Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-03 / 28. szám
1992. február 3., hétfő EXKLUZÍV „Beszélgessünk inkább Váradi Hédiről, Göröcs Titiről, Pásztor Jóskáról...” Simonyi Imre a hazai pályáról A Kurír január 17-ei számában Udvarhelyi András terjedelmes riportban számolt be Simonyi Imre József Attila- díjas költő gyulai otthonában tett látogatásáról, az ott látottakról és hallottakról. Az írást egy héttel később a gyulai városi lap is leközölte, a forrás megjelölése nélkül, csaknem változatlan szöveggel. A költő—akit mellesleg a városi képviselőtestület a közelmúltban fogadott a város díszpolgárává — a környezetéből érkező hírek szerint felháborodással fogadta a cikket. Úgy hírlett, pert kíván indítani a szerző, a városi lap főszerkesztője és az orgánumot kiadó polgármesteri hivatal ellen. Ezért — az ügy tisztázásának szándékával —felkerestük és megkérdeztük: mi igaz a híresztelésekből? —Olvasta a cikket, Mester? —Nem, felolvasták, s miközben hallgattam, a következő gondolat jutott eszembe: ha egy hazug egy bögrére azt mondja, hogy bögre, az nem azt jelenti, hogy igazat mondott, ellenben azt jelenti, hogy a bögre annak ellenére bögre, hogy egy hazug bögrének nevezte. — Valóban fel van háborodva, mint hírlik? — Ellenkezőleg! Nagy megnyugvást érzek. Újra tapasztalhattam, hogy még mindig hazai pályán vagyok. Ehhez voltam szokva. Megkérném, olvassa el a Gyulai krétarajzok előszavát és a Harmadosztályú temetés című írásomat. Már ebben a két, emberöltővel ezelőtti munkámban lényegében mindarra választ adtam, amire most kíváncsi. — Azt beszélik, pert indít a cikk szerzője ellen. — Soha! —És a gyulai lap főszerkesztője és kiadója ellen? — Még sohábbkor! —Miért tett le róla? — Nem tettem le róla, mert még a gondolata sem fordult meg a fejemben. Hogy miért nem? Nézze kérem, a múltkoriban valakivel beszélgettem, és az illető engem következetesen a bolsevik rendszer ellenzékének nevezett. Amikor már ötödször is • ellenzékinek mondott, közöltem az illetővel: ne rangfosszon engem, lehetőleg. Ugyanis vegyünk egy példát! Nyílik az ajtó, és besurran rajta egy patkány. Felkapom a seprűnyelet és lecsapom vele. Ellenzéke vagyok akkor én a patkánynak? Vagy vegyünk egy másik analógiát! Bizony előfordul ifjúkorban, hogy az ember lapos- tetűt kap egy kurvától. Hát akkor a lapostetűt peresítsem? A lapo- stetű nem jogi alany. Veszek egy fiola folyadékot, vagy egy vonatkozó kenőcsöt, és a la- postetű már nincs is. Ennyit erről. —Nem értem a felháborodását kedves Mester. Hiszen Ön fogadta a szerzőt, tudott a készülő cikkről. — Szó nem volt itt erről. A konyhán és a fürdőszobán keresztül tévetegen bejött hozzám valaki. Akiről én azt sem tudtam, hogy kicsoda. Majd másfél óra elteltével „beugrott”, hogy egyszer egy asztaltársaságban volt velem. Semmi több. Leült és beszélgettünk erről, arról, teljesen közömbös dolgokról. Kis idő múlva kitett maga elé egy plajbászt és egy darab papírt. Ekkor azt mondtam neki, azt a plajbászt és azt a papírt tegye el. El is tette. A felháborító a dologban az, hogy egy magándiskurzus interjú látszatát keltve, hozzájárulásom nélkül jelent meg. Ráadásul a szerző el nem hangzott mondatokat is a számba adott.-—Lehet, de a cikkben Márairól is szó esik, márpedig köztudott: Ön mindig szívesen beszél róla. — Nézze kérem, az az úr semmit nem ért Máraiból. Valóban szó volt Sándor úrról, akinek gondolataiból kiindulva többek között azt mondtam, hogy a lét nekem olyan, mintha folyó volna. A folyónak pedig két partja van. Én az innenső partján vagyok. Amikor egyszer, még nagyon fiatalon átnéztem a túlpartra, kétmilliárdig tudtam számolni a túlparti földlakókat. A múltkoriban megint megszámoltam őket. Két és fél milliárdig jutottam el. Aztán körülnéztem az innenső parton, de itt néhány embert láttam csupán: Márait, Sinka Pistát, Tímár Józsefet, Bartókot, Németh Lászlót, Krúdy Gyulát, Dayka Margitot, Kiss Manyit, Göröcs Titit, Pásztor Jóskát, és... És természetesen az emberek között, az innenső parton az említettek mellett még számos Nagy, Kiss, valamint számtalan Szabó meg Kovács is él. Ámde számuk — az emberek létszáma — elenyésző kisebbség a túlparti földlakók létszámához képest. Viszont ennek a kisebbségnek van egy sajátossága, ami a földlakókat ott a túlparton a végsőkig irritálja. Ez a tűrhetetlen sajátosság pedig abból áll, hogy ebben az elenyésző kisebbségben van valami, amit úgy nevezhetünk: többlet. Igen, a kisebbség többlete. Nos hát ez az, amit a túlparti többség nem képes elviselni. Gondoljunk csak a mindenkori Széchenyik vagy József Attilák sorsára. Ugye érthető már, miről is beszélek a „két part” okán!? Az ember meg a földlakó fényévmilliárdokban sem kifejezhető, egymástól való távolságáról! Még akkor is, ha netán ugyane- gy kupéban, közös pádon ülve utaznak Gyuláról, mondjuk Kö- tegyánba. A két part között nincs átjáró. „Lehet egy földönlakóból ember? — kérdezem reménykedve, hátha egyszer emberré válhatok?” — írja a cikk szerzője. Hát először is: nem földönlakó, hanem földlakó. Másodszor: szívélyesen üzenem a cikk szerzőjének, hogy ne óhajtson emberré válni, mert az nagyon drága mulatság. De ahogy én most igazából megismertem ebből az írásából, szinte fogadni mernék rá, hogy bármi erőfeszítés árán sem fog azzá válni. — Mester! Végezetül, hadd kérdezzem meg ismét: valóban nem fog pereskedni? — Valóban. —Erkölcsi elégtételt sem vár el? — Mire gondol? A megyei bíróságra vagy az ügyvédi kamarára? — Nem, mondjuk a gyulai lapot kiadó városi képviselő- testületre, amely Önt díszpolgárrá választotta. Simonyi Imre itt válasz helyett hangos nevetésben tört ki, majd ennyit mondott: — Tudja mit, beszélgessünk inkább Váradi Hédiről, Göröcs Titiről, Pásztor Jóskáról, Mezei Máriáról, és a legfájdalmasabbról — aki már örökre elveszett — Heurékáról. , Árpási Zoltán Márai Sándor üzenete a túlparti földlakóknak Huszonhét Vigyázz, egy ember! Bukj le! A bozót Sűrű, s a vad erdő is befogad tán Sörényével eltakar az oroszlán Hiéna nem bántja a bujdosót Feküdj kígyóhoz, tigrishez, görényhez Mutasd, hogy dög vagy, s a jó puma nem mer Falni belőled! A sás veled érez — Vinnyogj, szűkölj, rejtőzz! Vigyázz! Egy ember! Az ember, ez a járvány Simonyi Imre üzenete a szerzőnek, aki „annyira szereti és tiszteli” őt, és aki egyébként „túlparti földlakó” Egyedül ,yHárom cigánylegény hegedül Csak magam járom egyedül” én magam vagyok egyedül ti hányán vagytok egyedül ! ne irigyeljük hát egymást persze ne is sajnáljuk egymást csak azt ne higgyük hogy szomszédok vagyunk: egymásnál hogy szomszédolhatunk se hé- se hóba se kétszer egy évbe e különb-különb magányunk nevébe én egyedül ti egyedül egy szál cigánygyerek nem sok de még annyi se hegedül Nem egyeztél bele Másmilyen voltál Hogy jobb voltál? hogy rosszabb voltál? —nem erről van szó itt már! Nem olyan voltál! Mostan így a vége felé mostan így a véged felé mostan így a végük felé csak erről van szó itt már: az egyformák közt másmilyen voltál! Másmilyen jó másmilyen rossz másmilyen okos másmilyen ostoba. De nem olyan! A szomszédoknak: más utcabeli a rokonságban: rokontalan az ösmerősök közt: idegen. A százszázaléknak fölösleg. A sokadalomban pedig magányos: mert soha nem egyeztél bele! Az egyezményeikben: nem egyezkedtél. Az alkuvásaikban: együtt nem alkudtál. A zsákmányaikból: nem részeltél. Nem hasonlítottál hozzájuk. Nincsen enyhítő körülményed! Előszó (A Gyulai krétarajzok című kötetből) A nyájas (és kevésbé nyájas) olvasó látszólag szabályos s ugyanakkor mégis rendhagyó, ámde föltétlenül súlyos kórkép megközelítő pontosságú leírását tartja kezében. A kór neve: egyoldalú — tehát reménytelen — szerelem. Eme morbuson igencsak minden élő-halandó által esik. Kiállva viseli, ki ágynak dőlve vészeli át, más—végleg elnyúlik a porondon. Én—úgy orvosi, mint közéleti, valamint irodalmi diagnoszták nem csekély ámulására — ama példátlanul hökkenetes, s mindmáig talányos, mert olyannyira egyedi eset volnék, aki lábon (a magamén) s jobbára fütyürészve gyalogoltam által: szívemben, elmémben, idegemben a fent nevezett kórral. Vállamon (mintegy panyókára vetett) kórágyammal: az agóniámat mindhiába leső, s ennek okán idestova gutaütéssel környékezett téré ken. Ahogy mifelénk — a szülőfalumban — szokták volt mondani:,,Kutyabaja, csak a torka véres...” Hát ennyivel megúsztam ezt a szerelmet. Bár ez az,,ennyi" —nem is volt olyan nagyon kevés... Szülőfalum! — mondottam —. Mert most megragadom az alkalmat, eloszlatandó egy tévhiedel- met: én nem vagyok gyulai bennszülött! Jövevény vagyok. Hatévesen kerültem ide, Erdélyből. Miből eredőn a Városról („város" címszó alatt a továbbiakban nem egy település — jelen esetben tehát nem Gyula, mint ilyen — értendő; szóval nem gyulai utcák, nem a házak, nem áfák, nem a füvek, nem a fecske- és gólyafészkek, még csak nem is a városlakók összessége, s még csak nem is a jószágok és barmok: „város" címszó alatt a továbbiakHarmadosztályú temetés AVAGY GY...I HALOTTKÉMJELENTÉS A temetés pedig harmadosztályú volt. A városka reggel arra ébredt, hogy no már megint reggel van, mindközönségesen, általában ahogy az lenni szokott, reggelkor. így ébredt fel e reggelen is a városka, s a városlakók—a legjobb fiúk, a legjobb férjek, a legjobb apák...—ásít ózva, nyújtózkodva. A legjobb nők ellenben... Nos, egynéhány tojásrántotta (egyik hagymásán, másik szalonnásan) bizony, hogy odakozmált a sparherden felejtett serpenyőkben ezen a reggelen... Mivel nem kevés asszonyságok a sublótokban matattak kétes tisztaságú gyászszalagok, s ki tudja mióta rejtegetett (s nem egyértelműen tisztes szándékú) rég elsárgult levelek között... A temetés tehát harmadosztályú volt. A nyitott sírnál egy gyanútlan ifjú káplán, két ásítozó ministránsgyerék, s három — hogy úgy mondjam —, három megfigyelő... (Ez utóbbiak: hunyorogva, topogva, valamiféle turpisságot szimatolva, már megint, mint mindig, korábban is, annyi esztendőkön által, a megboldogult—akkor még élő—lábanyomában...) A zárt koporsóban ellenben az a bizonyos, aki életében — pontosabban: elhunytával! — most első ízben vívott ki általános egyetértést szükebb pátriájában, mondom, a megboldogult csöndes röhögéssel hallgatta: miként kommendálja az úr kegyelmébe a Szentegyház szolgája téveteg, de alapjában tisztaságra törekedett lelkét, s ajánlja az anyaföldnek romlandó testét. Ha az ifjú lelkipásztor (ki még csak a minapában került a városkába) valójában ismerte volna nevezett hullát — még hullajelölt korában —, bízvást elmondhatta volna mentségére azt is, hogy sem perben, sem haragban (igaz, hogy rokonságban sem!) állott senkivel. Ellenben véle állottak szinte állandó perpatvarban fentebb említett legjobb fiúk, férjek és apák. S talán még azt hozhatta volna fel a nyájas abbé (kiengesztelésére és megnyugtatására az élve maradottaknak), hogy az elhunyt — foglalkozását illetően mindétig is talányos és megfejthetetlen a városlakók részére—igen, hogy az elhunyt tulajdonképp: FORGALMI AKADÁLY volt, s íme, feleim, most elhárult... Ámde az ifjú szertartásmester (kevés érkezése volt még konzultálni a helybéliekkel) minderről mit sem tudhatott. S ezért gyanútlanul, s okkal hihette, hogy csupán egyikét temeti, a temetendők- nek, mintegy sztereotipé, majdhogy szakmányba. Holott, ahogy alább majd kitetszik: a másikát temette... ban az egyszerübbség és az én esetem valós tényállásának okán — értsük az itteni Illetékeseket, helyesebben: „Illetékeseket”). Tehát, ahogy mondtam, a Városról („Illetékesekről”) — lévén, hogy nem vagyok eredendőn idevalósi — természetesen teljes mérvben elhárul ama SZÉGYEN, amit létezésemmel, működésemmel (l. pl. eme könyvecske) s fél évszázados itteni (mihaszna!?) időzésem folyamán, a Város („Illetékesek" ) fejére zúdítottam. Gondolom, itt az ideje a töredelmes gyónásnak. Tehát:—belátom—nem illettem belé a „képbe”. A városképbe! (Értsd: „Illetékesképbe” ). Elsősorban természetesen a város („Illetékesek" ) szellemi és erkölcsi képébe nem! De sőt! abból egyenest kiríttam. Ezt elismerem. Lehorgasztott fóvel. Amiért a város („Illetékesek” ) magvas szellemével, s messzi tájakon is csodálatot keltő erkölcsével azonosulni képtelen voltam; eme gyarlóságomért pardont nem-kémem: igazán betetőzése eddigi megátalkodott, s több mintfejcsóválásra okokat szolgáltató korábbi (s hogy én ismerem magam: ígérhetem, további) magaviseletemnek. Ugyanakkor—megnyugtatásul!—lévén tehát Gyula („Illetékesek” ) sem szülőanyám, sem nemzőatyám, sem szülővárosom ( tehát se fia, se borja nem vagyok), következésképp: fölös pirulnia miattam a Múlt, a Jelen s a Jövendő színe előtt. Tanúsítom, hogy a város („Illetékesek”) keletkezésemben vétlen, s mindmáig tartó életben-ma- radásomról nem tehet. S nemcsak hogy nem tehet, ellenben ezzel szemközt: kifejezetten tehetetlen! Holott ( és ezt egykor majd a történelem föltétien a javára írja!) igazán minden Tőle telhetőt elkövetett: néhaivá-válásom érdekében. E TÁRGYBAN tehát a várost (,,Illetékeseket” ) semmiféle mulasztás nem terheli. Sőt” Amikor a lélekharang megcsendült, akadt a városlakók között, aki riadalmason fülelt: tűz van? vagy gátszakadás a Körösön?—.v most verik félre a harangot? Am volt, aki a beavatottak fölényével éppen csak legyintett:—Ugyan, csupán egy harmadosztályú temetés: egy pappal, két ministránssal, s három szemlé sszel... Ez a három egyébként meglehetősen savanyú ábrázattalpislogott—-, mert ha nem is éppen szép, de nem minden haszon nélkül való időket töltöttek az örökre elköltözött közelében; mintegy sarka után leselkedvén... S most úgy érezték, hogy ők az áldozatok, kiket a hulla rútul cserbenhagyott. Minek folyományaként új kenyér után nézhetnek. — Honnét is sejthették volna, hogy a megboldogult bőségesen gondoskodott róluk végakaratában. Egyikre testálta vándortarisznyáját, telve hamubasült hamuval. Másikra: fele királyságát. Harmadikra, a leghülyébbre (tehát legkedvesebbre): csinos jegyzőfüzetet, kihegyezett tentaplajbásszal... A szertartás fináléjához érkezett a beszenteléssel. S ekkor történt a szokatlan fordulat, amit az egyik (a leggyanakvóbb) a három hogyishívják közül, később a halottvirrasztón, a temetőárkon- túli, „ARVA VAMZEREK” -hez címzett csárdában törköly-közi állapotban, ekként adott elő (egyéb támpontunk az eseményről nem lévén, vallomását, jobb híján, hitelesnek kényszerülünk elfogadni, habár fenntartással is). Tehát — a szemtanú, később jegyzőkönyvbe is rögzített vallomása—: — „A hulla (aki egyébként régtől fogva gara- bonciásság gyanújában is állott) a reá — még életében — jellemző nonsalánsszal, előbb jobb mutatóujjával lepöccintette koporsója fedelét, majd teljes életnagyságban —183 centiméter — felegyenesedvén, korát (meghatározhatatlan!) meghazudtoló könnyedséggel, hóna alá vette a szarkofágot, vállára emelte keresztjét (ehhez ragaszkodott: élő korában is gyakran és büszkén viselte), pimasznak minősíthető mosollyal: előbb pukedlit csinált, majd szabadon lengő jobb kezével hanyagul zsebrevágta (süvegét elég csibésze- sen félrecsapta), majd a súlyos helyzethez és komoly alkalomhoz egyként méltatlan s nem illő, obszcén dallamot (Schneider Fáni) fütyürészve a gyásznép, s ezzel szinte az egész városka feje felett elnézve, komótosan elindult valamely betájolha- tatlan irányba — mely szokásával élő-korában is annyiszor vezette jégre a követőit! —, időnként még vissza-visszafordulva, s közben folyvást áldást osztogatva, haladt, haladt egyre távolodva (s mégis, olykor—riasztón!—mintha: közeledve!), ki tudhatná: de mindenesetre haladt—üdve vagy kárhozata felé! ? ”
