Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-18 / 66. szám

о

1992. március 18., szerda

ш

TENY-KEPEK

Az iparosok temetni jönnek, nem dicsérni

Sírba száll a nagyvállalat

Ki kit tesz ravatalra?

Az persze kínos lenne, ha attól a viszálykodástól, amit a temetkezési szolgáltatások terén tapasztalni, feltámadnának a halottak, ám az se vet jó fényt a kegyeleti rítussal foglalkozókra, ha a hozzátartozóknak szereznek ezekben a drámai órákban rosszemlékű perceket. Tudomásul kell venni, hogy vége az ájtatoskodó, szemforgatós világnak, s a végtisztesség bizony üzlet, biznisz több-kevesebb haszonnal. Ez utóbbival van a legnagyobb probléma, mert a tevékenységben érdekelt „valódi” magánvállalkozók szerint kiszolgáltatott helyzetük folytán a Békés Megyei Temetkezési Vállalat alaposan lefölözi a kis cégek hasznát, klasszikus példát szolgáltatva a monopolhelyzettel való visz- szaélésre.

— Ez kérem nem igaz — cáfolja a vádat Balázs Mátyás igazgató. — Nem is vagyunk egyedüliek ezen a területen. A megjelent magáncégek mellett az Egyházi Temetkezési Kft. is igen jelentős, s akkor még szólni kell a költségvetési üzemek ilyen irányú tevékenységéről is. S azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mi helyzetünk megegyezik a magánvállalkozókéval, ugyanis mi is bérlők vagyunk. A temetők, a ravatalozók önkormányzati vagy egyházi tulajdonban vannak, s nekünk is fizetni kell a bérleti díjat.

— Ha már a bérleti díjnál tartunk, akkor nem tartja furcsának, hogy a bérbe adók viszont önöknek fizetnek, csakúgy mint a magánvállalkozók a kegytárgyakért, a szertartáshoz szükséges eszközökért? Ennek árát természetesen önök szabják meg, s úgy gondolom, hogy kölcsönösen jó üzlet ez az önkormányzati és egyházi parnerekkel. Egyedül a magáncégek járnak rosszul, mert ők a kirótt díjakat kötelesek/ízemí mindenkinek...

— Az igaz, hogy a bérleti díjakat nekünk is fizetik, de a kegytárgyakra, eszközökre mi sok pénzt fordítottunk, ezekre beruháztunk, s ennek terheit a használóknak is viselni kell.

—Miért nem használhatják a maszekok a saját, általuk nívósabbnak tartott eszközeiket, kellékeiket? Miért kötelező számukra az Önöké?

— Ezt nem mi találtuk ki. A tulajdonosok ugyanis nem engedélyezik, hogy a ravatalozók berendezését ki-bepakolják, cseréljék. E döntéssel — véleményem szerint — el szeretnék kerülni, hogy a feszített tempóban sorra kerülő temetések során a hurcolkodással esetleg kegyelt; isértést okozzanak. Egyébként a múltbéli kizárólagosságunknak nemcsak előnyei voltak. Arra is gondoljon, hogy még most is mi adjuk az állandó, éjjelnappali ügyeletet, a mi feladatunk a beszállítás, a magas színvonalú halottkezelés. És amiről még nem beszéltünk: valószínűleg ebben a formátumban „nem sokáig leszünk útban”. Átalakulunk. Jelenleg ott tartunk, hogy a megyei önkormányzat bekérte a helyi önkormányzatoktól a területükre eső részről szóló nyilatkozatokat. Ennek feldolgozása után születik meg a döntés jövőnkről. A mintegy 53 millió forintos vállalati vagyon további működtetéséről az önkormányzatok döntenek. ***•

A békéscsabai Szilencium Temetkezési Kft. tulajdonosa, Szabó Attila háromnegyed éve próbálja bizonyítani magánvállalkozása létjogosultságát, ám jórészt csak keserű tapasztalatokról számolhat be.

— Kilenc hónapja vagyok abban a helyzetben, hogy minden erővel ellenem dolgoznak. Munkám ellen soha nem volt kifogás, nem fordult elő kegyeletsértő magatartás, netalán halottcsere, hisz magam végzem a szolgáltatást. Édesanyámmal, aki az adminisztárcióban segít, mindenkit egyformán, megértőén fogadunk. A temettetőnek semmit nem kell tennie, mindent megoldunk helyette és igyekszünk ünnepélyesebbé tenni a szertartást. Elvünk, hogy a szolgáltatást tartalommal kell megtölteni — mondja Szabó Attila bemutatkozásként.

A temetkezés, mint lakossági szolgáltatás rendkívül érzékeny terület. Nyilvánvaló, hogy én, mint állampolgár oda megyek szívesebben, ahol becsületesen, együttérzően fogadnak és elégedett lehetek a „kiszolgálással". Eddig nem volt miből választani, hisz minden megyében egy temetkezési vállalat működött. Az új vállalkozásoknak feltehetően lesz létjogosultságuk, de várhatóan bizonyítaniuk kell.

— Tudomásom szerint a Belügyminisztérium Településfejlesztési és Kommunális Főosztályához tartozik a temetkezési szolgáltatás. Az utóbbi állásfoglalás szerint az önkormányzatok szuverén joga eldönteni, hogy kivel temettetnek. A kérdés csak az, hogy az önkormányzat milyen megállapodást köt a vállalkozókkal. Sokan ezt a tevékenységet iszonyatos üzletnek vélik. Ezért is keresik a lehetőséget, hogy saját bevételi forrásként tartsák meg. A jogszabályok és a gyakorlat ellentmondását jelzi például a tevékenység egységes osztályba sorolásának rendje. Ez olyan szempontból érdekes, hogy a gazdasági társaságokról szóló törvényből adódóan a cégbíróságok — véleményem szerint helyesen — kivárnak, azaz nem jegyzik be a társaságot. Például Békéscsabán az evangélikus egyház temetkezési szolgáltatást végző kft.-jét. Megjegyzem, alapítása körül igen furcsa dolgok, rafinériák is vannak.

Békéscsabán sajátos helyzet alakult ki. Tuániil- lik az egyházi szolgáltatást végző kft. és atemetke- zési vállalat — kimondva-kimondatlanul, de —

kartellbe léptek a Szilencium Kft.-vei, mint magánvállalkozással szemben. Ez abban nyilvánul meg, hogy nem engedi egyik fél sem, hogy a saját kellékeimmel dolgozzam. A vállalat a főkönyv szerint nullára írt kellékeit adja el. így nem tudok kulturált, színvonalas szertartást teremteni. Egyébként pedig duplán hajtja be a bérleti díjat. Vállalkozásomban ez árfelhajtó tényező. Következésképpen nem a szolgáltatás színvonalával üti ki a Szilenciumot a piacról, hanem tisztességtelen magatartással.

— A vállalkozások elterjedését — legyen az a temetkezés feltételeinek biztosítása — megakadályozni manapság elég nehéz. A józan ész a megegyezést sürgeti e területen is, különben kezelhetetlen káosz alakul ki egy-egy településen.

— Jelen esetben ez nehéz, mert itt két cég szövetkezett. Nekem például 5000 forintot kell fizetnem, hogy a temetőben temethessek. Az egyházi kft. és a vállalat csak 2500-at számláz a temettetőnek. Mivel köztük pénz nem áramlik, így szól az egyház: „tied a girland függöny meg az apróságok, ezért te a ravatalozóért nem fizetsz”. Vica-verza megoldják a kérdést.

Ami végül is e probléma körül felmerül, az az, hogy hiába oldja meg a hely i önkormányzat önerőből a temetkezési szolgáltatást, ezzel nem teremti meg a piaci feltételeket. Békéscsabára vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy három szolgáltató „cég” működik. Ha netalán az önkormányzat valamelyiket megfinanszírozza, egyértelműen előnyt teremt a többivel szemben. Megjegyzem, bizonyos fajta helyzeti előny máris van, hisz az egyházi szolgáltatást vitatni felesleges.

—Az eddigiek szerint tehát a helyzeti előnyben levő két cégnek az az érdeke, hogy kiszorítsa a belépő harmadikat. A Szilencium Kft. alapításakor azonban az adottságokat, meglevő vállalatokat is figyelembe kellett venni.

— Az alapításkor meg is kerestem a temetkezési vállalat igazgatóját, Balázs Mátyást, miután ők tárgyalásokba kezdtek velem. Javasoltam, a vállalat beszélje meg az önkormányzattal, hogy egy független alkalmazott koordinálja például a temetés időpontját. Jelenleg ugyanis nekem kell „sorba állni” a vállalatnál az időpontért. Itt megint kilóg a lóláb. Készítettünk egy szerződéstervezetet, de nem írtam alá, mert olyan magas bérleti díjakat szabtak, ami elfogadhatatlan. A forgalom ekkora árakat és kieséseket nem bír el. Nem veszik észre, hogy ezért drága a temetés a városban. Véleményem szerint mindenki ezzel a problémával küzd, aki a régi monopolizált szervezettel találja magát szemben. Ez a helyzet tarthatatlan. Pedig vannak jó példák is, így Békésen az egyház, a vállalkozók, az önkormányzat is meg tudott egyezni. Változásra van szükség! Arról nem is beszéltem, hogy véleményem szerint egyedül a magáncégnek lenne érdeke a temetkezési kultúra fejlesztése. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a már meglevő temetkezési vállalkozásokat ném lehet úgy eltakarítani, mint egy zöldségboltot, mert ez egy csomó jogi problémát vet fel. A megoldást egyedül abban látom, ha az önkormányzat közreműködésével megegyezünk és megosztjuk a feladatokat.

Halasi Mária — Kőhalmi Endre

Vállalkozás holtomiglan-holtodiglan: ásó, kapa és a nagyharang — ki miért fizessen? A holtak „otthona” sem kerülheti el a gazdasági érdekeltségen alapuló átalakulást

„Akkor a lelkész úr nagyon pozitívan nyilatkozott”

Fekete János, mint fekete bárány?

Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank egykori első elnökhelyettese 1985 és 1990 között Szarvas országgyűlési képviselője volt. Sokévtizedes bankári tevékenysége okán neve a rendszerváltás után is — s nemcsak a bankjegyeken — „forgalomban” maradt.

—Mivel foglalkozik ma?

— Egy magyar—izraeli vegyes bank igazgatóságának vagyok az alelnöke — válaszolta Fekete János. — A nemzetközi közgazdasági társaságokban megtartottam tagságomat. Visz- szaadtam minden olyan funkciót, amely a nemzeti bankos múltamhoz kötődött. Ezen a címen a londoni, a bécsi és más bankok vezetéséből kiváltam. Olyan szervezeteknek maradtam tagja, ahol közgazdász mivoltomat, s nem korábbi funkcióimat értékelték.

—Szarvason és környékén az országgyűlési választások előtt rendszerváltást akartak az emberek. Voksoltak, aztán ma mégis nagy az elégedetlenség: nem így képzelték. Mit gondol, ha ön nyer, elkerülte volna mindazt, ami ma heves indulatokat vált ki a szarvasiak többségéből?

— Az én álláspontom az volt, hogy ilyen kis város pozitív erőit össze kell fogni. Nem széthúzásra, hanem együttműködésre hívtam fel az ittélőket. Amíg képviselő voltam, úgy éreztem: a város támogat. Hiszen csak a

lakosság segítségével lehetett megoldani a gáz-, a telefonproblémát, a szlovák iskola bővítését, a templomok restaurálását. Azt tartom az úgynevezett rendszerváltás utáni vezetés hibájának, hogy nem a városlakók összefogását, hanem megosztását eredményezte tevékenységük. Például fölösleges volt egy második baráti társaságot létrehozni, de vannak más példák is. Szarvas nem bír el ilyen „harci riadókat”, az erők kimerülnek egymás „megfúrásában”. Ilyen szempontból nem nagyon jól mennek a dolgok.

Vége

a barátságnak?

— Említette a templomok felújítását. A jelenlegi képviselő — úgy tűnik—feledtetni szeretné megnyilvánulásaival, hogy önnel bármilyen kapcsolata lett volna. Megmutatták viszont egy-két önnek címzett levelét, amely hovatovább családias hangulatot áraszt. Miért lett vége a barátságnak?

— Részemről nem ért véget.

Amikor az újtemplom újraszen- telésére sor került, engem is meghívtak. Akkor a lelkész úr nagyon pozitívan nyilatkozott arról, hogy a rendbehozatal anyagi részét döntően „a képviselő és feleségének aktivitása biztosította”. Azóta semmi nem történt. Meglepetésemre a választások után gyermeteg rágalmak sorát zúdították rám. Én ezt — megmondom őszintén — ízléstelennek tartom: az a pap, aki engem a templomban agyba- főbe dicsért, néhány hónap után ne mondjon rám... Nem kell ez neki. Megnyerte a demokratikus választást, s ezt én elismertem. Felajánlottam a segítségemet a városnak, s ha van rá módom, meg is teszem. De azt nem tartom elfogadhatónak, hogy megpróbálják a múltat meghamisítani: azokat a tényeket, eredményeket, melyekben szerény részem nekem is volt, igyekeznek meg nem történtté tenni.

—Vitatható volt az előző parlament legitimitása. Az ön képviselőségéé viszont aligha volt az.

— Én legitimnek éreztem magam. A saját pártom nagyon határozottan felkért akkor, hogy ne induljak a választásokon, mert megvannak a maga jelöltjei. Mégis igent mondtam, mert a felkérés után munkahelyi főnökeim sem támasztottak akadályt, így a központi utasítás ellenére, támogatásukat nem kérve, független jelöltként indultam. Ha engem az országban a legnagyobb többséggel megválasztottak két hivatalos jelölttel szemben, akkor legitimitásomat senki nem vonhatta kétségbe — sem a rendszerváltás előtt, sem utána.

„Azt csinálják, amit én tettem”

— Ki volt az a pártközpontban, aki le akarta állítani?

— Ez nem személyes ügy volt. Ok már eldöntötték, hogy ki legyen a jelölt. Az volt az elv, hogy budapestiek ne kerüljenek vidékre. Ez lehetett helyes szempont, de az embereknek akkor az volt a felfogásuk, hogy a diktatórikus és elég rossz emlékű szarvasi vezetés jelöltjével szemben olyasvalakit válasszanak, aki a helyi hatalmasságokkal szembe tud szállni. Az MSZMP országos kampányát szervező osztályvezető telefon felhívott. Ázt, hogy nem árok elállni a jelöltségtől, a politikai bizottság elé vitték. Kádár János véleménye az volt, ha el akarok indulni, ne akadályozzanak. Úgyis elbukom — mondták ezek a „pártszakértők”.

— Az ön képviselőségének pozitív megítélése az itteni hangulatromlással arányosan felértékelődőben van.

— Örülnék, ha így lenne. Igyekeztem sokat tenni a város gazdagodásáért. Utólag sem állítja senki, hogy rosszul dolgoztam. Azt kezdték mondogatni, hogy eladósítottam az országot, valamint márkában és jenben vettem fel hiteleket, holott nem abban kellett volna. Azt is

mondják, finánchiteleket hoztam, s hogy rövid lejáratú helyett hosszú lejáratú hitelszerződéseket írtam alá. Soha azelőtt Magyarország egy évben nem vett fel annyi hitelt, mint amióta eljöttem a nemzeti banktól. Soha ennyire nem volt egyértelmű, hogy márkát és jent kérünk. Azt csinálják, amit én tettem, csak nagyobb mértékben. Nem igaz, hogy az ország el van adósodva, hogy a csőd szélén áll. Nem igaz, hogy negyven év alatt nem történt itt semmi jó. Nem vagyok biztos abban, hogy az ország lakossága ma ugyanúgy szavazna, mint két éve.

Úszott-e a kolbász?

— Bizonyos, önről szóló legendák kezdenek keringeni. Ezek egyike szerint — már képviselősége idején —, amikor itt aludt az akkori tanácsi üdülőben, egy helybeli úr műanyag tasakba csomagolt, frissen sütött hurkával és kolbásszal a fogai között átúszta a Holt-Köröst, hogy az még melegen az ön asztalára kerüljön. Emlékszik ilyenre?

— Nem tartanám sem ildomosnak, sem gusztusosnak, hogy olyan dolgokra hivatkozzam, amelyekre nem emlékszem. Maradjon meg legendának. Nem tagadom, nagyon sok olyan „barátom” volt itt a legutóbbi választás előtt, aki a választás után nem maradt az. De én ezt megértem: félnek kívül kerülni a hatalom bástyáin, s így saját érdekükben változtattak álláspontjukon. Ezt nem tartom bűnnek, csak nem szeretem, ha ezek az emberek túlságosan

hangosan hirdetik az új eszméket. Én antifasiszta és baloldali voltam, vagyok, s az is maradok.

— Nőtt vagy csökkent tavaly az ország adósságállománya?

— Attól függ, milyen pénznemben fejezzük ki. Éz milliárdos eltolódásokat eredményezhet. A kormány 22 milliárdról beszél, az MNB alelnöke nettó 16-ról. Mindkettő igaz. Egyik fokozni, a másik mérsékelni akarja az aggodalmat. Most a dollár tíz százalékkal erősödött, így a 22 milliárd lemegy 21-re vagy 20-ra. Csalást emlegetnek, de nem az volt. Ha én csinálom, s a miniszterelnök úr beszél róla, akkor csalás. Ha ő mondja: akkor ez az árfolyamváltozás eredménye. Az IMF egyetlen országa sem tud olyan éves mérleget készíteni, hogy a végén ne legyen ott a „tévedések és eltérések” sora. Mi ezt nem írtuk be, s az új vezetés a lejáratásunkra akarja felhasznáni.

— Mondhatjuk, hogy a miniszterelnök úr netán nem ért a pénzügyekhez, tanácsadói pedig így tájékoztatták?

— Talán egyetlen alkalommal találkoztam a miniszterelnök úrral, így nem tudok véleményt formálni. Viszont ha valaki azt állítja, hogy Magyarország súlyosan eladósodott, az nem ismeri a közgazdasági tényeket. Ha ez az ország évi 11 milliárdos — főként nyugati — exportra képes, akkor ez azon beruházások eredménye, amelyeket a külföldi hitelekből finanszíroztunk. Ez adja meg a lehetőséget arra, hogy az ország felzárkózzon Európához —• mondta végezetül Fekete János.

K.A.J.