Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22-23 / 45. szám
{EKÉS MEGYEI HÍRLAP „Nem-------------------------------------------------- EXKLUZÍV----------------------vertem be az orrát Egy szűk óra Végh Antalnál Délelőtt 11 óra. Budára beszökött az első tavaszi napsütés. Csengetek, kopogok. Semmi. Nem lehet igaz! Hajnalban keltem és kétszáz kilométert bumliztam, hogy találkozzam Végh Antallal. A szomszédasszonya tudni véli, az író csak estére várható. Majdnem elsírom magam. Megbeszélt randevúról van szó. Fotós kollégámmal indulni készülünk, amikor fél 12-kor megérkezik. Már dühös sem vagyok. Örülök, hogy látom a magyar irodalom jeles képviselőjét. — Komolyan gondolta, hogy elhagyja az országot? — vágok a dolgok közepébe. Végh Antal mielőtt válaszolna, rám néz, hogyan kérdezhetek ilyen badarságot? — Ilyesmit komolytalanul gondolni nem lehet. Én nem akarom elhagyni az országot. Rákényszerítenek. De nem biztos, hogy meg tudom tenni — kezdi sorolni alig leplezett indulattal. — Sajnos én büntetett előéletű vagyok. Farkas Vladimir, sőt Péter Gábor sem büntetett előéletű, a többi gyilkosról nem is beszélve. Kiderült, hogy büntetett előéletű polgárt nem fogadnak sehol. Megírtam a belügyminiszternek a kérvényemet, amelyben közöltem, hogy ki akarok vándorolni. Az is kiderült, hogy aki ellen büntetőeljárás folyik, ilyen kérvényt nem nyújthat be. Ezek után azt kérdezni, hogy komolyan gondolom-e vagy sem? Azt hiszem, adott a válasz. T ermészetesen ez nem azt jelenti, hogy az ember a saját hitét és magyaráságát adja fel. Mert más magyarnak lenni, és megint más állampolgárnak lenni. Tudunk olyanról, aki itthon maradt magyar állampolgárnak, és rohadt volt. És tudunk olyat, aki más országokban élte le az egész életét, száműzetésben vagy bújdosásban, disszidensként és magyar maradt. Tehát nem az a kritériuma a magyarságunknak, hogy hol élünk. — Szomorú dolog idáig eljutni és nagy elszántságra vall. ha valaki eldönti: elhagyja az országot, ahol született, élt és ahol munkásságával elismerést vívott ki. — Kaptam is egy pár levelet, amelyben azt írják, hogy menjenek el „azok”. De nem tudom, kikre gondoltak, kik lehetnek azok az „azok”? Valamelyik nap döbbenten olvastam, hogy az országnak 3-4 százaléka szívesen kivándorolna. Ez óriási szám. Ez. tízmillió lakosnál 3—400 000 embert jelent. Általában nem azok mennek el. akik tehetetlenkednek, hanem azok, akik kemények, virulensek. Próbálnak, mernek valamit tenni. Aki nyíltan és őszintén beszél, az időközönként hibát követ el. De hát azt nem börtönnel kell fenyegetni. Azt figyelmeztetni kell, ellencikket írni, vagy vitatkozni vele. En nem öltem meg senkit, nem vertem be az orrát senkinek, legfeljebb azt mondtam, hogy ellenem egy per a pártállam idején koncepciózus volt. Ezzel.én — állítólag — hivatalos személyt sértettem. Feljelentett az igazságügyminiszter. Mondtam, nem meglepetés ez nekem. Engem Kádár is börtönbe záratott. Most bírósági ítélettel akarnak bezárni, akkor bírósági ítélet nélkül zártak be nyolc hónapra. Szokva vagyok a hasonló esetekhez. Csak akkor szíveskedjenek ne beszélni rendszerváltozásról. Ennyit erről. — Van-e valami oka annak, hogy éppen a Cseh és Szlovák Köztársaságba akar költözni? — Az országnak arra a vidékére mennék, ahol magyarok élnek. Tanítani szeretnék ott. Csak azt nem tudom, hogyan bírom ezt hivatalosan keresztül vinni... —Ausztriában is élnek magyarok... — Oda nem szívesen mennék. Túl kuruc vagyok, hogy Haynau országában éljek. Amikor Bécsben vagyok, nézem az emberek arcát, hogy melyikük hasonlít Haynauhoz. Ez így nem megy. — Mondja, volt valaki a nagyok közül, aki vette a fáradtságot és megkérdezte Öntől, hogy miért akarja elhagyni az országot? — Senki. A miniszternek írtam egy levelet, és az előadó válaszolt. írtam a köztársasági elnöknek, hogy részesítsen egyéni kegyelemben. Visszaírt, hogy átadta levelemet az igazságügyminisztemek. Én meg azt írtam neki: „De uram, hát 6 a feljelentőm!” —Beszélne erről bővebben? — Azt nyilatkoztam valahol, hogy ellenem koncepciós perek folytak. Erre az igazságügyminiszter feljelentett, hogy ezzel hivatalos személyt sértettem. Spéciéi azt a bírónőt, aki elítélt. Kiderült, hogy ugyanez a bírónő ítélte el Demszky Gábort is. Őt is koncepciós perben, pártutasításra. Akkor most azt kérdezem, hogy Demszkyt miért nem jelentette fel az igazságügyminiszter? Mondtam, hagyjuk az egészet! Belátja az ember a tévedését, hát elrendezem azzal, hogy egyéni kegyelmet kérek. Fejezzük be ezt a med vetáncoltatást. Akkor írtam Göncz Árpádnak. Erre válaszolta, hogy átadta az igazságügyminisztemek. Hát köszönöm. Ismétlem; nem öltem, nem loptam, nem gyaláztam meg senkit. —Sok mindent írnak, mondanak mostanában Önről, ami cseppet sem hízelgő. Sőt... — Egy jogállamban az volna természetes, hogy ilyenkor az ember följelenti a rágalmazóit. Sok minden fűződik a nevemhez a magyar irodalomban, de annyi mocskolódás még író ellen meg nem esett, mint ellenem. Egy ideig az ember haragszik ezekre, egy idő után azonban valamiféle szánalmat érez. Egyesek odáig süllyednek, hogy azt írják rólam, az utóbbi időben Romániába járok valutázni. Öt éve nem voltam Romániában! Valamikor azt hittem, hogy nem zörög aharaszt, minden pletykában van valami igazság, de most már rá kell jönnöm, hogy nemhogy realitás nincs, de még az ellenkezője sem igaz. Hallom a rádióban, hogy Végh Antal valamelyik kiadótól ellopott másfél millió forint értékű könyvet. Mit lehet erre mondani? Másfél könyvet sem tudnék el lopn i. —Ilyenkor Ön mit válaszol? —Nem kérdeznek meg. Jött egy másik újság képviselője és 6 kérdette, hogy mit szólok erre? Azt, hogy hagyjanak békén. Nem tudok én már minden ellen hadakozni. —Mit gondol, miért éppen Végh Antalt támadják? — Rengeteg összetevője van annak. A legfőbb ok, hogy nem voltam hajlandó semmilyen politikai irányzathoz csatlakozni. így hát nem kapok védelmet sem a „Vörös brigádoktól” sem a „Fehér gárdától”. Éppen a minap beszéltünk róla, hogy az élvez védettséget, aki beül valakinek az ölébe, és ott dorombol. Én ezt nem csinálom. Engem a pártállam idején is a végtelenségig lehetett mocskolni. Aczél György sosem telefonált oda senkihez: „Hogy képzelitek, miért piszkáljátok Végh Antalt?”, mint ahogyan telefonált X., Y., V. esetében a kritikusi hadnak. Rengeteg emberrel volt konfliktusom, a rongyemberekkel, akiknek meg kellett mondani. Annak idején Orosz Ferenc megyei párttitkár, a pártbizottság első titkára kitiltott Szabolcsból. Márpedig ha,egy embert kitiltanak a saját megyéjéből, világos, hogy abba minden sáros csizmát bele lehet törölni. — Már bocsásson meg, de annak idején, az ,,átkoshan" nem volt ilyen rágalomhadjárat Ön ellen. Sőt! — Ilyen mérvű tényleg nem volt. Úgy vannak vele, hogy ideje lenne valamit csinálni, hiszen nem tudta megbuktatni Kádár, most már a demokráciában szabad ennek az embernek a nyakát kitekerni. —Mi igaz abból, hogy Ön nem fizette ki az alkalmazottait? — Nevetséges. Mi az, hogy én nem fizettem ki? Hiszen én is tagja voltam annak a kft.-nek, amelyik kérte a felszámolását. Természetes dolog, hogy vannak pénzek, amiket nem tudunk kifizetni. Az a vállalat, amelyik csődbe jut, nem tud fizetni. Jelentkeztek olyan urak, akik három fizetést szerettek volna felvenni, és ezek okvetet- lenkedtek. Kapták a nyugdíjat, kapták a fizetést, meg még a honoráriumot is, amiért írtak az Új Időben, pedig az munkaköri kötelességük lett volna. Azon kívül az utolsó fillérig megkapta mindenki, ami járt. —Talán valamelyik írásával sértette az új hatalmat? — Egész életemben azért harcoltam, hogy ez a hatalom létrejöjjön. Ha valaki fellapozza a megjelent 42 könyvemet, direktben vagy áttételesen, de a könyveim minden sora a bolsevizmus ellen szól. Az apám kulák volt, engem bebörtönöztek, rendőri felügyelet alatt álltam. Éveket vártak egyes kézirataim a megjelenésre. Az Erdőháton Nyíren című könyvem például négy évig volt a pártközpont páncélszekrényében. Ha valaki várta ezt a változást, a polgári társadalom kialakulását, a bolsevizmus hatalmának megtörését, hát én voltam az. Meg is mondtam, hogy velem bármilyen méltánytalanságot tesznek, olyan méltánytalanság nem érhet, amivel visszanyomnak a bolsevik ellenzék istállóiba. — Ön ellenzékinek vallja magát. A Pszt Magazinban viszont azt írják, hogy nevetséges erre hivatkoznia, hiszen minden egyes könyve megjelenhetett a pártállamban. — Illyés Gyulának és Németh Lászlónak is megjelenhettek a könyvei. Nem arról van szó. Nem volt az annyira alpári, hogy minket disznóólban tartottak volna, de a tiltott csoportba tartoztunk. Ahol lehetett, ütöttek-vágtak bennünket. Ma nagy pofát nyit az, aki pitizett a József Attila-díjért. Engem kihúztak a listáról. Az egyetlen magyar író vagyok, aki negyven esztendő alatt egyetlenegy elismerést nem 1992. február 22-23., szombat-vasárnap senkinek... ” kaptam. Nem is vártam rá, de akkor szívesen vettem volna, hiszen hozzám hasonló korú írók sorra-rendre kapták a különböző díjakat. Persze hogy jólesett volna az embernek az elismerés. —Az elmúlt rendszerben tehát ellenzékinek számított. És most? — Bonyolultabb a kérdés, minthogy azt mondanám, hogy igen vagy nem. A polgári társadalom építésének, a rendszerváltozásnak, az oroszok kimenetelének, a bolsevik hatalom megtörésének nyilván nem vagyok az ellenzéke. A demokrácia építését akarom. A sajtószabadságot akarom. De annak már ellenzője vagyok, amikor milliók kerülnek koldusbotra. Mindenképpen a bírálója vagyok hogy nem tudjuk megtartani a közbiztonságot, hogy az emberek remegnek, mikor törik rájuk az ajtót. Hogy az emberek az utcán járnak, és félnek, mikor szúrják hátba késsel őket idegenek. Annak nem vagyok kerékkötője, hogy építsük fel a polgári társadalmat. De amikor a honatyák a parlamentben egymást mocskolják, világos, hogy ennek a parlamentnek az ellenzéke vagyok. Kimondom azt is, gusztustalannak tartom, amikor a köztársasági elnök a harmadrendű színdarabjaival végighaknizza a világot. — Végül, ha megengedi, személyes dolgairól kérdezném. — Gondolom, a családomról. Nos, a fiam fogtechnikus. Leányom, ének—zene szakos tanárnő, karmester, karvezető. Van egy öt hónapos unokám, Balázs Barnabás. Ő a nagy csoda az életünkben. Ebben a házban lakunk mindannyian. Az anyám, a testvérem, az apósom. Kilenctagú család vagyunk. Mindenki teszi a dolgát. Anyám 82 éves, felköltözött ide hozzánk. Én már lassan hu- szonvalahány éve Pesten élek. Van Unyban egy almáskertem nem messze Pesttől. Végzem ott a napi munkát, természetesen azokon a napokon, amikor nem kell bírósági tárgyalásra mennem. —S az írás? — Móricz Zsigmond Szekerén című könyvemet állítom össze. —Ennyi minden után maradt még energiája dolgozni és küzdeni? — A küzdést szívesen vállalom. A mocskos játékokat kevésbé tűröm. Millió módon rágalmaztak meg, és egyetlenegy rágalomról nem derült ki, hogy igaz. Kivétel nélkül minden esetben bebizonyosodott, nemhogy az nem igaz, de még az ellenkezője sem. Arról viszont már nem írtak az újságok. —Köszönöm a beszélgetést. Béla Vali Balázs Barnabás, Végh Antal öt hónapos unokája, a család boldogsága . ' Fotó: tCarfT István
