Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14-15 / 63. szám
1992. március 14-15., szombat-vasárnap A HÉT TÉMÁJA Az emberek igazságra vágynak és nem bosszúra! Gönz Árpáddal a porhatag kövekről, a kinevezésekről és a gazdaságról A hazai közéletben mostanában gyakran követik egymást feszültségekkel terhes periódusok. Lassan megszokjuk, hogy ilyenkor sűrűbben szerepel a nyilvánosság előtt a köztársasági elnök. Éppen egy ilyen, kisebb-nagyobb viharokban bővelkedő időszakban találkozhattunk ✓ Göncz Árpáddal Békéscsabán, aki szívesen válaszolt a kérdéseinkre. — Ön a napokban bizonyos porhatag kövekről beszélt, amelyeket mihamarabb el kell távolítani abból az alapból, amit építünk. Mit jelentenek ezek a kövek? — Porhatag kő az, ami Magyarországon az elmúlt negyven év mentalitását viszi tovább. Ez esetben azt sem nézem, hogy valaki volt kommunista vagy sem, ha volt, akkor most egyik vagy másik pártban van. A mentalitás továbbélése a veszélyes. A régi pártállami módszerek beivódtak az emberek sejtjeibe. Porhatagnak számít például az, ha valaki azzal kér meg valamire, hogy nekem az csak egy telefonomba kerül... De a nosztalgia külsőségeit is porhatagnak érzem. Nem szeretem a nemesi előneveket sem. Láttam már olyan névjegykártyát, amelyen két v-betü is állt. Nem tudtam, hogy mit jelent, aztán kiderült: Vitézi Várományos. Az igazi előre vivő nemzeti hagyományokat kell megőriznünk, de azokat, amelyek a rendiség emlékeit őrzik, felejtsük el. Ezekre köztársaságot építeni nem lehet. Én „megrögzött” republikánus vagyok: a legszebb díszegyenruhánál is jobban szeretem a szürke zakót. Ebben is lehet országot csinálni, mint azt bebizonyították sok helyen, például Svájcban. — Kevés olyan ember lehet, aki nem tartaná helyénvalónak, hogy az államelnök állami pénzen vegyen részt az olimpián. — Ebben a gazdasági helyzetben illetlenség lenne Magyarországon az, ha az államelnök olyan állami pénzen utazna az olimpiára, amely két sportoló részvételét biztosíthatná. Ok pontokat, érmeket hozhatnának, s ha nem, legalább sikerélményük lenne. Az olimpia a sportolóké, és nem az államelnököké. Ha a MOB hív meg, akkor természetesen boldogan megyek, mert érdekel. De ha ez egyetlen fillérjébe kerülne a magyar államnak, akkor inkább itthon maradok, s a televízióban nézem az olimpiát. —Ha Zétényi és Takács urak vagy mások újabb törvénytervezetet terjesztenek be, nem fokozzák-e ezzel az országban amúgy is meglévő feszültségeket? Egy tévéinterjúban azt mondta, hogy a Zétényi—Takács törvényt az ártatlanok védelmében vizsgáltatta meg az Alkotmánybírósággal. Hiányzik viszont a sérelmet szenvedettek erkölcsi jóvátétele. Ennek megoldására van elképzelése? — Beterjesztek egy javaslatot, amelyben leírom, hogy miként képzelem én egy történelmi tényfeltáró bizottság működését. Ez természetesen nem működhet bíróságként, nem mondhat ki ítéletet, s figyelembe kell vennie a személyiségi jog korlátáit. Sőt, figyelembe kell vennie minden más alkotmányossági korlátot is. De szakemberek bevonásával feltárhatják azokat a fontos és érzékeny területeket, amelyek közelről érintik az ország közvéleményét. A vizsgálat érintené azt a kort és kört, amelyben a törvényes magyar kormányt fegyveres támadás érte. Ide tartozik a megtorlás kezdeményezése, végrehajtása, a sortüzek kérdése. Ezek körülményei nehezen deríthe- tők fel, hiszen minden percek, másodpercek alatt történt. Ráadásul ahány tanú- vallomás, született, annyi féle. Megnyugtatóan le kell zárni a történéseket. Én kezdeményeztem, a vizsgálat körét, kereteit, az illetékességet, a hatáskört és az eljárási szabályokat az Országgyűlésnek kell megállapítania. A Zété- nyi-féle új javaslatról még nem tudok semmit mondani, hiszen eddig nem láttam. Az a be- nyo másom, hogy az emberek országszerte igazságra vágynak, nem pedig bosszúra! Vannak emberek, akik évtizedeket éltek le úgy, hogy sem a képzettségük, sem a fizikai, lelki adottságaiknak megfelelő munkát nem kaptak, még mindig nem jutottak hozzá a börtönben töltött évekért, hozzátartózik elvesztéséért járó kárpótlásukhoz. Nemhogy anyagi vagy erkölcsi elégtételt, még jó szót is alig kaptak. Az ő szomorúságuk, elkeseredettségük tökéletesen érthető. Igazságvágyuk úgyszintén. Mégis az a benyomásom, hogy nem a börtönviseltek vágynak bosszúra. Bosz- szúról sokkal inkább azok beszélnek, akiknek nincs mit megbosszulniuk. Mi megpróbáltuk, hogy mi az a börtön, megpróbáltuk mit jelent a kötél alatt állni.. Ne haragudjanak meg, ha én mindezt senki másnak nem tudom kívánni. Sokan azt mondják, hogy nincs jogom mások helyett megbocsátani. Én magam helyett bocsátók meg. — A napokban találkozott Antall Józseffel. Gondolom, ma már nem titok, hogy miről esett szó kettőjük között. — Az égvilágon semmi különös dolog nincs benne. Folyó dolgokról beszélgettünk. Ha arra gondol, egy szó nem esett köztünk a televízióról. Ha a miniszterelnök úrral találkozom, annak önmagában semmi hírértéke nincs. Rendszeresen találkozunk és telefonálunk egymásnak. Azért csak 15 percig tartott e beszélgetésünk, mert el kellett mennem a Pénzügyőrség Országos Parancsnokságára. Mellesleg abban a kérdésben, amelyről beszéltünk, tökéletes volt köztünk az egyetértés. — Arról hallottunk, hogy bizonyos körök elképzelése szerint a televíziót alapítványi formában kívánják működtetni. A kuratórium a jelenlegi parlamenti pártok létszámarányában állna fel. Hosszú távon célravezetőnek tartja ezt a megoldást? — Erről nem formálnék véleményt, mert legjobb tudomásom szerint a televízió működtetésében még nem jutottak közös nevezőre a pártok. Nem vettem részt a tárgyalásukon, így nem érzem magam illetékesnek arra, hogy e kérdésről nyilatkozzam. De szívemből kívánom, hogy létrejöjjön egy tisztességes médiatörvény, még akkor is, ha nem tökéletes, s kölcsönös kompromisszumok jelennek meg benne. A fontos az, hogy nyugvópontra tudja vinni a kérdést. Minden igyekezetem arra , irányult, hogy létrehozzak valamilyen konszenzust. Nem vagyok kulcshelyzetben, diktálni egyik félnek sem tudok. — Lemondásakor Gálszécsy miniszter úr azt mondta, hogy Magyarországon sem baloldali, sem jobboldali veszély nincs. Ón hogyan látja ezt? — Sem baloldali, sem jobboldali hatalomátvételtől nem tartok, mert valószínűtlen, hogy a szovjet térségben kialakul olyan hatalmi csoportosulás, visszarendeződés, amely Magyarországon ilyen veszélyt hozna. Nem szívesen teszek különbséget jobboldali és haloldali között, mert ezek általában átömle- nek egymásba. Teljesen érthető, hogy a napi politika a cél érdekében ilyen vagy olyan jelzőt felkap és felhasznál, ami az esetek többségében szűk csoportérdeket szolgál. — Látható egy folyamat az országban, amelynek keretében bizonyos gazdasági tisztségeket politikai megfontolás alapján osztanak embereknek? Lát-e ebben valamilyen reális veszélyt? — Végső soron minden gazdasági tisztség a piachoz vezető úton keresendő. Ha a piacgazdálkodás nem színlelt, hanem valóságos, akkor egy tehetségtelen kinevezett vezető megbukik, egy tehetséges pedig munkahelyeket teremt. Sajnos sem a párthovatartozás sem a múlt nem határozza, hogy valaki jó kereskedő jó vállalatvezető lesz vagy sem. Ha elkezdünk válogatni aszerint, hogy valakinek akár pártreferenciája, akár ro- konszenve, világnézete milyen, s nem vizsgáljuk, jó vagy rossz gyárvezető, a verseny, a piac fogja mérlegre tenni. Jobb az ilyesmivel csínján bánni, mert a tőkének nincsen lelke, szíve, csak érdeke. S ha az érdeke sérelmet szenved, akkor nem ér semmit. —Köszönjük a beszélgetést. Az oldalt írta és összeállította Fábián István, Kiss A. János és László Erzsébet. Fotó: Kovács Erzsébet. Egy kis pihenő Hajlott hátú nénike igyekszik az elnök mellé. Ő a szerencsések közé tartozik. Sikerül néhány szót beszélgetniük. Tolonganak az emberek a Márvány cukrászda előtt, mindegyikük próbál a népszerű politikus közelébe férkőzni. A remény csupán néhány pillanatig él. Az idő sürget, a vendégeket bekísérik a cukrászdába. Sürgés-forgás az asztalok körül. Nyoma sincs a protokollnak. Mindenki oda ül, ahol éppen helyet talál magának. Most érzem igazán, mit jelent a tollforgató életében, ha megragad egy — talán soha vissza nem térő—pillanatot. Göncz Árpád hellyel kínál, mellé telepedem. Jólesik hallgatni őt, mikrofon, hivatalos formaságok nélkül. S ő beszél, közvetlenül—mintha régóta ismernénk egymást — például arról, csöppnyi ideje sincs az írásra, még gondolni sem mer rá, bár nagyon hiányzik az életéből. Sokszor még arra sem futja, hogy reggel áttekintse a lapokat, a napi több száz levélről már nem is beszélve. Pedig az információk nagyon kellenek — a hitelesek, az értékesek. Jönnek is bőven, a barátoktól, akik nem távolodtak el tőle, amióta az ország első embere. Sok segítséget kap a négy gyermekétől is; két fia orvos, pszichiáter, így aztán pontos diagnózist kap az egészségügyről. Kiváló jogász dolgozik a „keze alá”, hiszen a rengeteg panaszra mindenki gyógyírt vár. Vannak azonban kérések, amelyeket mindig visszautasít — sorolja az elnök.—Ilyen például, ha valaki azt kéri, intézze el a lakásügyét. A legszigorúbb a bírósági pereknél. Határozottan és keményen visszautasít mindenkit, aki arra kéri, járjon közbe, hogy kedvező ítélet szülessen a szóban forgó perben. Az idő sürget. Az elnök poharából elfogy a rostos őszilé. Búcsúzóul narancsitallal kínál. Nem utasíthatom vissza: elrontom a napját, ha nem fogadom el—mondja. Kisétálunk az utcára, elköszönök. „Ne búcsúzzon, találkozunk még, nem?” — nyújtja a kezét vidáman. Bólintok. Többre nincs is idő, a kocsik útra készen állnak. Indulás a következő programra. Percre pontosan, ahogyan tőle megszokhattuk. Emlékszem, tavaly ilyenkor is itt járt. Erőt, hitet, bizalmat táplált az emberekbe akkor is, most is. Amit kaptunk tőle, talán elegendő lesz egy esztendőre. S jövőre jöhetne újra...
