Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14-15 / 63. szám
1992. március 14-15., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR bRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP A pákozdi csatától a Habsburg-ház trónfosztásáig Miért adta ki Görgey a Váci kiáltványt? Lapozgatva a ’48—49-es forradalom és szabadságharc megsárgult dokumentumai között, újra és újra bizonyossá válik: táplálkoznunk kell eleink történelmi-szelli hagyatékából. Már csak azért is, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni a tanulmányainkat, ráadásul, néhány történelmi személyiség szerepe még tisztázásra vár. Ezúttal a pákozdi csatától a Habsburg-ház trónfosztásáig kísértük végig a forradalom és a szabadságharc eseményeit. A pákozdi csata után, a fényes győzelem ellenére a magyarok számára mégsem ment minden a maga útján. 1848 szeptember végén a magyar haderőt két hadtest és néhány várőrség alkotta, de a vezetői sorra lemondtak (a fel-dunai hadtest parancsnoka, Móga János altábomyagy és a bácska- bánáti hadtest parancsnoka, báró Bechtold Fülöp altábor- nyagy). A bácska-bánáti hadtestparancsnokságot ideiglenesen Mészáros Lázár vette át. A lemondott katonai vezetők helyébe dr. Eszterházi Sándor, Lenkei János, Szabó Zsigmond, Vetter Antal és Damjanich János lépett. A fel-dunai hadtest parancsnokságának élére pedig 1848. szeptember 1-jén Görgey Artúrt nevezték ki. Országos hírnevét Görgey onnan szerezte meg, hogy az áruló gróf Zichy Ödönt bíróság elé állítatta és kivégeztette. Görgey ezzel megszerezte a bizalmát Kossuth előtt is. Az országra nagy feladatok hárultak, november közepétől várható volt Windischgrätz csapatainak általános támadása. Veszélybe került Erdély is. A tisztikar válsággal küszködött. A fel-dunai hadtestnek feladata volt Windischgrätz csapatainak megállítása. Az osztrák erdélyi hadtest november elején támadásba lendült, és rövidesen egész Erdély elesett. Sajnos, a honvédseregek szervezése túl későn indult meg. A tervezett négy zászlóajból csak kettő alakult meg. Tovább nehezítette a helyzetet az, hogy a délvidékre 1848 nyarán vezényeltek még nem érkeztek visz- sza. Erdélyben a sorozások ugyan megindultak, de forradalomhoz hű alakulatok még alig voltak. A szervezéssel báró Bal- dacci Emánuel ezredest bízták meg. 1848 tavaszától októberig az Országos Nemzetőri Haditanácsot vezette, majd tábornokká léptették elő és kinevezték az erdélyi csapatok főparancsnokává. A volt császári tisztek, akik több évtizedekig szolgáltak szigorú fegyelem alatt, nem tudták elviselni a népi forradalmi seregeket. Árulásig ugyan nem jutottak el, de a bizalmuk megrendült. Az osztrák csapatok 1848 decemberében indítottak általános támadást. Windischgrätz csapatai december 16-án Ausztria felől átlépték a határt. Szinte egy időben 140 000 osztrák katona és 250 tüzérségi lö- veg kezdte meg a támadást. A fő cél a főváros elfoglalása volt. Az osztrák fősereg a Duna jobb és bal partján vonult előre. Győrnél egyesültek. Görgey tábornok csapatai a határtól szinte ellenállás nélkül vonultak vissza. December 30-án Percei csapatainak móri veresége Görgeyt arra késztette, hogy Pest előtt csatát ne szervezzen. így aztán Windischgrätz csaptai kardcsapás nélkül bevonultak a fővárosba, 1849. január 5-én. A Felvidéken, Kassánál Mészáros Lázár serege súlyos vereséget szenvedett január 4-én. Ezek az események a tisztikart nagyon megrendítették. Erdélyben Dobay Károly és Sombori ezredes a seregeiket feloszlatta és behódolt az osztrákoknak. 1849 januárjában visszavonult Blagoevich Imre és Zahn János altábornagy, s nem követte a kormányt Debrecenbe Hra- bovszky altábornagy országos főhadparancsnok és a hadügyminisztérium több vezető tagja. Ebben a helyzetben a tisztikarból tömegesen kiléptek, kijelentették, hogy a szerbek ellen hajlandók harcolni, de a reguláris osztrák csapatokkal szemben nem. Többen átszöktek az osztrákokhoz. Görgey Pestről Vácra vonult vissza. Eközben hatvan tisztje hagyta cserben. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy 1848 december és 1849 január közepe között hét tábornok, ötven törzstiszt, negyven nemzetőrségi tiszt, vagyis a honvédsereg és a nemzetőrség akkori parancsnoki karának közel egy- harmada távozott. E szorult helyzetben jelentős szerepet töltött be Görgey tábornok, mert 1849. január 5-én kiadta a „Váci nyilatkozatát”, melyben az első rész a fel-dunai hadtest napi parancsa volt. Hosszasan írt a megrendült öntudatról és a „megfogyatkozott bátorságról”, vagyis helyre akarta állítani a fel-dunai hadtestet. A második rész pedig leszögezte, hogy a fel-dunai hadtest csak — az esküjükhöz híven — a honvédelmi minisztériumnak és a honvédelmi bizottmány parancsnokainak engedelmeskedik. A politikai bizonytalanság természetesen fennállt, hiszen a fővárost feladták, a kormány Debrecenbe menekült, képviselőházi küldöttséget küldtek Windischgrätzhez, de erről Kossuth nem informálta Görgeyt. Féltek egy baloldali forradalomtól, s egy köztársaság kikiáltásától is. Görgey a további bomlás megakadályozására volt kénytelen kiadni a Váci kiáltványát, egyben a tisztiállományt igyekezett megnyugtatni. Erősítette a saját pozícióját is az Országos Honvédelmi Bizottmánynál. Kossuth és Görgey között — mint ismeretes — viták voltak. Nézetkülönbségeiket a tiszafüredi találkozójukon tisztázták 1849 márciusában. Görgey itt mondta el, hogy a Váci nyilatkozat milyen körülmények között született. A Váci nyilatkozat hatására megszűntek a távozások a fel-dunai hadtestből, illetve minimálisra csökkent vissza 1849 április közepéig, a függetlenségi nyilatkozat megjelenéséig. Más katonai egységeknél már 1849 január közepétől nem „fogyatkozott” a tisztiállomány, annak ellenére, hogy a Váci kiáltvány jóval később jutott el hozzájuk. Meg kell említenünk, hogy az osztrák seregbe való átállás nem ment simán, hiszen rájuk katonai bíróság várt. A szerencsések megúszták azzal, hogy csak a rangjuktól fosztották meg. Windischgrätz a fővorosban több héten át tétlenül várakozott és várta a magyar hadsereg feloszlatását. E várakozás jól jött a kormánynak Debrecenben, mivel rendezni tudta a sorait és fel tudott készülni az ellentámadásra. Kossuth és az Országos Honvédelmi Bizottmány, valamint a hadügyminisztérium hatalmas szervezésbe kezdtek. Erdélyben már december közepétől fordulat állt be, mivel Bem József tábornok a honvédseregeket átszervezte, ellentámadást indított, és márciusban már ismét felszabadította Erdélyt. A Tiszántúlon és máshol is sikeres hadműveletek voltak. Végül ne feledkezzünk meg arról, hogy 1849 februárjában megtisztult a tisztikar. A seregekben már forradalomhoz hű tisztek voltak. így jött létre 1849 év áprilisában a szabadságharc legsikeresebb katonai eseménye, a tavaszi hadjárat. A magyar fősereg április 2-án Hatvannál, 4-én Tápióbicskénél, 6- án Isaszegnél fölényes győzelmet aratott. Windischgrätz seregei visszavonultak Pestig. A mellék-hadszíntereken is kedvezően alakult a helyzet. Idő közben leváltották Windischgrätz tábornokot. Helyébe Weiden tábornok lépett, aki a szorult helyzetben visszavonult. Mást nem tehetett, mivel az ellentámadás miatt Bécs is veszélybe került. 1849 május közepére szinte az egész ország felszabadult. Debrecenben április 14-én nagy történelmi eseményre került sor: kimondták a Habsburg- ház trónfosztását. Hankó József Ráth-Végh István AZ ERÉN V rvöv 8. Különben kár erről beszélni, mert, mint már előadtam, a nyomozati megállapítás szerint maga Berlhe uraság dicsekedett vele, hogy ő tökéletesen bizonyos a leány hűségéről, mert megtette a kellő óvintézkedéseket, hogy más férfival ne érint- kezhessék. Hát uraim, ezek az óvintézkedések olasz eredetűek, s talán helyénvaló megemlítenem, hogy feltalálójuk nem más, mint Francesco Carrara, Pádua zsarnoka. Tudjuk a történelemből, hogy ez a kényúr híres volt kegyetlenségéről, s bűneinek sorába tartozott az a barbárság is, hogy szeretőit szüzességi övékkel látta el. Ma is látható Velencében a Szent Márk palotában egy ládikó s abban több ilyen öv és lakat, megannyi bűnjel az elfajult szörny ellen indított bűnperben. Eleinte ez a divat nemigen terjedt. Mikor a velencei tanács rendeletére 1405-ben Carrarát megfojtották, az akkori féltékeny szeretőknek tetszett ugyan a találmány, de nem merték alkalmazni, tekintettel arra, hogy minő végzetet hozott feltalálójára. Később azonban egyesek megpróbálkoztak vele, majd egyre többen folyamodtak hozzá, úgyhogy a bűnösök nagy száma folytán a hatóság nem bántotta őket. Majd úgy elfajult a divat, hogy a híres Voltaire ekképpen ír róla: Velence s Róma durva férje mind, Nemes, tudós és polgár egyaránt, A köznevetségtől se tartva vissza Övét szerez, lakattal látja el Sa nő erényét kulcsra zárva őrzi. Brantome-ban olvassuk, hogy nálunk II. Henrik uralkodása alatt próbálkozott meg egy olasz kereskedő azzal, hogy a szüzességi övék használatát Franciaországban is bevezesse. Hirdetést tett közzé, hogy a saint-germaini vásáron egy tucat ilyen övét fog kiállítani, azonban az üzlet elmaradt, mert a hatóság figyelmeztette, hogy ha abba nem hagyja a dolgot, a Szajnába fogják hajítani. „És ez időtől kezdve — írja egy szerző — Franciaországban senki sem merészelt ilyen öveket gyártani vagy Itáliából behozni.” Úgy látszik, Berlhe uraság arra a szomorú dicsőségre pályázott, hogy ő legyen az, aki újból kísérletet tesz a szüzességi övék meghonosítására. íme, uraim, a féltékenység gyászos eredménye. A féltékenység egyformán hóhéra a szeretőnek és a szeretett lénynek, s csak arra jó, hogy siettesse annak bekövetkeztét, amitől rettegünk. Azonban lássuk, minő természetű volt Berlhe uraság féltékenysége. Az olaszok — temperamentumuknál fogva — féltékenyek, s miután Berlhe uraság Ávi- gnonba, ebbe a majdnem olasz városba való, ahol olasz erkölcsök uralkodnak: nem kell csodálkoznunk, hogy ő is féltékeny, mint egy olasz. A spanyolok féltékenységét a hiúság és önzés, ez a két nemzeti tulajdonságuk okozza, s mert Berlhe úr semmit sem törődve a szeretett lény nyugalmával, tisztára önzésből alkalmazta a biztonsági övét: bátran kimondhatjuk, hogy az ő féltékenységének valódi jellege olasz is, meg spanyol is. De hát joga van-e a csábítónak feltételezni, hogy mert egy ártatlan fiatal leány átengedte magát neki az ő mesterkedései folytán, éppúgy átengedi magát majd másoknak is? A leány erénye, melyet oly nehezen győzött le, nem elég biztosíték az 6 gyanakvása ellen? Egy képzeletbeli gyanú már annyi, mint a bizonyosság? A nők erényét nem lehet másképpen biztosítani, mint bezárt háremben, eunu- chok és terhes lakatok őrizete alatt? Eddig, uraim, a francia nő szabadságot élvezett; most el akarják tőle venni azt a kedves és becses jogát, hogy saját maga rendelkezzék maga fölött? Rabszolgasorba akarják dönteni? Valamennyi francia nő érdekelve van Lajon kisasszony esetében; s mint ahogyan egykor a francia férfiak keményen ellenszegültek az inkvizíció bevezetésének, úgy ma a francia nőknek éppúgy fel kell lázadniuk a szüzességi övék ellen, mert ez a divat nem kevésbé rejti magában a zsarnokság és a rabszolgaság elemeit. A francia nők is féltékenyek, de mire? A szabadságukra! Születésük óta szabadok voltak, s most rabok legyenek, mert szeretnek valakit, s az a valaki féltékeny? Az ő erényüket szabad akaratuk őrzi, hát jövőre kényszertől függjön az? Mi lesz belőlük, ha elveszik a szabadságukat? A testnek éppúgy, mint a léleknek, megvannak a maga szükségletei, de ezeket az erény irányítja, s a tartózkodás és szerénység tartja korlátok között; nem kell-e attól tartani, hogy a kényszer éppen az ellenkező végletbe fogja sodorni őket? ( Folytatjuk) Olvasóink írják: Gáncsoskodásról, kopjafáról Tisztelt Szerkesztőség! Lapjuk 1992. március 4-ei számában Ki gáncsoskodik Dombegyházán? címmel rosszindulatú, nem hiteles információkon alapuló, rágalmaktól sem mentes cikk jelent meg Ménesi György tollából. A közvélemény objektív tájékoztatása érdekében úgy véljük, szükséges nyilvánosságra hozni az alábbiakat: Székely János az 1991 novemberében megtartott közmeghallgatáson nyilatkozott kopjafaállítási tervéről. Az önkormányzati testületből ezt senki sem ellenezte, hiszen az állampolgári kezdeményezéseknek egy demokratikus országban létjogosultságuk van, különösen, ha ilyen nemes célt szolgálnak. Arra azonban felhívtuk Székely úr figyelmét, hogy mivel a helyszín egy köztemető, az ilyen eseményekre és eljárásokra vonatkozó jogszabályokat be kell tartani. Egyik alapvetően fontos szempont az eltemetett katonák kilétének, számának meghatározása, az elhantolás helyszínének pontos behatárolása. Nos, az eddigi eljárás alapján négy magyar katonát sikerült azonosítani, de hogy még kik, hányán vannak eltemetve, s pontosan hol, azt nem sikerült kideríteni. Az elesett magyar katonák ügye nem Székely János bejelentése után kezdte foglalkoztatni az önkormányzati testületet, hiszen 1991. november 1-jére, a halottak napjára két sírt rendbe tetettünk 45 ezerforintos ráfordítással. Az alig két éve működő önkormányzaton furcsa dolog számonkérni a sírok teljes felújításának elmulasztását, s egy sanda célzással arra utalni, hogy a szovjet katonai síremléket még mindig nem verettük szét. Ugyancsak szokatlan és visszatetsző eljárás Székely úr részéről, hogy hadügy- és belügyminiszter, díszszázad, katonazenekar és megyéspüspök meghívását vette tervbe, s a mértéktartó kegyeleti aktus helyett csinnadrattás parádét kívánt rendezni. Ebben valóban nem partner az önkormányzat. Székely János azonban csupán egyetlen véleményt, érvet hajlandó elfogadni: saját magáét. A lebonyolításra vonatkozó bármilyen más elképzelést gáncsoskodásnak minősít. Sajnálatos, hogy Ménesi György újságíró nem vett részt azon az önkormányzati ülésen, ahol megismerkedhetett volna a valós helyzettel és tényekkel, s az ügyről tárgyilagosan tudott volna tájékoztatni. Megtudhatta volna például, hogy a ,,Székely-fesztivált” a Mezőhegy esi Mezőgazdasági Kombinátból dr. Papp Tibor készült szponzorálni, a kombinát a csőd szélén áll, s az élére nemrég kinevezett miniszteri kormánybiztos elképedve hallgatta a régi vezetés ilyen irányú ígéretéről szóló híreket. Naivitás feltételezni, hogy az önkormányzat vetélytársat lát Székely Jánosban, és féltékeny rá a kezdeményezés miatt. A kegyeleti ügyben való vetélkedés gusztustalan dolog, hiszen így éppen a lényeg sikkad el. A II. világháborús emlékmű építését még 1991 őszén elhatározta a képviselő-testület. A lakosság segítségével most pontosítjuk all. világháború következtében elhaltak névsorát. Településünk közvéleményét ilyen szempontból a falu hősi halottainak 11. világháborús emlékműve foglalkoztatja most inkább. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Székely János kezdeményezése elé az önkormányzat akadályt gördített vagy gördít, de költséges, megalomán egyéni hóbortok kiszolgálója, dróton rángatott marionettbábú egyikőnk sem lehet. Székely János úton- útfélen kommunistázza, pocskondiázza, újságíró-kapcsolataira hivatkozva fenyegeti az önkormányzati testületet. Am tegye. A falu népe ítéli meg őt, azé a falué, amelynek talán most nem is ez a kopjafaügy a legégetőbb gondja. Annál is inkább, mert különös kopjafa az olyan, amelyik egy élő ember dicsőségét kívánja hirdetni. Gyarmati Jánosné polgármester Tisztelt Polgármester Asszony! Terjedelmi okokból csak egy részletet tudok közölni azokból a levelekből, amelyeket Székely Jánosnak írt a Dombegyházon elesett honvédek egykori parancsnoka, Sályi Géza. A levelekben refrénszerüen visszatérő állítás, hogy Önök vele sem állottak szóba, megkereséseit, leveleit válaszra sem méltatták. „Ha a polgármester válasza (ismét — M. Gy.) elutasító lenne, nem hagyhatjuk annyiban, precedenst kell teremteni, és országos üggyé tenni elrettentésképpen, hogy ma is hatalmon vannak még a régi rendből, ahelyett, hogy elősegítenék a megbékélést” — írta december lián Sályi Géza. Rosszindulatúnak, rágalmazónak bélyegzik írásomat. Lelkűk rajta! „ Nem hiteles információt” azonban egyet sem lelni benne. Legfeljebb arról van szó, hogy ezek az információk Önöknek kellemetlenek. Az elesett katonákat megnyugtatóan sohasem tudják azonosítani, ez nyilvánvaló, és ez határozza meg az Önök hozzáállását Székely úr kezdeményezéséhez. ,yA szovjet katonai síremlék” sorsát illetően elképesztő következtetésre jutott, nekem sincs rá jobb kifejezésem, ez bizony valóban sanda célzás. Van azért amiben feltétlenül egyetértek Önnel: ,A kegyeleti ügyben való vetélkedés gusztustalan dolog.” Ha ezt Ön(ök) is komolyan gondolják, legalább az elkövetkezendő néhány napban ne gördítsenek újabb akadályt Székely János elé. Ménesi György Kokárdátlanítók Holnap: NEMZETI ÜNNEP. Sajnálom, nekem ma még a következők (is) eszembe jutnak: — Kartársak! — mennydörögte a ’ 70-es évek elején akkori iskolám akkori igazgatója. — Kartársak! Közeledik március 15-e. Ha valamelyik gyermek kokárdával vagy más magyarko- dó alkalmatossággal jelenne meg az iskolában, és azt tüntetőleg a mellén viselné, nos, vetessék le vele! Intézkedjenek csendben, feltűnés nélkül! Ez utasítás, így rendelkezett a járási művelődési osztály. Időközben eltelt 20 év. Ma már tudom, hogy ç jeles ünnepen a jelzett időpontig Pesten a Petőfi-szobornál csak az óvodások gyülekezhettek. A gimnazisták és az egyetemsiták első megmozdulásaira 1972-ben, majd 1973-ban került sor. Az események a vári, illetve a belvárosi csata néven váltak utólag ismertté. A folytatás több mint egy évtizedig váratott magára. 1986- ban zajlott a lánchídi csata, majd a következő évben a Kossuth- szobornál Gadó György rögtönzött beszédet mondott. Aztán az ezt követő néhány évben felgyorsultak az események. Kokárdátlanító főnökeink egy része ma kenyérgondokkal küszködő kisnyugdíjas. Mi bezzeg öntudatos, szabad magyarok lettünk. Ezért is engedhetjük meg magunknak, hogy—cenzúrázás végett—előzetesen bekérjék a március 15-ei beszédeinket. M. Gy.
