Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22-23 / 45. szám
1992. február 22-23., szombat-vasárnap Szorító Cipő, ing, kabát, művészet------MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM ----------------------------------; MÉRVÉI HÍBUP M ensáros László a közönség kiszolgálásáról és közérzetéről L assanként átöltözünk a századvég divatjába. Cipőt, inget, öltönyt és művészetet váltunk. Van, aki utóbbit nem, mert eddig sem volt neki. Féltem őt. Művészet nélkül nehéz lesz a 21. század. Eddig még elment valahogy pótszerekkel. Az emberi élet nagyon sok vonatkozásában továbbélhetnek a pótszerek (az öltözködésben a műanyag, a gyógyszerhasználatban a szintetikus anyagok, az alváshoz az altatók, a szerelemhez a szexboltok tárgyai) —á művészethez azonban csak az alkotott dolgok fognak tartozni ezután is (a teljesen gépi úton előállított műtárgy is az, amíg ember programozza be). A művészet történetének tízezer(?), de különösen az utóbbi, legválságosabb 100 éve alatt mindent megtett azért, hogy ha már nem lényünk szerves részévé, legalább kísérőtársává szegődjön. (Magyar apostolai is voltak ennek az elkeresedett-diadalmas kivonulásnak, térítésnek: Vasarely az op-arttal, Schöffer Miklós a fény- tornyaival, Kepes György a „világ új képével” stb.) Most már rajtunk a sor, a közönségen. Persze könnyű lenne azt mondani (a politikában egyébként rég bevett szokás): aki nem érzi, nem érzékeli, mi több nem igényeli a művészetet — az nem is ember, s vessük ki magunk közül, mint egy vadállatot! (Töredelmesen bevallom: olykor bennem is felmerült ez az inger. Restellem.) Felesleges lenne. Ha a művészetet is feleszi, felzabálja, felemészti az emberiség — önmagát taszítja vissza a Semmibe, s valahol, valamikor, valamiként kezdheti elölről, a barlangrajznál. Engem azonban egyre kevésbé hat meg az emberiség pusztulása. Megérdemli, ha elpusztítja magát. Senki sem kényszeríti rá. Az utóbbi időben egyre inkább arra biztatom magam: ne örökké Nyugathoz meg Kelethez mérjem a magyarság sorsát, helyzetét, feladatait, lehetőségeit. Nem ők—mi vagyunk Európa mérlege. Pontosabban a mérleg nyelve. A Kárpátok medencéje: a KÖZÉP. Minden szem köröskörülről ránk szegeződik. (Vajon? S látnak is, vagy csak úgy tesznek?) Mi a példához, amelyet tőlünk várnak, csak magunkból meríthetünk nyersanyagot. Mi példát csak valamiféle „Európában még sohasem volt”-tal adhatunk, mondjuk azzal, hogy két- három évtized alatt Magyarország válik a művészetek központi hazájává, hogy mi leszünk a legműveltebb nemzet, a legmecénásabb társadalom, az Egyesült Művészetbarátok Szervezetének (EMSZ) a székhelye. Hogyan juthat felelős gondolkozású, érett férfikorban lévő, ítéleteiben mindig megbízhatóságra törekvő művészeti író olyan idegállapotba, hogy művészet, irodalom, könyvkiadás, színház, művelődési intézmények stb. talán soha nem tapasztalt válsága, fuldoklása, szalmaszál után nyújtózása óráiban ilyen ködképeket kerget?! — kérdezheti bárki. E gy dolog az, hogy én valóban hiszek benne. (Hogy tudniillik a műveltség-modell lesz a jövő egyik kulcskérdése, s hogy a magyar kultúra hagyományai, eredményei arra bennünket alkalmassá tesznek, hogy ezt a kulcsot mi illesszük a zárba.) Más kérdés: miképpen kellene ehhez az önátépítéshez hozzákezdeni? Forradalommal? Mostani minőségünkhöz mérten kétségtelenül forradalmi állapot lenne Magyarországon egy össznépi művelődési hullám, de még a szótól is felrémlik forradalmaink végzetes sorsa, a sok-sok (az összes) forradalmunk bukása. A forradalom — a művészek dolga. A miénk: az átöltözködés a művészet védőruházatába. Ingbe, cipőbe, öltönybe, kinek-kinek ami „testhezállóbb”, az ex libristől a térszoborig válogathat méret és minőség szerint. De erről legközelebb. Banner Zoltán „Ez a premier nagyon sokat jelent...” Tolnav Klárival a Kedves hazugban Mensáros László beteg. Pontosabban lábadozik. Elkapta az influenza, s bár a vírus sohasem jön jókor, ezúttal valóban a legrosszabb időpontban döntötte ágynak. Akkor, amikor kettős szerepben, rendezőként és színészként is bemutató előtt áll. A Várszínházban Thorton Wilder A mi kis városunk című darabját állítja színpadra, s ezúttal nemcsak müvésztár- sait, hanem önmagát is rendezi... A premier egyelőre — gyógyulásáig — várat magára, de remélhetőleg nem sokáig. — Két és fél napig láztalan voltam, s ezen fölbátorodva elmentem a próbára, s tessék: újra hőemelkedésem van — panaszolja. — így most egyelőre megint lemondtam minden fellépést, próbát—nem reszkírozom meg a visszaesést. — Rendezőként és főszereplőként hogy látja: sikeres lesz a vár színházi debütálás? — El ne kiabáljam, jók az esélyeink. De hát az embernek vagy van némi köze, sugallata a darabhoz és a szerepeket megelevenítő színészekhez, vagy nincs. A mi kis városunk egyébként nem éppen szokványos színmű. — Már játszott valamikor ebben a Wilder-darabban. — Igen, részemről meglehetősen régi a vonzalom. A dátumra nem emlékszem, de arra igen, hogy a Madách Színház mutatta be — Papp Évával és velem. Azután még Nyíregyházán is eljátszottam, sőt rendeztem is. — Újra a darabbeli rendezőt alakítja, tehát önmagát, azaz a rendezőt rendezi. — Szó, ami szó, fura szituáció, bár Nyíregyházán már átéltem hasonlót — neveti el magát. — Csakhogy akkor valamivel fiatalabb voltam, jobb volt a kondícióm. Most kicsit nagy a teher. Hiszen nemcsak arra kell koncentrálnom, hogy saját szerepemben jó legyek, hanem a „játszótársak” teljesítményére is. Vállaltam ugyan a feladatot, bár utólag belátom: nem kellett volna, sok ez már nekem... De a próbák nagyon jó hangulatúak.-—Mit gondol Mensáros a színész Mensárosról, a rendezőről? — Hm, nem tudok rendezni. Viszont nagyon sok jó és nagyon sok rossz rendezővel dolgoztam már pályafutásom alatt. Azt hiszem, sikerült ellesnem mindazt, amit nem szabad csinálni. Idestova négy évtizeddel ezelőtt, 1953-ban volt az első próbálkozásom: Debrecenben a Traviátát rendeztem. Később, ’56-ban újra „kirándultam” — A jégeső nem akadály című vígjátékot állítottam színpadra, szintén Debrecenben. Azaz nem egészen: a forradalom közbeszólt, s úgy emlékszem, az előadásból nem lett semmi. — Ön szerint mit vár ma a közönség a színháztól? — Él a közhely, hogy nem szabad úgymond kiszolgálni a közönséget kommersz darabokkal, az olyan „lealacsonyító”. Csakhogy manapság mindenre azt mondják, hogy kommersz, aminek sikere van. Azokra is, amikben játszom. Mert nincs nagy és mély mondandó, csak taps és siker... Ahol meg — írd és mondd — húszán ülnek a nézőtéren, a kritika szerint ott a mondanivaló és ott a művészet. Háát... — És a színész? Milyen darabban érzi jól magát? —• A színész nem arra született, hogy szimbólum vagy jelkép legyen a színpadon. Nem arra, hogy műfajt játsszon, hogy rendezői „üzeneteket” közvetítsen. Hanem arra, hogy tolmácsolja, megjelenítse azt, ami a szívében, a lelkében van. Ha ezt teszi, akkor sugárzik, ragyog — akkor valóban szereti azt, amit csinál. — A nyíregyházi színháznál töltött évek után újra a régi otthonban, a Madách-ban játszik. Úgy érzi, hazatért? —Nyíregyháza nekem a nyugalmat, a pihenést, a béke szigetét jelentette. Az ottani éveknek köszönhetem, hogy ma is létezem, dolgozom, s hogy meghosszabbodhatott az életem. Az akkori pesti légkör —- a bizalmatlanság, a rossz szellemű színház — elviselhetetlennek tűnt. Lehet, hogy volt némi üldözési mániám... Most, visszatérve felszabadultnak érzem magam: jól fogadtak, jó szerepeket kaptam, megváltozott a helyzetem. — Akkor hát betegség ide vagy oda, jól érzi magát? ■ — Jól, csak nagyon drukkolok. Számomra ez a premier nagyon sokat jelent. Félreértés ne essék: nem akarom a világot kifordítani sarkaiból, de a bemutatón bizonyítani kell, hogy Wil- demek érdemes volt megírnia ezt a darabot, nekünk pedig érdemes volt eljátszanunk. —Nem magányos? — Sok a tennivalóm és a szakmai feladatokon kívül sok minden érdekel. Nagyon szeretek olvasni, zenét hallgatni, keresztrejtvényt fejteni, pasz- sziánszozni. Jól megvagyok így, magam... (széman) Ferenczy-Europress Verasztó Antal versei: Fésületlen szavak A mindent átmetsző hidegben közös tűzrakásokra emlékezem. Fagyott ökörnyál-fofmája van minden drótnak, reménykedő őseim, mind bebábozódtak. Holt őszirózsák fölött tart próbát a hószagú nyugalom. Úgy tűnik, új kökorszakfelé utazom. Mai zsákmányom, néhány jó szó csupán féltérden kaparom ki őket a földből, a guberáló meglát, és útálkozva visszahőköl. Előbb mindent. Előbb mindent belepett a köpedék, aztán: Isa pour és homu, amiből sosem elég vastag a réteg. Aztán deresre került az Ősz, jöttek a népek szívtől-szívig melegben kezet gémherítő szelekben háztól-házig kísérte őket a fagy, toroktól-torokig a szorítás, a félsz, mely ha alábbhagy tán észreveszik, a falakról pereg a mész lassan kilátszik egész csontváznyi mivoltunk, akik, mi voltunk. Egyenesen Európába — Hová, hová? — kérdezte Magyarországot Anglia. — Hová oly sietve? — úgye már te is hallottál róla: Európába tartok. — Milyen jó, hogy nekem nincs ilyen problémám. Én mindig Európában voltam. — Engem a kommunisták eltoltak egy kicsit a Balkánra. —Na és ott, nálatok, mosnak fogat az emberek? . — Káromkodás előtt vagy után? — Az most mindegy. Hol nyomják meg a fogkrém tubusát? —Hol? Ez nálunk nem kulcskérdés. Szerintem mindig az elején. — Na, látod, ez a baj. Egy igazi európai a végén nyomja meg, és a: üres részt pedig felhajtja. A csikket sohasem dobja el, megél a napi nyolcórai munkájából a családjával együtt, nem szennyezi a környezetét, nem bliccel a villamoson... — De ezek csak formális dolgok. Az a lényeg, hogyan gondolkodom. —És hogyan? — Minden csepp véremet és az összes országgyűlési képviselőmet csak azért pumpálja a szívem, hogy minél előbb eljussak Európába. — Franciaország, Luxemburg és Belgium közé akarsz ékelődni? — Isten őrizz, mindegy nekem, hol szorítok helyet. — És nálatok már igazi demokrácia van? —Igen. Már tudjuk, hol szorít a cipő: 45-nél, 49-nél, 56-nál, a kárpótlásnál, a kisgazdáknál, az MDF-nél, az SZDSZ-nél, az importnál, az exportnál. Egyesek szerint ez azért van, mert sokáig cserben hagyták a bőrét, mások szerint viszont még további cserzésre vár: az egyik párt a katonabakancsra, a másik a lovaglócsizmára, a harmadik a gyerekcipőre szavaz; azt is mondják, nem jó, ha hátulgom- bolós, legyen inkább tépőzáras, hadd téphesse mindenki a száját... — Nem a cipóról beszélek, hanem a demokráciáról. — Az is van. A népuralomra gondolsz. Nagyon nép-szerű a kormányunk politikája, mióta kedvelt műfaja a nép-mese lett, és megkedvelte a pusztába kiáltott szót is, aminek nép-monda a neve. Új nép-szokás lett a leszokás, meg a nép-áradat, a nép- vándorlás. Tavaly száz országból jött hozzánk a nép demokráciáért. Van ám nálunk nép-szaporodás! Sőt nép-konyha is! —Akkor már nem sok hiányzik ahhoz, hogy eljuss Európába. — Jaj, de jó! És mennyi hiányzik még? —Néhány adó- és áremelés. — De a bérek nem tartanak lépést az inflációval... — Azért mondom: ha így kibírja a néped, kis Magyarország, akkor boldog lehetsz, mert nemcsak utoléred, hanem rögtön lekörözöd Európát. Saiga Attila Miért szép? Ótestamentum - Ruth könyve A Bírák és Sámuel Könyve közé egy rövidke történet ékelődik, az egyszerűségében is megindító elbeszélés a moabita Ruthról. Ki végül is Betlehemben Dávid király dédanyja lett, s így, mivel Jézus Dávid házából származott, a Megváltó egyik ősanyjának számít. A lírai hangú elbeszélés a szeretet és a hűség dicsérete. Azzal kezdődik, hogy egy nagy éhínség idején a Júda Betleheméből két fiával Elimélek és felesége, Naomi Moáb mezejére távozik. A két fiú ott később megnősül, de egy idő múlva az apa, majd ők is meghalnak. Naomi hazaindul, hisz már semmi nem köti oda, a menyecskéktől azt kéri, maradjanak hazájukban és menjenek férjhez újból. Ruth azonban ragaszkodik anyósához, érzelmeit e költői szépségű szavakkal kifejezve: „Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállók meg: néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el tőled.” Betlehembe épp árpaaratáskor érnek, s Naomi kalászt szedegetni küldi a menyét, figyelmét az egyik rokonára irányítva. Boáz az, a tekintélyes, jó módú ember, akinek meg is tetszik Ruth, s szól az aratóinak: készakarva hagyjanak el kalászokat, hogy az asszony minél többet tudjon összeszedni. Ruth az anyósa tanácsa szerint viselkedik éjjel, nappal a neki is tetsző férfival szemben, aki egyre jobban megszereti a fiatal nőt. S mindent elkövet, hogy elvehesse. Ez sikerül is neki és házassága megáldatik fiúgyermek születésével. Többszőreiül vastam már ezt a bibliai történetet, s mindig meghatott, annyira szelíd és emberi. Főszereplője nem egy, de három is van, ám Boáz kitüntető helye dacára is a két asszony az igazi hős, s a mondanivaló hordozója. Naomi, a ritka anyós, aki okos szeretetével mindent elkövet, hogy menye ne csak beilleszkedjen az idegen környezetbe, hanem a boldogságát is megtalálja. Ruth pedig a szerető ragaszkodás és a hűség örök példaképe, akit jó sorsa és jelleme a történelmi szerepig vezérelte. Ruth könyve különleges része a Bibliának. Itt rossz és jó nem áll szemben egymással, nincs ádáz harc, se vérengzés benne, mint oly sok másikban. Itt csak jó emberek vannak, mégsem unalmas a történet, mert érdekes maga a szituáció, amelybe kerültek, és megmérettetnek. Mindhármuk élete alakulhatott volna másképp, mint ahogy történt; ha más megoldást választanak. Hogy így lett, azt ők döntötték el, nem az Úr parancsolt rájuk. v Márta
