Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-13 / 37. szám
MEGYEI HIRUpGAZDASÁG 1992. február 13., csütörtök Újkori földosztás Reméljük, hogy aratáskor nem a képen látható eszközzel takarítják be a búzát A Parlament kisebb-nagyobb huzavona után megalkotta a szövetkezeti törvényt, az átmeneti törvényt, és belekezdett a kárpótlási törvény végrehajtásába. De — mint mondani szokták — ez még csak a kezdet, s a java még hátravan. A törvény úgy rendelkezik, hogy a termőföldnek a különböző tulajdonú földalapok céljára történő elkülönítését helyi érdekegyeztető fórum segítségével kell végrehajtani. A hivatalos szöveg magyarul azt jelenti, hogy minden település köteles február 29-éig helyi érdekegyeztető fórumot létrehozni lakossági vagy szövetkezeti kezdeményezésre. Csorváson Oláh Illés — egyébként kárpótlandó helyi lakos — fordult az önkormányzathoz, hogy létre kellene hozni az érdekegyeztető fórumot. Ebben az érdekképviseleti szervezetben helyt kell kapjon az ön- kormányzat egy képviselője, az érintett gazdálkodási egység (téesz vagy gazdaság) vezetője, a részarány-tulajdonosok képviselője és a kárpótlásra jogosultak is delegálhatnak 3—11 főig embert a bizottságba. A Csorvá- si Gazdák Mezőgazdasági Értékesítő és Termelő Szövekezete örömmel fogadta a lakossági kezdeményezést. Bokor Adám, a téesz gazdasági vezetője így látja a megoldást: — A termelőszövetkezeteknek, így nekünk is az a feladatunk, hogy elkülönítsük a különböző tulajdonú földterületeket. Első — és ennek a törvény is prioritást ad — a részarány-tulajdonosok földje, ami annyit jelent, hogy ezeknek a személyeknek a nevükön, azaz tulajdonukban van a föld. Csorváson közel 1000 hektár ilyen területi igény van. Az más kérdés, hogy aktív dolgozó vagy nem, hogy itt téesztag vagy máshol, vagy nem is szövetkezeti tag, de itt van a nevére írt föld, s ezután kap földjáradékot. Második nagyobb csoport a föld nélküli aktív termelőszövetkezeti tagság. Részükre 30 aranykoronányi területet kell személyenként kijelölni, az alkalmazotti állománynak 20 aranykoronányit. Külön kell kezelni harmadik csoportként az úgynevezett állami tartalékföldeket. Csorváson ez kb 660 hektárt tesz ki. Negyedik csoport a kárpótlásra kijelölt földterület. Itt akkora aranykorona-tömeget kell elkülöníteni, amekkora a várható kárpótlási igény. Helyben — becslések szerint —2000 hektárról lehet szó, de a kárrendezési hivatal február 17-éig részletesen megküldi a szövetkezetnek az igényeket. A fent említett területekről a termelő- szövetkezet közgyűlése dönt — mondotta Bokor Adám. A helyi érdekegyeztető fórum feladata, hogy a területcsoportokat, a más-más tulajdonában lévő földeket úgy mérjék ki a termelőszövetkezet művelési területén, hogy az a falu békéjét ne veszélyeztesse. Csorváson 12-én lesz rendkívüli önkormányzati ülés, ahol a testület véglegesen dönt az érdekegyeztető fórum tagságáról. PappJános Divatban a középkori „árucsere” Magbaváló gondok a földeken Leszedetlen kukoricatábla, földben maradt cukorrépa, fel- szántatlan vetésterület. Nem éppen kedvező előjel 1992 magyar mezőgazdaságának. A túltermelés dömpingáraitól és a hiánypiac várható veszélyétől fenyegetett ágazat a megoldatlan tulajdonviszonyok és a későn megszületett szövetkezeti törvény okozta káoszban készül a tavaszra. A tavaszra, amikor az előkészített, műtrágyával kezelt táblába vetni kell. — Ami — ismerve a helyzetet — jó néhány gazdaságnak komoly problémát okoz — teszi hozzá Bakos István, az Agrosüd Kft. vezérigazgatója. — Működési területünkön — Szolnok és Békés megyében — a vetőmagforgalom kb. 80 százaléka a cégünkön keresztül bonyolódik, így hát van rálátásunk a dologra. Eléggé furcsa és szomorú a kép: a téeszek, gazdaságok a tavaszi ciklus 700 millió forintos forgalmából 15—20 százalékot exportképes áru „barterüzletével” bonyolították. Csak kukoricából százmilllió feletti tételt adtunk így el. — A gazdaságok fizetésképtelensége, a szovjet piac ösz- szeomlása — úgy tudom — csődbe kergette a vetőmag-forgalmazó káeftét is. — Igen, csődben vagyunk, ám ez nem jelenti azt, hogy nem szolgáljuk ki vevőinket, s nem egyenlő a cég felszámolásával. A 180—200 milliós raktárkészlet a jelenlegi 44 százalékos uzsorakamat terhével egyszerűen lehetetlenné tesz minket is. Azt, hogy átmeneti válságban vagyunk, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az olasz Genag- nicoba cég lát fantáziát egy közös külföldi vállalat létrehozásában. — A tavalyihoz képest ugyan csak 8—10 százalékkal emelkedtek a vetőmagárak, ám ez is majdhogynem megfizethetetlen a vásárlóknak... — Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a kiskerti forgalomban eladott magvak forgalma még így is háromszorosára nőtt. Mindemellett igaz a megállapítás. Nem meglepő tehát, hogy a gazdaságok inkább saját vetőmagot használnak, ahol lehet. Kivétel ez alól a hibTavaszi felújítás a répabetakarító gépen rid kukorica, ahol a mi termékeinket tudják csak használni. S még egy dolog: régebben átlagosan 15—20 százalékos haszonkulccsal dolgoztunk. Ez már régen a múltté, örülnénk, ha az 1-2 éve raktáron rostokoló hagyma-, petrezselyem- és sárgarépamagon legalább reális áron túladnánk. Visszatérve a kérdésre: Békésben a szokásos forgalom 30—40 százalékát tudtuk csak produkálni búzából, még a hibrid kukorica is visszaesik 10—15 százalékkal. — Profilváltás, szerkezetátalakítás — halljuk a varázsigéket agrárkörökben is. Vannak-e jelei új terménykultúrák megjelenésének, piaci megfelelésnek? — Uram, a tervszerű változásoknak még nyomát se látni! Vannak ugyan spontán egyéni akciók, ám ezek hatása gyenge. Én úgy látom, hogy Európa — többek között a termelési feltételek terén is — távolodik, méghozzá öles lépésekkel. Nincs pénz semmire, se műtrágyára, se jó minőségű vetőmagra. Eddig még a hagyományos vetésszerkezet működött, talán idénre kitart, de hogÿ jövőre mi 10C79 lesz.... Kőhalmi Endre Eretnek gondolatok a mezőgazdaság privatizálásáról Itt volt a földünk — mondta (nagyon régen) nagymamám, majd folytatta. — Jaj, de sokat szenvedtünk érte tatával. Legyintett egyet, majd így fejezte be a múlt idézését: —Ti el sem tudjátok képzelni, hogy mi volt akkor, milyen körülmények között éltünk és mennyit szenvedtünk, akár egy szelet kenyérért. Tizenévesen, gimnazistaként valamiféle archaikus kijelentés volt csupán nagymamám sóhaja, egy apró momentum a végleg eltemetett múltból. Ha valakinek volt két lova, tehene, két- három hízója és négy-öt hold földje, akkor nyugodtan áthatott: télen nem hal éhen a családja, nem kell koldulni marék lisztet a szomszédból a gyerekeknek. Többre nem futotta. Sok év telt el. A Duna és a Tisza „visszafordult", Földünk fele kibillent a sarkából, a három évvel ezelőtthöz képest a fű lefele nő, bezöldült gyökerei pedig az égre merednek. Mind a két nagyapám halott, nagyanyáim viszont élnek. Több mint hetven évvel a hátuk mögött, háromnegyed évszázados gürcölés, nem egyszer szinte jobbágyszerű küzdelmek a jobb életért— ez volt a jellemző rájuk. S a törekvés, hogy a családjuk boldoguljon, legalább a gyerekeknek jobb legyen. Megrokkanva, a tengernyi szenvedés súlyától legyengülve jött el számukra a rendszerváltás, itt állnak a kárpótlás lehetősége előtt. „Amikor nagyapád aláírta a belépési nyilatkozatot, én a piacon voltam. Akkor már minden nap a nyakunkra jártak, volt, hogy többször. Hiába mondtam nekik, hogy nem és nem. De tata egyedül volt otthon, megfenyegették: kidobják a gyereket az iskolából, ha nem lépünk be a közösbe. Marad parasztnak. Legszívesebben agyonvertem volna tatát, amikor elém tette a papírt azon a délutánon" — mondja el sokadszor „vári” mama a jól ismert családi történetet. S még sem volt semmiféle boldogság az arcán, amikor először értesült a kárpótlásról. „Mit csinálnék a földdel kisfiam, menni is alig bírok. Meg aztán más világ van manapság, mint a mi nyomorúságunk idején —foglalta össze a véleményét. Más világ bizony, teljesen más világ. Az elmúlt jó két évben volt időnk végiggondolni a dolgokat, elmeditálni a lehetséges, jlegjobb megoldásokon. S hogy telnek a hónapok, úgy válik mind fényesebbé bennem nagy- szüleim igazsága, és úgy válik mindinkább meghatározóvá a valódi jelentése is! Jaj, csak ösz- sze ne keverjük a kettőt! A magyar falvak megint kényszerpályára kerültek, gyakorlatilag fel kell osztani a nagyüzemi gazdaságokat. Kell, és határidőre! Nem tudom, biztosan meg van ennek a logikus magyarázata, értelme—talán hasznossága —, de engem sehogy sem hagy nyugodni a kisördög: mintha a dolgok ilyetén alakulásában megint a túlbuzgóságunk kapott főszerepet. Ismét elvakított bennünket az előttünk járó fejlett világ, amelynek kritikádon követése annyira jellemző ránk. Hiszen teljesen igazuk van a kisgazdáknak, hogy akiket sérelem ért a tulajdonában, akiket megaláztak, megnyomorítottak, igazságot kel! szolgáltatnunk. De nagyapáimat és a hozzájuk hasonló százezreket érdemben kárpótolni az életükért nem lehet. Ember erre nem képes. Persze tulajdonossá kell tenni a tagokat is, lehetőséget kell adni mindenkinek az egyéni gazdálkodásra a saját földön, aki ezt szeretné. Ha neki és az országnak megéri, miért ne? De szinte kötelezővé tenni az egyéni vállalkozásokat jelen pillanatban több, mint hibának tűnik számomra. Csak egy apróság: ki garantálja ezeknek az embereknek, hogy a most elvetett búzát, kukoricát, az ólba beállított disznókat, libákat, kacsákat stb. ősszel megveszik tőlük... Hiszen a vállalkozásokhoz sok minden mellett garanciák szükségeltetnek, különösen a mezőgazdaságban. Lehet, hogy nagyot tévedek, de mintha a mezőgazdaság sorsát a kelleténél nagyobb mértékben befolyásolják a pusztán pártpolitikai megfontolások. Noha megtanulhattuk volna, hogy ennek az országnak legkevésbé elvekre, megálmodott formációkra van pénze! Ráadásul néhány tény további megfontolásra érdemes. Például az elavult tulajdoni szerkezetű téeszeink az ipari növények nagyüzemi termesztésében egyszerűen kenterbe verték a nyugati világot. Mert igaz, hogy bizonyos mezőgazdasági növények termesztésében, állattartásban a kis- és közepes méretű farmok hatékonyabbak, de nem mindenben. Ezért van az, hogy a sokszor példaként állított farmok jelentős része (állami) dotációból él a gazdag nyugati világban. De hát ott futja rá. A magyar mezőgazdaság az elmúlt években dollármilliárdo- kat hozott, mert a világpiaci ár alatt állította elő a termékeit. Bevallva, bevallatlanul, az Európához való csatlakozásunk azt (is) jelenti, hogy a mezőgazdaságban versenytársak vagyunk, leszünk. Ugye emlékeznek rá, hogy mekkora feszültség van például az olaszok, franciák és spanyolok között az agrárágazatok dotálásának mértéke miatt. Saját parasztjait senki sem akarja rosszabb helyzetbe hozni... Még mielőtt vád érne, hogy meg akarom állítani az idők kerekét, és balga módon visszasírom a kolhoz időszakot, szögezzük le: megint csak nem erről van szó, hanem a józan paraszti ész kereséséről. Az idők megváltoztak, de önmagában még nem biztos, hogy az erőszakkal létrehozott nagyüzem nagyon sok helyen ne lenne változatlanul versenyképes az új világban is. Ha az újformátumú, a tagok magántulajdonában lévő, de érdemben nagybirtokként funkcionáló üzemek gazdaságosak, akkor talán nem kellene gyökerestől kiirtani mindegyiket, mintegy divatból. Pesszimista lennék? Nem hiszem, örök optimizmuson mindig keresi azokat a kapaszkodókat, amelyek kedvező megoldással kecsegtetnek. A mostani törvényekben fellelhetők ilyenek. Például az, amit a kamun téeszelnök és egy kisgazda vezető egymástól függetlenül említett meg: a döntés a falu népének a kezében van. Élhetnek a lehetőségekkel okosan is. Én reménykedem benne, hogy nem kizárólag a hangos pártszónoklatok szavára, hanem az oly sokat emlegetett józan paraszti eszük re fognak hallgatni. Ha már megszenvedtek érte. Lovász Sándor
