Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21-22 / 69. szám
IN MEMÓRIÁM 1992. március 21-22., szombat-vasárnap © HlEKES MEGVEIHIRLAPHa menni kell, szerényen, csendben elmegyek Hegyesi János emlékének Tudtuk, persze hogy tudtuk: egyszer majd eljön az idő, amikor legszebb versének ezt a részletét fel kell idéznünk. Talán emiatt vettük különös örömmel sok ideje már, de leginkább mostanában leveleit, minden üzenetét. Be kell vallani: János bácsi könnyebb szívvel készült a halálra. Méltósággal teli volt az, amikor egyszer-egyszer mondogatta: „Bizony, nekem már minden napot meg kell becsülni. Sosem tudom, mikor...” О mindig befejezte a mondatot. Alkalmasint együtt utaztunk, s a késő estei úton szívesen mesélt. Hogy Pestről gyalog jött haza egyszer, amikor másképp nem is igen lehetett, de valahogy abban is megtalálta az élet természetességét. Egy rossz szó el nem hangzott arról a hosszú utazásról. Vagy — hogy még mosolygósabbra kerekítse a témát — némi büszkeséggel a hangjában, de évtizedekkel később is áhítattal beszélt arról, amikor az Országgyűlés jegyzője lett, s egy kikötése akadt csupán: neki pedig úri nő nem kell...! Történt ugyanis, hogy amikor Péter, mármint Veres Péter arra kérte, vegyen fel nyugodtan egy titkárnőt maga mellé, ha nehezen is, de belement. Csak egyet kért: neki olyat ne ajánljanak, akinek hosszú és pirosa körme... így mondta János bácsi, s a végéhez jót derült. A minap pedig megemlítette még azt is: szeretné egyszer nagyobb nyilvánosság előtt is viszontlátni a gyarmati földmunkás körről írott tanulmányát. Segítsen hát ő maga, Hegyesi János az emlékezésben! Tisztelt Nemzetgyűlés! Tisztelt Nemzetgyűlés! Nem tanultam felsőbb iskolákat, de azért annyit megtanultam, hogy a történelemben bizonyos törvényszerűségek vannak. Ezeket a törvényszerűségeket hazánk történetében több helyen megta- lájuk. Hogy csak egyet említsek: a Dózsa György-féle parasztlázadást (Úgy van! Úgy van), melynek sok-sok százezer magyar paraszt esett áldozatul a lázadás leverése miatt. Ez a parasztlázadás intő példa lehetett volna az utókor számára mindenkorra. (Egy hang: Ma is intő példa!) Dózsa György parasztjait kerékbe törették, felnégyelték, őt magát tüzes trónon megégették. Utána következett a Verbőczy- féle megtorló törvények sorozata, amelyek a magyar parasztságot minden emberi jogától megfosztották, valóságos páriává aljasították. (Egy hang: Még ma is!) A törvényszerűség nem maradt el. Mi következett utána? Mohács! (...) Nem kell ehhez egyéb magyarázat, azt mondtam: amit önök akarnak, az az emberi jognak, az emberi méltóságnak legutálatosabb sárba tiprása. (Úgy van!) Még az állat is vesz magának annyi jogot, hogy oda szeretne menni, ahol jóllakik. (Taps.) Az embernek ne legyen annyi joga, hogy megválaszthassa magának a munkakört, amely igényeinek és tehetségének megfelel? (Helyeslés.) Nem éppen csak a középosztály tagjai voltak azok, akik bűnt követtek el a magyar nép ellen és ezen keresztül az egyetemes magyarság ellen, de az úgynevezett történelmi osztály tagjai is (egy hang: Erről van szó!), akik vindikálták maguknak azt a jogot, hogy ők történelmi osztály, de régen eljátszották, nem illeti meg őket ez a szó. A közép- osztály tagjai szerintem ennek az úgynevezett történelmi osztálynak kiszolgálói voltak. (Úgy van!) legtöbb részük a hivatali szolgálatból kifolyólag hajolt oda mindig a hatalom embereihez, mert nálunk amilyen rendszer volt, oda hajoltak. Legjobban tudnám talán jelképezni ezeket a szél ellen bicikliző biciklistával: lefelé taposás, felfelé gömyedés. (Taps.) Ebből állt az egész politikájuk. Jóllehet, voltak a középosztály tagjai között jó érzésű emberek is, én tudom. Előttem — ha négyszemközt beszéltem velük — elismerték, hogy igazságom van. Amikor a magyar nép érdekében valósággal tetemre hívtam, hogy nyilatkozik, helyes-e ez a politika, amit folytat és ahogyan bánnak a magyar néppel, hogy szolgának nevelik, hogy ne legyen egy csöpp öntudata, a jegyzői iroda előtt már kint a folyosón vegye le a kalapját és gyűri, töpreng, hogy be- menjen-e? (Viharos taps.) (Részlet az Ideiglenes Nemzetgyűlésen, Debrecenben 1944. december 22-én mondott beszédből.) Zord időben Kilátástalan zord időben Szikkadt talajba szórom a magot, Mondják: hiába, meddő dolog, — Úgysem érek el termő holnapot. Magom elsikkad, semmivé lesz Godolatölő, száguldó szélben: S ha mégis itt-ott egy megragad, Varjak tépik ki dermesztő télben. Ha ezt is bírja és tavaszt ér, Időben—térben úgysem hagy nyomot: Halálra fojtják, sárba húzzák Befonó indák, gyilkos vad gyomok. Mindezekkel én nem törődöm, E munkára az életem teszem: Szellem szolgája lettem,—s csak a Gondolat-termő perceket lesem. (1941) Ez a vers is szerepel utolsó, a Te van kiadónál megjelent önéletrajzi kötetében. Összeállította: Fábián István A Füzesgyarmati Földmunkás Kör történetéből Mostanában sokat írnak, beszélnek olvasómozgalomról, sőt olvasótáborokat szerveznek. Nyilván az olvasásra való ösztönzés a célja ezeknek. A Füzesgyarmati Földművelő és Munkás Egylet 1897-ben alakult. Első elnöke és alapítója Makai Mihály. Tagjai pedig a szegényebb parasztok, a kevés földű vagy teljesen földnélküli napszámos, részesarató emberek voltak, akik még az 1920-as években is egy kicsiny nádfede- les házban jártak össze beszélgetni, olvasgatni. Nagyobb fellendülés 1930- ban következett be. Ebben az évben egy agilis ember, Fekete Imre lett az elnök, aki igyekezett maga köré gyűjteni a fiatalabb vezetőségi tagokat, hogy a csak kártyázgató, pipázgató, stagnáló egyesületet kiszabadítsa a pipafüsttel telített egyetlen kis helyiségből. így lettem magam is tag, hiszen jó barátom volt Fekete Imre, aki hívott, és én örömmel mentem, mert megértettem, hogy mit akar: bevonni a körbe a fiatalabb földmunkásokat is. Hamarosan szűk is lett a kis nádfedeles ház. Eladtuk és nagyobbra cseréltük, de néhány év múlva már abban sem fértünk el. Ekkor elhatároztuk, hogy új székházat építünk, amely 1940- re már tető alatt állt, mégpedig a tagság önfeláldozó erejéből. Aki munkával nem tudott hozzájárulni, az vagy pénzt adott, vagy egy hétre fogadott maga helyett segédmunkást. Ekkor már 600 körül volt a taglétszám. A mienk volt Füzesgyarmaton a legnagyobb egyesület. Veres Pétertől tudom, hogy ő a balmazújvárosi munkáskörben kezdte sok-sok olvasással a művelődést, a közösségi együttélést, a népben, nemzetben való gondolkodást. Nos, talán kevesebb eredménnyel, de ugyanígy tettem én a szülőfalumban. Miközben társaimat igyekeztem tanítgatni, olvasásra ösztönözni, magam is művelődtem, és elkezdtem írogatni. A munkáskörben szigorú rendszabályokat vezettünk be. Több lapot járattunk, és főleg téli estéken kijelöltük az érdekesebb cikkeket, amelyeket egy-egy olvasni jól tudó ember azután felolvasott. A felolvasások alatt nem volt szabad beszélgetni vagy pláne za- jongani. Utána a hallottakat megvitattuk. A régi, már agyonolvasott könyveket kiselejteztük, és a tagok között árverésen eladtuk. A befolyt pénzből újabb könyveket vásároltunk. Nagyon érdekesek voltak az ilyen árverések. Megtörtént, hogy egy-egy ócska könyvért több pénz bejött, mint az eredeti ára volt. Jókat derültek rajta az emberek. Voltak, akik tudatosan verték fel az árakat, mondván, hogy jó helyre megy az a pénz, mert könyveket veszünk belőle. Ekkoriban ismertük meg a népi írók műveit és az újabb irodalmat. A könyvek vásárlását legtöbbször rám bízták. Még ugyanebben az évben elhatároztuk egy szép egyesületi zászló beszerzését. Elnök barátommal megterveztük, hogy milyen legyen az a zászló. Az ő tervezgetése alapján én lerajzoltam elgondolásunkat és ketten felutaztunk Budapestre, ahol egy zászlókészítő üzletben megrendeltük. Dupla selyemzászló, szép hímzésekkel... Ott volt ezen a zászlószente- lési ünnepen Márki Barna, Békés megye alispánja és Tildy Zoltán szeghalmi református lelkész, ekkor már országgyűlési képviselő. Olyan lelkesedés volt, amilyet azóta sem láttam. De hogy mit jelentett a munkáskörben összeforrott, együttérző, egyet akaró emberek ereje, hadd mutassak rá az 1935-ös képviselő-választás eseményeire. Még akkor nyílt szavazás volt, és fegyveres, szuronyos csendőrök tartották fenn a rendet, ami főleg abból állt, hogy az ellenzéki jelöltre szavazni akarókat megfélemlítsék, és meggátolják a szavazásban. Én bár közalkalmazott, megyei útőr voltam, elhatároztam, hogy az új reformokat hirdető Tildy Zoltánra szavazok. Szinte utánam jött az egész munkáskor, de így tettek a szeghalmi és vésztői munkáskörök tagjai is. így történt, hogy a kormányt támogató jelölt a hatóságok törvényellenes praktikái és a csendőri támogatás ellenére elbukott, bár előbb meghamisítva a szavazást Tildyt elgáncsolták, de petíció folytán a legfelsőbb bíróság új szavazást rendelt el, amelynek következtében a nép akaratából mégis Tildy Zoltán lett a képviselő. A füzesgyarmati munkáskor nagyon szépen és jól töltötte be hivatását egészen a felszabadulásig, pontosabban a német megszállásig. Ekkor a kör helyiségeit a németek vették szálláshelyül birtokba, amikor pedig az oroszok értek ide, ők. A munkáskor könyvei, iratai, jegyzőkönyvei felkerültek a padlásra, hogy onnan hová tűntek, nem tudom, csak sejtem, hogy megsemmisültek. Amikor én képviselőségemből hazakerültem, mivel az elnök már betegeskedése miatt nem törődött semmivel, mint volt alelnök kötelességemnek éreztem utána nézni a dolgoknak, de már semmit sem találtam. (...) A volt munkáskor tagjainak költségén és munkájával épült ház most a községi könyvtár. Fel is újították, legalábbis belülről. Szépen be is rendezték, ellátták könyvekkel. Nemes célt is szolgál, ez igaz. Csak az a baj, hogy a dolgozó falusi embereknek valahogy mégsincs hol összejámiuk, olvasgatniuk, beszélgetniük, mert a szép fényes könyvtárba nem szívesen mennek abban a ruhában, amiben egész nap dolgoztak. Mennyivel kulturáltabb volt a munkáskor nagytermében, ahol asztalok mellett kényelmesen és józan fővel beszélhettük meg a napi eseményeket vagy a világ dolgait. Olvasgatni pedig az is tudott, akinek nem telt arra, hogy napilapot járasson. Könyvet is vehettek ki a tagok, akár minden este. Megemlítem még, hogy amikor a székházunkat építettük, az elnök javaslatára egy emlékiratot írtam, s abban rögzítettem az akkori gondokat, a második világháború miatti nehéz és bizonytalan életet. Ezt az iratot palackba zártan befalazták az épületbe. Hegyesi János (Könyvtári jegyzések 1984/3 — részlet) Építő ember volt Szomorúan, megrendült lélekkel állok itt e koporsó előtt, mely nem csak egy emberi testet takar, hanem a magyar történelem egy részét, Hegyesi János kedves barátom személyében. S nemcsak történelmet, melynek becsületes szereplője volt, hanem egy példaképet, aki megmutatta, hogy az ember, akit a sors nem kényeztetett el, megpróbáltatásokkal tűzdelte tele élete útját, miként kell hogy helytálljon a nehézségek ellenére is, szolgálatkészen, minden területen, ahová a kötelességteljesítés állította. Ilyen ember volt Hegyesi János: népét, hazáját szerető és szolgáló ember. Útőrként kezdte és innen került az ő töretlen hitével és energiájával az ország törvényt alkotó testületébe, a magyar nemzetgyűlésbe. S nem is csendes, békés körülmények között. Vészes, romboló háború dúlt 1944 őszén—telén még Magyarország területén, amikor elérkezett a hír hozzá, hogy Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlést Előkészítő Bizottság szervező munkája nyomán létrejön, megalakul az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Hegyesi János mindig építő ember volt, nézete az volt, hogy a bajból kikerülni csak úgy lehet, ha áldozatot vállalunk, ezért elindult Debrecenbe, az akkori közlekedési nehézségek ellenére is, hogy a nemes törekvésnek segítségére legyen: a vezetés nélkül maradt ország ügyeinek intézésére felelős nemzetgyűlést és felelős kormányt kell állítani. О Füzesgyarmatról indult el, én Baranyából, Pécsről hideg téli időben, ponyvás orosz tehergépkocsin, s Debrecenben találkoztunk 1944. december 20-án. Korábbi ismerősök voltunk a Magyar Parasztszövetség szervezése révén, ezért boldog barátként öleltük meg egymást. Örültünk, hogy átvészeltük a háború borzalmait, és örültünk annak, hogy régi álmainkat megvalósíthatónak láttuk: az ország és a nép képviseletét. Emlékezetes marad a számomra Hegyesi János, kedves barátom felszólalása a nemzetgyűlésben, melyet, mint a Nemzeti Parasztpárt képvislője mondott el. Egyike volt az elhangzott beszédek legszebbikének, melyet az utókor számára megörökített az Ideiglenes Nemzetgyűlés jegyzőkönyve. Örülök, hogy — mint az Ideiglenes Nemzetgyűlés jegyzője,—én szólíthattam fel beszéde elmondására. S miért volt annyira hatásos Hegyesi János beszéde? Mert tiszta lélekből fakadtak a szavak, mert igazat mondott, őszintén, minden hátsó gondolat, kertelés nélkül. Magával ragadta a nemzetgyűlés tagjait, s hosszan, lelkesen megtapsolták. Akkor sem ő, sem én nem gondoltuk, hogy ebből a lélekből fakadó beszédből, mely a nép érdekeit vetítette a nemzetgyűlés elé, nem lesz magyar feltámadás, hogy idegen érdekek eltiporják a nemzet kívánságait. Sőt, 1956-ban súlyos bántalmazás érte Hegyesi Jánost, aki költői leikével és igaz magyar gondolkodásával mindig a megbékélést hirdette. Sok emlékem maradt tőle: versei, levelei, fényképek, melyeken mindenkor rajta voltak ajánló szavai. Útjaink párhuzamosak, bár nem ugyanazon pártban dolgoztunk, mégis egyet akartunk: sokat szenvedett népünk felemelkedését gazdasági és kulturális téren egyaránt. Ugyanis azt val- lottuk, nem választhatja el egymástól a jó magyarokat, az e hazában élőket sem vallás, sem származás, sem iskolai végzettség, minket öszszeköt az ezeréves történelem, mint a jó bort termő vidékeken a különféle fajta venyigéket a kévébe kötés. Hirdetve, hogy nem a széthúzás, hanem az összetartozás jelenti az erőt. Ez az erő vonul végig Hegyesi János emberi, politikai és szellemi teremtő munkásságán, emberi magatartásán. Hegyesi János, kedves barátunk, testedet ugyan magába zárja az édes anyaföld, de szellemiséged tovább él közöttünk. János barátom, gondolataid, szép szavaid járják be az országot, csillapítsák, akik arra rászorulnak, bátorítsák a csüggedőket, mert ez a nép béke, békesség után vágyakozik, hogy történelmi vitézeink és bölcseink nyomdokain haladva együttes erővel új Magyarországot építhessünk. Hegyesi János, Isten vegye magához lelkedet, mely megfáradt a nagy küzdelmekben, s nyerd el az igazi békességet, melyet itt a földön az emberi gyarlóságok miatt nem teljes mértékben élvezhettél. Én, mint őszinte jóbarátod mondok utolsó Isten hoz- zádot, egyben a magyar Ország- gyűlés nevében köszönök el tőled. Isten veled, drága barátunk. (Vörös Vince búcsúbeszéde) Megírtad, eldaloltad... Nehéz szívvel és reménytelen kilátásokkal búcsúzom tőled. Az évszázados parasztfelkelő mezei hadak utolsó tábornoka voltál. A harcos, ugyanakkor bölcs is. Sokszor nem fogadtuk meg józan, okos tanácsaidat. Már az ideiglenes debreceni nemzetgyűlésen mondott beszédedben figyelmeztettél: rólunk, nélkülünk soha ne hozzon törvényt a parlament. Ez az intelem mind a mai napig nem talált meghallgatásra. A sereget szét- ármánykodták, belülről elárulták, a megvert sereg szétfutott, obsitosai, kapitányai szétszaladtak a világba, s ott pusztultak el haza és remény nélkül, de akik itt maradtak a szülőhazában, azok is elmentek a „minden élők útján”. S a zászló alatt önjelölt vezetőként most háryjánoskod- nak vagy meghúzódnak az eresz alatt, ezek nem bocskoros, nem csizmás vezérek, hanem lakkci- pős urak, s ők törvényeket hoznak rólunk, nélkülünk. De faludnak is addig voltál jó s megbecsültje, míg mentetted még a bűnösöket is az agyonve- réstől. A forradalom elnöke, Deák Ferencé voltál, de szülőfalud ezt nem köszönte meg, sőt némán tűrte, hogy egész életedre nyomorékká verjenek. Jó esztendeje ajánlott levélben kértem a polgármestereteket, hogy valamiképpen ismerjék el munkásságodat. Fogadjon szülőfalud díszpolgárává. Hoszú hónapok múltán Barkóczi István személyes sürgetésére megkaptam az elutasító választ. Megvallom, szégyelltem volna ezt a szétke- nést veled közölni... Te sose tetted fel a kérdést, hogy érdemes volt-e ezt a harcot megvívni, s mindhalálig folytatni, de én most itt a koporsódnál felteszem. De nemcsak Füzesgyarmatnak, de felteszem a vádló kérdést Csabának, Nagyatádnak, Pécspatócsnak, Bissének, Balmazújvárosnak, Biharugrá- nak: megbecsülték, s most is megbecsülik-e nagy fiaikat vagy elfelejtették, elfelejtik. Érdemes volt-e azt az egy életet erre a minden küzdelmet elfelejtő pogány népre áldozni? Mégis azt mondom: megérte! Te is és a többiek is jó zömével megírtad, eldaloltad ennek a minden elnyomást, megalázást kibíró, ma is alsó néposztálynak keservét, bánatát, de megírtad tiszta szíved dobogásával, új dalait, hamiskás énekeit is, akárcsak Sinka, Sértő, Sárrétudvari, Nagy Imre. A magyar föld édes gyermekei vagytok halálotokban is! Az obsitosok nevében mondom százszor is, ha kell vallom: megérte! Köszönjük. Te, meg a többi tábornokokkal és igricekkel—nyugodjatok békében. A talpasok, a brigadérosok soha nem felejtenek el benneteket. Isten veled! Ámen. (Mikita István parasztpárti politikus megemlékezése)
