Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22-23 / 45. szám
1992. február 22^23., szombat-vasárnap О MES MEGYEI ШШРMŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Harc a jövő kizsákmányolása ellen Fekete Gyula 70 éves Bizonyos vagyok benne, hogy egyike legismertebb mai íróinknak. Minek köszönhető ez az ismeretség? Az immár négy évtizede tartó folyamatos írói jelenlétnek? A nem csak egyetlen alkalommal, hanem sokadszor is megjelenő regényeknek? A rádióban, a sajtóban folytatott publicisztikai tevékenységnek? Feltehetően még sok más ok is szerepet játszik ebben. Mind mögött ott található azonban egy közös jegye Fekete Gyula működésének: bármilyen módon nyilatkozik is meg, mindig a köz ügyét szolgálja. Azét a közét, amelynek üdvéről a reformkor legjobbjai gondolkodtak, cselekedtek, s ami azóta is példa és mérce minden olyan újabb nemzedék számára, amelyik meglátja az igazi feladatokat a magyarság sorsának jobbításához. S Fekete Gyula ilyen nemzedék tagja volt. Mezőkeresztesen született paraszti családban, s hála Okos nagymama szerető és anyagiakra is gondoló előrelátásának, 1934-ben a híres sárospataki gimnázium tanulója lehetett. Innen a Közgazdasági Egyetemre és az ugyancsak nevezetes Győrffy Kollégiumba vezetett útja. Ilyen nevelő iskolák után aligha meglepő, hogy 1945 tavaszán a földosztás miniszteri biztosa Borsod megyében. Mindössze 23 éves ekkor! Újságoknál dolgozott, mígnem harmincadik évében legelső elbeszélésével pályázatot rtyert. A közéleti ember íróvá lett, ám az író mindvégig közéleti ember maradt. Nem csupán abban az értelembne, hogy az író műve mindig és mindenképpen — itt Magyarországon pedig hangsúlyozottan — közéleti tett is, hiszen valamiképpen formálja a köz tudatát, hanem olyképpen is, hogy ezt a formálási szándékot következetesen és középpontba állítva vállalja fel az író. Fekete Gyula felnőtt életében a politizálás, a közéleti tevékenység rendre kiélezett és szélsőséges megítélés alá esett. Voltak időszakok, amikor minden demokratikus érzelmű és értelmű embernek kötelessége volt — lett volna — az egyértelmű állásfoglalás, és voltak olyan időszakok is, amikor ugyanez életveszéllyel járt. Hol kötelezték az állampolgárt, hogy mondja azt, amit a hatalom elvár tőle, máskülönben ellenség; hol meg arra ösztönözték ugyanezt az embert, hogy semmit se mondjon, inkább üldögéljen a tévé előtt vagy művelje kertecskéjét, s ne legyenek ellenőrizhetetlenek se érzelmei, se gondolatai. író számára az ellentéteknek ez a tobzódása ideális terep is lehet, meg eltévedés okozója is. írói magáratalálása után Fekete Gyula se politikai, se esztétikai értelemben nem tévedt el, pedig a bizonytalan terepen az egyszemélyes felderítő előőrs bonyolult s gyakorta veszedelmes feladatkörét vállalta magára. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a jövő építését meghirdető társadalmat folyamatosan arra kellett figyelmeztetnie, hogy rosszul tervez, rosszul dolgozik, torz jövőt épít. Gondoljunk a hatvanas évek óta többször fellángolt vitákra a család, a gyereknevelés, a népesedés kérdéseiről. Ezeknek főszereplője Fekete Gyula. A népességfogyás ijesztő következményeire is felhívta a figyelmet, s pontosabb jelzéseket adott, mint a tudományos intézetek. A szocializmus korának hivatalos szemlélete a családról, a nemzedékek együttéléséről, az utódnevelésről jelentős mértékben javult, s ezt olyan intézkedések is jelezték, Mezőkeresztesen született paraszti családban mint a gyermekgondozási segély bevezetése, A társadalom egészében mégsem vált jobbá a helyzet. A kor talán legnagyobb bűne, hogy kiölte az emberekből a közösségi gondolkodást és cselekvést, hogy az emberek — Keleten és Nyugaton — maguknak élnek, folyik ,,a jövő kizsákmányolása”. Fekete Gyula minden gondolata, minden regénye is e jelenség ellen hadakozik, azzal is, hogy a torzulásokat bemutatja, azzal is, hogy a létező, a kiölhe- tetlen ellenpéldákat elénk tárja. Leghíresebb könyve, Az orvos halála is attól nyeri el feledhetetlen szépségét, szimbolikus erejét, hogy egy közember sűrített életportréjában, utolsó napjainak léttörténeti összegzésében ragadja meg az élet igazi értelmét. S a gyógyító orvos példájára ne azt válaszoljuk, hogy könnyű az orvosnak, mert bizony mindannyian gyógyíthatunk: javára válhatunk környezetünknek, s ha csak néhány ember érzékelheti ezt, már nem éltünk hiába. Vasy Géza Titkos találkozások kútjánál Nagyváradi alkotók bemutatkozása Gyulán A nagyváradi képzőművészek „ÚJSZENZIBILIS” csoportjának válogatott munkáit láthatja a kedves látogató. A román és erdélyi kisebbségi magyar művészek művei hiányt pótló, művészetkommunikációt segítő kiállítása a VÁROSOK — országhatárt átlepő —- kulturális együttműködésének keretében valósult meg a gyulai Dürer Teremben. Az ünnepélyes megnyitón megjelenő, kiállító művészek jelenlétükkel segítették elő a személyes párbeszédet ALKOTÓ—MŰ—BEFOGADÓ között. Ami különösen hasznos volt, mert a tényleges határok még mindig nehezen „átjárhatók” a művészetek számára. A bennünk élő előítélet a Romániában születő művészettel szemben figyelmetlenné tehet bennünket, az úgynevezett nyugati hatásoktól mentes övezet képzetét keltve. Holott a „megkésettség” nyilvánvalóságán túl születnek jelentős értékek a keleti határ túlsó oldalán. A hangsúly az egyéniségkeresésen van a tárlatlátogató számára. Ilyen festőegyéniség — még e kamara jellegű tárlatból is kitetszik — Jakobovits Miklós. Nála a vásznon a tér—tömeg— sík viszonylatrendszerének esz- tétizmusán túl a tektonikus forma („formázott vászon”), mint festett építmény van jelen (katakombák). Valamilyen HIÁNY meglétére, illetve űr betöltésére utalva nagyon tudatosan nem illusztratív, hanem demonstratív módon — meditativ képtárgyakat festve. A forma-töredékek méreteinek elemzéséből kitűnik, hogy az egymáshoz viszonyított területi arányok ugyan nem szigorú matematikai pontossággal, de átélhető, szemléletes módon képviselik az ARANYMETSZÉS nyugodt harmóniáját a kiállítás legérettebb munkáit képviselve. Salgean Ovidiu Feszültség sorozata a szerves világ „csápjaival”, sejtbiológiai formaképzéssel fejezi ki a megkapaszkodni akarás gondolatát — nem túl eredeti módon. Míg Arsules- si Gheorghe expresszíven fogalmaz vad színkezeléssel „A nagyobbik világ megeszi a kisebbet”; szorongó, örvénylő szédülete a kiszolgáltatottságot hangsúlyozza. Figyelemre méltó munka. Lazin Csaba „tévelygői” elvágyódnak egy „EZÜST” térbe, ahol az álom nem lesz szomorú a Nap alatt! Gaina Dorel Vándormadarai a repülés igézetével néznek az elhagyott tájra vágy-madarakként, fészket keresve. Ezen alkalmak a romániai magyar kisebbség képzőművészetével való szembenézést is lehetővé teszik. Hiszen a magyar nemzetiség művészetének helyzete nem lehet érdektelen az anyaország számára. A határmenti megyék sokat tehetnek a magyar képzőművészet szellemi „határtalanításában”. A kisebbségi lét is felveti a nemzetiségi tudaton túli, mélyebb esz- meiségű mitológiai rétegek meghódítását. A szorongatott feltételek között erdélyi magyar művésznemzedékeknek nem adatott meg, hogy legalább egy szemesztert az anyaország intézményeiben tanuljanak, máig nincs lehetőség „ÁTJÁRHATÓSÁGRA”... Az önazonosságot kifejező nemzeti és egyben európai művészet megkülönböztető sajátossága határozhatja meg a magyarságot Erdélyben is. Művészetünkben is egyek vagyunk a „titkos találkozások kútjánál”, s a forrás vizéből innunk kell. Jakobovits Miklós önálló tárlata egy korty volna a FORRÁS vizéből. Reménykedjünk a lehetőségben, kedves olvasó! Szilágyi András Beszélgetőpartnerünk: az Oscar- díjas rendező A „megritkult” filmszemléről és a díjak elmaradásáról Hosszú évek óta a magyar fdmművészet egyik nagy örege, pedig február 18-án még csak 54. születésnapját ünnepelte. „Besorolása” természetesen nem életkorának, hanem kimagasló művészi teljesítményének szakmai honoráriuma. Szabó István rendező nemcsak az Oscar-díj, hanem egyebek között a Brit Akadémia, a David di Donatello, a Visconti, az Ezüst Vitorla, a berlini Ezüst Medve díj, a locamói, az oberhauseni, a toursi nagydíj és sok más rangos elismerés tulajdonosa. Új alkotása, az Édes Emma, drága Böbe a 23. Magyar Filmszemle záróprogramja volt. Ezúttal azonban nem az életmű új darabjáról, hanem a fdmek és filmesek hosszabb szünet után megrendezett találkozásáról, a szemle újszerű kereteiről beszélgettünk. — Úgy vélem helyes, hogy filmjeink bemutatásával hosz- szabb szünetet tartottunk — mondja Szabó István. — Kis ország vagyunk, meglehetősen kis „kapacitással”: az általunk évente készített és gyártott 17 film nemigen elegendő egy-egy ilyen nagyobb szabású szemle megrendezéséhez. Jómagam éppen ezért annak örülnék, ha a jövőben nem egy, hanem kétévenként kerülne sor hasonló eseményekre. — így viszont fölöttébb tömény a program, ennyi játék- és dokumentumfilmet nehéz megemészteni. — Igen, szerintem is... Szerencsésebb, ha van egyfajta előszelekció és csak a legértékesebb művek kerülnek a szemle közönsége elé. Ennek ellenére a mostani seregszemle nekem tetszett, úgy, ahogy volt... Jó volt a szervezés és kitűnő volt az ötlet, hogy a megmérettetés vagy bemutatkozás színhelye nem a kongresszusi palota, hanem három nagykörúti mozi: a Metró, a Művész és a Szinbád. A korábbi hasonló eseményeket nagy csinnadratta előzte meg, meghívott „elittel”, belépőkkel, tiszteletjegyekkel (amiket a tulajdonosok nagy része nem használt fel), most viszont a főváros központjában bárki beülhetett a vetítésekre. Igaz, a belépőjegyet meg kellett venni, még az alkotóknak is, ha kollégáik alkotásait meg akarták nézni—de aki ott ült a nézőtéren, az „csak” azért ment el, hogy az új termés egy-egy darabját lássa... — Az idén nem volt zsűrizés és nem volt díjazás sem. — Ez is jó dolog. Mindig is azt tartottam, hogy nem lehet egy almát egy fürt szőlővel ösz- szehasonlítani, s megmondani, melyik a jobb gyümölcs. A szemle valójában — szemle, nem pedig verseny. Rokonszenves, hogy a filmeket csak nézni kell, nem rangsorolni és díjazni. Ha rajtam állna, a jövőben is ezt a gyakorlatot követném. — A jelen mellett föltehetően a magyar film múltja és jövője is szóba kerül a szakmai vitákon. — Természetesen. Tragikusnak tartom, hogy a magyar film ebek hannincadján van. Elszomorító az is, hogy sok kolléga csak azokkal a filmekkel foglalkozik, amit maga csinál. A magyar filmművészet igazi egyetemes értéket hozott létre — gondolok például a Valahol Európá- ban-ra, a Körhintára, a Talpalatnyi földre és sok más kitűnő alkotásra. Ezek a filmek ma már a végpusztulás állapotában vannak: a rablógazdálkodás tönkretette eredeti kópiáikat. Sok más mű is közel jár az enyészethez — cselekedni kell megmentésükért! A Magyar Filmintézet munkatársai — talán a 24. órában — létrehoztak egy alapítványt a filmek védelmére. Meggyőződésem, hogy kezdeményezésük minden támogatást megérdemel. Ha segíthetek, melléjük állok! Úgy érzem, ennyivel tartozom Fábry Zoltánnak, Máriássy Félixnek, Herskó Jánosnak, Szűcs Istvánnak, Korda Sándornak — vagy akár saját magamnak is. Tehát nem csupán saját filmjeimet szeretném persze jó állapotban tudni, hanem azokét is, akiktől ezt a szakmát tanultam, s akiknek műveit büszkén mutathatjuk be bárhol a világon— Szémann Béla Ferenczy-Europress A tavalyi sikerek egyike volt a Találkozás Vénusszal című film Előtérben Bara Viosra 250 x 200-as olajvászon képe: „A helyzet”
