC-t akarja használni. A közös épületben az ajtók legyenek nyitva. Kipróbált gyakorlat, hogy a kultúra segítségével az emberek jobban megértik egymást, mint a politikával. Iparunk, mezőgazdaságunk sokszor nem exportképes, de a kultúránk az. Románia sokat mesélhetne arról, hogyan lehet kultúrát csinálni kevés pénzből. Pesszimistának mondta magát, mert a világ nem tanul a múltból, a korábbi hibáiból, viszont optimista, mert a médiák és az irodalom sokat tehet a változás érdekében. Vitali Markov orosz kutató nemzeti ünnepünk és a tanácskozás témája kapcsán a kultúra, a nemzeti és a személyi szabadság összefüggéseiről beszélt. Véleménye szerint a kelet-európai fejlemények egyformán indokolják az optimizmust és a mélységes aggodalmakat is. Az első szellemi fellángolás után súlyos gondokkal találtuk szembe magunkat, innen az „Europesszimizmus”. Okai történelmiek, a Nyugattól való lemaradás ténye, a megoldatlan nemzetiségi kérdések és a tény, hogy a Balkán ismét lőporos hordó lehet. Metka Zobec szlovén írónő hozzászólása volt talán a legmegrázóbb.„Félek az ilyen témáktól, amelyek A day after, vagyis másnap kerülnek napirendre... Félek minden ünneptől” — mondta. Ne beszéljünk a mi-ről, amikor nem ismerjük az én-t. Európa, Kelet- Európa, ezek csak földrajzi nevek. Bárhol is élünk, a világegyetem részei vagyunk, üres térben, kezdet és vég között. S ha a háború, a borzalmak ellenére mégsem maradunk teljesen magunkra, az talán Az Oriens ’92 talán leglátogatottabb rendezvénye volt az az egyházi textilkiállítás, amelyet az evangélikus egyház presbitériumában láthatott a közel félezer látogató. A tárlat anyagát négy egyház (evangélikus, református, katolikus és görögkeleti) legszebb darabjaiból állították össze annak köszönhető, hogy velünk van a tudásunk, velünk vannak az emlékeink. Vladimir Czeh színész, a Cseh Nemzeti Tanács tagja arra hívta fel a figyelmet, hogy a felszólalók valamennyien érzelmi oldalról közelítik meg a témát, s a tanácskozás csak akkor lehet eredményes, ha gyakorlati dolgokról is esik szó. Mindannyian tudjuk, hogy a kultúra csodálatos, inkább arról kellene beszélni, hogyan, miből teremthető elő a szükséges pénz. Miből lesz a háttér, amelyből kitermelhető a valóban exportképes cikk? Felkérte a különböző tapasztalatokkal rendelkező kollégákat, résztvevőket, találjanak alkalmat arra, hogy ilyen szempontok szerint is tartsanak tapasztalatcserét. V и A zászlódivat reneszánszát éljük. A különböző városok, szakmák felvonuláskor, mesterségük címereként vitték a zászlóikat. Ennek apropójából született meg az elgondolás, hogy zászlótervpályázatot hirdessenek. 43-an küldték el a papírból készült tervet, a zsűri ezekből hetet díjazott A művészet régebben, bármilyen volt is a kortársak számára, szükségszerűnek tűnt. Ma a művészet esztétikai választás tárgya az eltérő fejlődésvonalak más-más irányba haladnak. Az I. Kelet-Európai Kultúrbörzén az avantgárd irányvonal kísérletét láthattuk. A figyelmet érdemlő akciót Békéscsabán, a HAFE szerelőcsarnokában rendezték meg. Az alkotók egy hétig birtokba vehették a szerelőcsarnokot, mint a szabad lehetőségek terepét. A Kelet-Európai Alkotóműhely résztvevői művészi önkifejezést próbáltak adni a társadalmi elnyomoro- dás, a civilizáció és az ipari társadalom kihívásaival szemben. A kelet-európai sátor maga alá gyűjtötte a litván, a cseh, a román a lengyel, az erdélyi, a magyar művészeket. Az ÖTLET maga a MŰ. Jelenvalóságát az ipari csarnok démonikus helyszíne hitelesítette. A mindenkiből lehet MŰVÉSZ demokratikus alapállása csak látszat. Hiszen kell va- lami(!) „szellemlátás”, ami az ipari hulladékokból új, tagadható egységet teremt. Mert már azon volnánk, hogy — a számunkra szükségtelen tárgyat — eldobnánk, amikor az esetlegesség mögül váratlanul elősugár- zik egy állati vagy emberi figura körvonala. Ezek a tökéletesen antiesztétikus anyagokat stimuA Békés megye élő népművészete kiállításon sikerrel szerepeltek a gyulai Erkel Művelődési Központ fafaragói, akiknek igényes, szép munkáit a Munkácsy Múzeumban láthatták az érdeklődők Nagy vihart kavart a HAFE-csarnokban megrendezett Kelet-Európai Alkotóműhely. Megoszlottak a vélemények: volt, aki elragadtatással, volt, aki elítélőleg beszélt a performance-okkal, happeningekkel összekötött kiállításról. Felvételünkön az esemény „atyjának”, Baji Miklós Zoltánnak egyik alkotása látható Fotó: Kovács Erzsébet lálják objektté, szoborrá, installációvá. Horibile dictu: a SZEMÉT triumfálásáról van szó, megszokott környezetéből kiszakítva és posztamensre helyezve. A lényeg az lenne, hogy ezek a „tárgyak” rendezve, a maguk trivialitásán túl sugározzanak valamit. Beuys-ot idézve: „A művészetben egyszerűen semmi, de tényleg semmi nincs, aminek a megértése kívánatos lenne. Az egyetlen ide illő ábra a kérdőjel!” A nézőben megszólal a titokzatos kételkedés. A modem művészet vetette fel a társadalomnak azt a kérdést, miszerint a művészet olyan maradánya a múltnak, ami valamiféle védett ketrecbe húzódik vissza a civilizáció elől. A művészek egy része kénytelen a misztikához fordulni! A beton, fém, műanyag, papír felhasználásával MITIKUS objekteket létrehozni. A kiállítás gyengéje, hogy mégsincs kihasználva a hatalmas hely — több lehetőség volt ebben a térben. Ugyanakkor hiányzott a mindent magába szívó fő attrakció. A „főpap”, aki a misét celebrálja! Lehet, hogy ott volt bizarr provokátorként, de csak a vad tagadás ünnepélyességét láthattuk! Be kell vallanom, ma már ez sem kevés. A „kelet-európai” sátor üresen maradt, reméljük a folytatást. Hiszen a bemutatott művészeti törekvések^ nemzetközi összehasonlításban — a nyilvánvaló megkésettség ellenére — demonstratív értékűek. Az „itt és most” megélt avantgárd szemlélet kelet-európai történése, amit csak az itt élő művészek „mágiája” mutathat meg hitelesen. Sz. A. A szemét mint műalkotás?
