Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-11 / 60. szám
mm MEGYEI HIRLAPEMLEKEZES 1992. március 11., szerda A tanúk még élnek Szent Bertalan-éj Békéscsabán Hol sírjaik domborulnak Mondanivalómat nem Marosán könyvével kezdem, hanem a hozzá kapcsolódó eseményekkel. Ehhez azonban vissza kell lapozni harminc-valahány évet a történelemben. 1956. december 6-át kell látnunk a naptár oldalán. Csütörtök volt, délelőtt... Harmincezer ember hömpölygőit a békéscsabai főutcán. A munkástanácsok hívására Kádárék ellen tüntetett a város népe a forradalom vívmányaiért. A vasútállomás felől özönlött a tömeg. A rengeteg embçr fejet hajtott, vagy egy szál virágot helyezett el a hazáért és a szabadságért elesett hősök emlékének adózva, a 101-esek emlékműve előtt. Utána a Körös-partra nyíló József Attila utca végén szétoszlottak. A békéscsabai forradalmi eseményeknek egyik csúcspontját jelentette ez a nap. Körültekintő volt a szervezés, hibátlan a lebonyolítás, s ami a legfőbb: mindenki tudatában volt annak, hogy mekkora a veszély. Bármilyen meggondolatlanság beláthatatlan következményekkel járt volna. A némán felvonuló tömeggel szovjet tankok néztek farkasszemet, s a Szabadság téri középületek tetőin golyószórós, géppisztolyos orv lövészek lapultak... Ezen a napon mégis a város népe demonstrálta az erőt! A válasz azonban nem késett soká. A megyei pártházban már másnap szervezték az ellentámadást. December 8-án kijárási tilalmat rendeltek el... 9-én törvényen kívül helyezték a dr. Molnár Mihály vezette munkástanácsot... Ezen a napon kihirdették a rögtönbíráskodást... Gyülekezési tilalom lépett életbe 14- én... 19-én már a statáriális ítélet született Békéscsabán: Rózsa István 52 éves, kunágotai kispa- raszt fegyverrejtegetésért 14 évet kapott. A terror napról napra fokozódott. Egyre csendesebb lett a város. Alkonyaira rendszerint szinte teljesen kihalttá vált. Éjszakánként az utcákon végig- végigdübörgött egy-egy teherautó, ponyvájuk alatt állig felfegyverzett karhatalmistákkal. Csalódás, apátia, félelem költözött a telkekbe. Nem hozott megbékélést a karácsony sem. Az Üdvözítő születésének ünnepén nem a szeretet öröme sugárzott az emberek arcáról, hanem a remény- vesztettség bánata. Mindenki úgy érezte: visszatért a Rákosi- rendszer. Jó ismerősök is alig merték megszólítani egymást, éppúgy, mint,,azokban a korábbi években". Nem volt vidám óévbúcsúztatás, az ’57-es esztendő küszöbét csüggeteg szívvel, jövőbe vetett hit nélkül lépték át mindazok, akik októberben boldogan köszöntötték a szabadságot, a demokráciát. Érezték, hogy még nehezebb napok következnek. Ezekre nem is kellett sokáig várni... Január 8-ától három napon keresztül egy katonai teherautó gördült végig a december 6-ai tüntetés útvonalán. Platóján fegyveresek között tizenhat szerencsétlen ember ült egymással szemben — lócákon. Nem takarta őket ponyva. Egy kivételével valamennyien fiatalok. Leány is volt köztük, az alig húszéves Mány Erzsébet. Három napon keresztül mutogatták őket a békéscsabaiaknak. Fogva tartásuk színhelyéről, a laktanyából vitték őket a tanácsházára, ahol statáriális bírósági tárgyalásuk nyilvánosság előtt zajlott. Az ítélet elrettentő! Mány Érzsébet- re és Farkas Mihályra halálbüntetést szabott ki a bíróság, a többi vádlottat pedig ,cselekményük súlyának megfelelően", öttől tizenöt évig terjedő börtön- büntetésre ítélte. A város lélegzet-visszafojtva figyelte a tárgyalás menetét, fejleményeit. Mert a város tudta, hogy ezt az előadást neki játsz- szák, fináléját pedig fenyegető figyelmeztetésként kell fogadnia: aki moccanni mer, arra könyörtelenül lesújt a munkás-paraszt kormány kemény (egyre keményebb) ökle! Ezt a szörnyű politikai pert azért rendezték meg, hogy Békéscsabán példát statuáljanak. Hogy földig alázzák a várost. Hogy ne adhasson többé példát a megye kisebb városainak, falvainak. („Ha Csabán rend lesz, rend lesz az egész megyében!” ) Ezért meg kellett halnia két ártatlan fiatalnak... Gonoszul kitervelt praktika volt ez a per. A vádlottak közül egy sem volt helyi illetőségű, senki nem ismerte őket Békéscsabán. Gyulaváriban fogdosták össze mindnyájukat. Nem kellett attól tartani, hogy megmozdul értük a város, mint novemberben, amikor forradalmi vezetőit, Fekete Pá- lékat hurcolták el az oroszok. Statáriális bíróság elé lehetett állítani őket, mert volt a kezükben fegyver. S ha nem is húzták meg ravaszát, mégis lehetett rájuk halált mondani, mert,,lőttek volna, ha...” Ma már közismert: jelentéktelen incidensből koholták a pert. A gyulaváriak minden követ megmozgattak, hogy a halálraítélteknek kieszközöljék a kegyelmet. Reményüket az táplálta, hogy az ítélet végrehajtására a rögtönbíráskodásról szóló rendelkezésben előírt határidőn belül nem került sor. Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt a szegedi Csillagbörtönbe szállították, kegyelmi kérvényüket pedig heteken keresztül Budapesten „tologatták” (vagy elfektették). Az utóbbi két évben többen folytattak kutatást ebben az ügyben, s keresték a késedelem, a huzavona magyarázatát. Ezt nem találta meg Kőváry E. Péter sem, pedig ő apró részletekre is kiterjedő felderítést végzett. Tanulmányozta a fellelhető aktákat, beszélgetést folytatott az egykori katonai ügyészen kívül az élő hozzátartozókkal is. Any- nyit tudott megállapítani, hogy a két halálraítélt kegyelmet kért, kérvényüket a bíróság az Elnöki Tanácshoz továbbította, ahol heteken keresztül tétováztak a döntéssel. Nem tétovázásról volt szó! A halálos ítélet végrehajtása benne volt a forgatókönyvben. A példastatuálás stratégiáját a helyi politikai hatalom a belügyi kormányszervekkel dolgozta ki hidegvérű precizitással. A tárgyalás és az ítélej azt a célt szolgálta, hogy nyivlánvalóvá tegye Békéscsabán és a megyében: a hatalom kérdése eldőlt, s a legkisebb ellenszegülés (főleg annak szervezése) a legsúlyosabb következményeket vonja maga után. A kivégzésnek már más volt a funkciója. Az események februárban újabb fázisba érkeztek: a tömeges megtorlás időszakába. Kétségtelen, hogy Mány Erzsébeték kivégzésével a „kedvező légkört" akarták megteremteni hozzá. De a kivégzés időpontjának kiválasztásában nem csak ez játszott szerepet. Aligha lehet véletlen, hogy Marosán György éppen február 2-án, azon a napon érkezett Békéscsabára, amelynek hajnalán eldördült a kivégzőosztag sortüze. S az esemény sem volt hétköznapi, amelyet díszvendégként és szónokként a hírhedt államminiszter megtisztelt. „Az MSZMP Békés megyei és békéscsabai városi intézőbizottsága február 3-ára, vasárnapra aktívaértekezletre hívta össze a megye kommunistáit a Békés megyei Jókai Színházba.” A hatszáz férőhelyes nézőtéren hétszázötvenen szorongtak. Azok az „elvtársak” vettek részt ezen a gyűlésen, „akik a legnehezebb időkben bebizonyították hőségüket a párt és a munkásosztály iránt, és élharcosai voltak a magyarországi kommunisták pártjának, az MSZMP szervezése nehéz munkájának. Részt vettek az aktívaülésen a karhatalmisták képviselői is”. A város belső utcáin, terein pufajkások szokatlanul nagy csoportjai szemmel tartották a járókelőket. A nálamnál is elfogulatlanabb emlékezők is azt mondják: lidércnyomás nehezedett a városra. Mindenki láthatta a kommunista nagygyűlés körüli .felhajtást”, s azt beszélték úton-útfélen: ha Buci Gyuri Békéscsabán van, az csak rosz- szat jelenthet. Valóban nem lehet elképzelni, hogy a megye kommunistáinak ’56 utáni első „jamboree”-ja Marosánnak — tulajdonképpen az ország egész népéhez szóló — újabb fenyegetése és Mány Erzsébeték szombat hajnali kivégzése között ne lett volna összefüggés. Ha nem így lenne, megtakarították volna a két áldozat Békéscsabára szállításának költségeit és a töltényeket, hiszen a szegedi Csillagbörtönben kötél által hajthatták volna végre az ítéletet. A feltételezés realitását alátámasztja Mány Erzsébet nővérének, Rozáliának a visszaemlékezése is. Sarusi Mihály újságírónak 1989-ben elmondta, hogyan vett búcsút a család Erzsébettől. Kiderül belőle, hogy a kivégzés előestéjén — valószínűleg — másik illusztris vendége is volt Békéscsabának. — Hat férfi és Münnich Ferenc volt ott a húgom cellájában. Felismertem Münnichet, fényképen már láttam... Münnichen aranykeretes szemüveg, sötétkék zakó, szürke nadrág... ,,A tanúk még élnek" című könyvében Marosán nem beszél Münnichről. A kivégzésről sem —r- mintha nem hozták volna tudomására. Ez — természetesen — elképzelhetetlen. Csak nem akar rá emlékezni! Másegyebeket viszont, például csabai beszédének szövegét, szó szerint képes felidézni. „Február 2-án... elindultam Békéscsabára...” Megérkezése után a megyei pártvezérekkel tanácskozott. Másnap: „A nagyszínház zsúfolt. Az elnök üdvözöl, itt-ott felcsattan a taps... A bevezető után rátértem a legnehezebb témára: — Vegyék tudomásul, hogy 12 év utána kommunista vezetés alatt az ország példátlan katasztrófába zuhant, de ezért itt senki sem akarja vállalni a felelősséget. Ezért engedjék meg, hogy én először a felelősségvállalásról beszéljek. Nézzenek csak ide, mindnyájan. Maguk előtt az az ember, aki felelős Rajk haláláért. Óriási volt a megdöbbenés, riadtan néztek rám, de én rendületlenül folytattam, elmondtam azt, amit már máskor és másutt. )— Hát itt senki nem felelős senkiért, semmiért? Természetesnek tartják, hogy a szovjetek beavatkozását igénybe vettük, és hogy itt vannak? Mások véreitek maguk helyett, de a XX. kongresszus már nem kel, nem jó? Vagy az MSZMP decemberi határozata? Nem, elvtársak, nincs alku! Legyen vége annak a mesének, hogy Rákosi nem tudott róla... Amikor azt is elmondtam, hogy maguk előtt áll az az ember, aki nem kérte, de követelte a szovjetek bevetését, égett a terem, sikerült eggyé kovácsolni őket... — Szeretnék még valamit mondani, igen komolyat. Akinek Kádár nem kell, csak Rákosi; akinek Hruscsov nem kell, csak Sztálin, annak kívül tágasabb! Aki ebben az élethalálharcban nem tud segíteni, az ne ártson!” Ha fellapozzuk a Békés Megyei Népújságban a Marosán békéscsabai (előre be nem harangozott) látogatásáról közölt tudósítást, érdekes hangsúlyeltéréseket fedezhetünk fel Marosán emlékei és az 1957. február 5-én megjelent tudósítás tartalma között. Marosán a könyvében békéscsabai beszédéből azt idézi, hogy a rákosizmussal való gyökeres szakításra, s a Kádárkormány melletti nyílt elkötelezettségre szólította fel Békés megye kommunistáit, ezzel szemben az újság tudósítója (nyomdatechnikai eszközökkel is) a beszédnek éppen azokat a blokkjait emelte ki, amelyek Marosánra azokban az időkben annyira jellemzőek voltak: .A forradalmi munkás-paraszt kormány el van tökélve arra, hogy a legszigorúbb intézkedéseket foganatosítja azokkal az egyházi személyekkel és pedagógusokkal szemben, akik nyugtalanítják ifjúságunkat... Az ellenforradalom hívei nem nyugodtak bele vereségükbe, most tavaszi megmozdulásokról, márciusi fegyveres felkelésről terjesztik a rémhíreket. Legyen mindenki elkészülve arra, aki a munkás-paraszt hatalomra tör, megvan az erőnk ahhoz, hogy az ilyen kísérleteket visszaverjük, és ha kell—vérbe is fojtjuk!” Mány Erzsébeték kivégzésének másnapján tulajdonképpen nem volt semmi szükség ilyen fenyegető dörgedelemre. Senki nem érzett már kétséget Békéscsabán afelől, hogy a ,,munkásparaszt kormány” kérlelhetetlen, és a véres hatalmi eszközök alkalmazásától sem riad vissza. S a szovjet „testvéri segítsége” nélkül is akcióképes... Ettől fogva nemhogy mozdulni, de még hangosan sóhajtani sem mert a város. Térdre kényszerült a viharsarki forradalom. Ellobbant a láng, kihunyt a parázs is. Kezdődhetett a leszámolás, a megtorlás, a bosszú. A „kedvező légkör" már nem hiányzott hozzá. Rövidesen el is kezdődött. A tömeges letartóztatások első hatalmas hulláma február 16-án éjszaka sepert végig a városon. Almukból verték fel a forradalom vezetőit és a „közkatonák” közül is több százat. Szent Bertalan éjszakája tombolt Békéscsabán. Vér úgy an nem folyt, de annál inkább a könnyek áradata. Ezek után, az elmondottak tudatában, hiheti-e bárki, hogy egykori útja Marosánnak csupán egy hétvégi kiruccanás volt Békéscsabára, mint ahogyan könyvében fölényes nagyvonalúsággal leírta? Örsi Tóth László A hajdani tárgyalás színhelye ma
