Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11-12 / 9. szám
tfiÉKÉS MEGYEI HÎRLAfMŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1992. január 11-12., szombat-vasárnap О Milyen legyen az iskolaszék? A beavatkozás, a kezdeményezés és a mérleg nyelve Nosztalgikus felhangokkal, választási kortesbeszédek ígéreteivel jött újra divatba a régi kifejezés: iskolaszék. Azt azonban, hogy mit is jelent, szinte senki nem tudta megmondani. Pontosabban: mindenki mást értett rajta. Volt, aki egyszerűen a szülői munkaközösség vagy az iskolatanács elnevezést cserélte fel vele, mások az önkormányzatok oktatási bizottságát nevezték ki iskolaszéknek. Ugyanilyen zavar uralkodott el tartalmát, funkcióját illetően is. Egyik helyen létrehozását a szülők kezdeményezték, másutt éppen pedagógusok, netán a két fél összefogva — többnyire a szülői munkaközösségek helyett, s általában az igazgató ellen — egy- egy megoldhatatlannak látszó konkrét ügy megoldása érdekében. így tehát munkáltatói jogokat is felvetettek alapszabály-tervezetükbe, hiszen másként hogyan tudták volna lecserélni az alkalmatlannak tartott vezetőt. Akadt alapszabály, amely igényt tartott a beosztott pedagógusok munkáltatói jogaira is, sőt gazdálkodási, ellenőrző funkciót is igyekezett gyakorolni az iskola fölött. Mindez többnyire az ön- kormányzati törvény megjelenése előtt történt, remélve, hogy a törvény utólag majd jogossá teszi a vadon kihajtott törekvéseket. Először a pedagógusok riadtak meg az illetéktelen beavatkozás veszélyét érzékelve, majd némi késéssel megszólalt a minisztérium, kijelentve: „Még érvényes az 1985-ös oktatási törvény...” így a később született vagy mostanában szerveződő iskolaszékek már szolidabb programmal, szelí- debb hangnemben szerkesztik alapszabályzataikat. Többnyire megelégszenek véleményező, javaslattevő jogokkal. Ám haszna is volt a „törvényen kívüli” köztes állapotnak. Minthogy az iskolaszékek szervezését fentről senki nem rendelte el, s nem is tiltotta, azt sem írta elő senki, hogy milyen szervezeti formát kell ölteniük, így a szülők és a pedagógusok kölcsönösen egyezkedésre kényszerültek. Ki, kik alkosság a mérleg nyelvét? Úgy alakult, hogy a szigorúan választott — szülőket a szülők, a pedagógusokat a pedagógusok választják — tagok mellett a „hivatalból” delegáltak. Egyik helyen az iskolaszék hivatalos tagja az igazgató, másutt csak választott képviselő lehet. Biatorbá- gyon például választás nélkül tagja a két lelkész, az iskolaorvos, az önkormányzati képviselő, a pátyi szerveződő iskolaszékben csak az önkormányzat oktatási bizottságának vezetője vesz részt, ám az iskolaigazgató még csak nem is választható; Budapesten a Köbölkút úti általános iskolában viszont a szervezetbe a diákönkormányzat, illetve az ifjúságvédelem is delegál egy képviselőt. Az új fejlemények tükrében nyilvánvalóan megnövekszik a szórványosan működő, ma még botladozó, magamagának feladatot és formát kiküzdő iskolaszékek jelentősége. Hiszen az ön- kormányzati törvény a bizottságok tagjainak arányát egyértelműen megszabja: többséget biztosít a képviselő-testületnek a külső tagokkal, mondjuk a szülők és a pedagógusok szószólóival szemben. Itt tehát döntően a hatósági jogok érvényesülnek. Az Alkotmánybíróság a nevelőtestületek jogát nyeste le fájdalmasan, azt, amely az igazgatók kinevezése előtt nekik vétójogot adott. A most vitára bocsátott okta- tásti tövénytervezet koncepciója kötelezővé tenné az iskolaszékek megalakítását. Ám nem mondja meg, kinek, kiknek kell létrehozni. Az önkormányzatoknak? Az iksoláknak? Hiszen egy közoktatási törvény a szülőknek nem parancsolhat. Márpedig az eddigi próbálkozásoknak az volt a lényege, hogy a szülők is kezdeményeztek önként és jószándékkal. Úgy tetszik, a kötelezővé tétellel és a felülről elrendelt formalizálással éppen a lényeg válik semmivé: a szülők önkéntessége és jószándéka gyerekeik iskolájának megjavítása érdekében. Talán hagyni kellene, hogy az iskolaszékek maguk találják ki önmagukat! Eddig is eleve kudarcra ítéltetett a legtöbb fent kitalált, és felülről elrendelt „társadalmasítás”. Miksa Lajos Eszem, nem eszem. Aki üde, egészséges akar maradni, és ritkán kíván belenézni üres pénztárcájába, már csak mindennapi tornámban reménykedhet. Áltudományosan bebizonyítottam, hogy e gyakorlatok rendszeres végzői addig élnek, míg meg nem halnak. Tehát fogjunk hozzá! Kapcsoljuk be a rádiót és a televíziót, helyezzük magunk elé az újságot. Forgassuk körbe a fejünket, és közben próbáljunk meg eligazodni, hogy melyik állami és pártvezető kinek mit mondott. Fejkörzés, egy, kettő... Tegyünk az asztalra egy darab sajtot, majd tegyük csípőre a kezünket. Törzsünket fordítsuk a sajt felé és mondjuk: „eszem”, majd ellenkező irányba: „nem eszem”. Ezt addig ismételjük, míg a tegnapi marga- rinos kenyérre ráfanyalodunk. Tekintsünk a húsárakra! Miután hanyatt estünk, helyezzük magunkat kényelembe, és biciklizzünk... be az Európa Házba. Ha valamilyen oknál fogva nem engednének be, biciklizzünk vissza. Ha ismét rátekintünk a húsárakra, a kopaszságunk megszűnik: égnek áll a hajunk. Helyezzünk mindkét tenyerünkre egy-egy liter zacskós tejet, és emeljük a fejünk fölé. Utána duplázzuk meg a súlyt, és még erőteljesebben nyomjuk a plafon felé. Ha elsőre nem sikerül elérni, ez azt jelenti, hogy a plafonig még maradt néhány forint. Állítsuk a tévénket az adóra. (A gyengébbek kedvéért az APEH-adóra). Útmutatásuk alapján számítsuk ki az államnak fizetendő tiszteletdíjat, amit azért adunk teljesen önkéntes alapon, mert hálásak vagyunk neki, hogy ennyire vigyáz az egészségünkre. Ha elsőre nem tudjuk kiszámítani, mennyit adjunk, vessünk két bukfencet, és békaügetésben járjuk körbe a szobát, ha mégis kiszámítottuk, olvassuk el a végeredményt, utána fejreállunk. Demokratikus gyakorlat következik. Képzeljük el, hogy X párt vezetője vagyunk. Gáncsoljuk el Y párt vezetőjét hátulról, közben húzzunk be neki elölről övön alul, majd kezdjük el a szabadfogású birkózást, de úgy, hogy előbb mi visszaütünk. Helybenfutás következik. Ha földmozgást észlelünk, ne ijedjünk meg. Ez annak a jele, hogy hozzánk hasonlóan földönfutóvá vált néhány száz üzem, gyár és vállalat. Az egészséges életmód reményében ók is egy helyben topognak. Akik önkezükkel akarnak véget vetni szegényes vacsorájuknak, azok már abbahagyhatják. Ha ólmot, cinket és daganatot érez a gyomrában, torna után ne fogyasszon vizet, mert ráfizet. Árrendszeri megbetegedés esetén a helybenfutás addig ismétlendő, míg meg nem érkezik dr. UDA Dollár neves potenciáljavító nagyvállalkozó. Saiga Attila Baricz Imre: Budapest '91 Hol tart a fotográfia? Kik és milyen szinten művelik e művészeti ágat, amely gyakran újságok lapjain jelenik meg, máskor albumok, nagyritkán kiállítások juttatják közönségközeibe? Pedig a fotó igen népszerű nálunk (is). Minden alkalommal hagy közönsége van a történelmi vagy a kortárs fotográfiakiállításoknak. Most is alig lehetett egy gombostűt leejteni a Változások — Magyar fotográfia '91 című kiállítás megnyitóján a Budavári palota A épületében, a Legújabbkori Történeti Múzeum földszintjén, ahol a falakon 462 kép várja a látogatókat. A kiállítás fotóit 242 pályázó hatezer felvételéből, választotta ki a nemzetközi zsűri, s ugyanez a zsűri döntött annak a 16 díjnak a sorsáról is, amelyet különböző szervezetek—- mint a Fotóművészek Szövetsége, az Újságíró Szövetség, a Fotóriporterek Kamarája, a Művészeti Alap, néhány újság és kereskedelmi cég — felajánlott. Már a díjazott képek és sorozatok is igen széles körből kerültek ki. Volt közöttük riport és szociofotó, tájfelvétel és aktkép, portré, divatfotó és politikai tudósítás. Hogy csak a társadalmat élénken foglalkoztató aktuális riportok közül említsünk néhányat, bizonyára nem kerüli el a közönség figyelmét a Romániai karácsony című hétrészes sorozat Fábry Pétertől, vagy az Azonosságok címet viselő és a 301-es parcellát megörökítő tíz felvétel Fuszenecker Ferenc - től. Vagy a riport kategória nagydíjával kitüntetett Hajléktalanok című, hat képből álló sorozat Baricz Imrétől. Kudelich Lajos Idegen kenyéren címmel ugyan már a szociofotó kategória díját nyerte el, mégsem fér kétség témája szomorú aktualitásához. A francia, litván, csehszlovák és magyar fotóművészekből álló zsűri és a rendező-szervező Magyar Fotóművészek Szövetsége s a Magyar Fotóriporterek Kamarája szerint minden korábbi sajtófotó-kiállításnál magasabb színvonalú anyag gyűlt össze az idén. A fotográfia minden ága megjelent az experiFábry Péter: Romániai karácsony sorozatából mentális fotótól a divatképig, az alkalmazott fotótól az életképig. Egész sor olyan felvételt állítottak ki, amelyek néhány évvel ezelőtt még nem kerülhettek volna a falakra. A fotósok megmutatják az élet mélységeit, gyötrelmeit, szomorúságait. Sok a kritikai észrevétel, a változást sürgető figyelmeztetés. Mégis illik erre a kiállításra a humanista jelző. Az emberközpontúság, az egymás iránti figyelem, az élet szép és rút oldalának szembeállítása egyaránt felfedezhető. Mindent összevetve érzelmekre ható, érzelmeket felkavaró ez a kiállítás. kádár Meggyűlt a bajom a folyókkal. Aradnak össze-vissza, fenyegetnek embert, állatot. Várost és falut. Országot, civilizációt. Vagy csak úgy, se szó, se beszéd, elapadnak. Persze, nem most kezdték ezt a kiszámíthatatlan játékot, de mintha éppen az én történelmi időmben akarnának túltenni régebbi önmagu- kon. Hogy ki kezdte? (Ki kezdte — újra?) A Rajna? A Duna? A Volga? Vagy talán a kisebbeket, mellékfolyóikat kellene felelősségre vonni? Mondjuk: a Dnyesztertől a Tiszáig, egy megálmodott, költői képzeletben élő birodalom határait aposztrofálva? Esetleg induljunk északról délre, nevezzük meg a Vágót meg a Drinát? Hídjaikkal és a hídmarad- ványokkal? A Drávát, a Szávát? Mielőtt az egész Közép-Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa (egyszerűen csak: Európa) hegy- és vízrajzát megpróbálnám fölmondani, visszatérek a Szamos (a Kis-Szamos) partján zötykölődő villamoshoz. Hiszen úgy látszik, a Kárpát-medence is túl tág (túl szűk!) nekünk, annyi felől érkezett és annyi fele tartó embereknek, sem hogy békésen megférjünk benne. Célravezetőbb lehet egy kisebb, egy egészen kicsi földterületet kiválasztanunk, s onnan indítani (újra) gondolatainkat. Reményeinket. (Hátha nem csupán az illúziókat.) A Szamos pillangóvirágos forradalmát akarom elmesélni, már amennyit én az elmúlt években megfigyeltem ebből, s amit régebbtől szerettem volna elmondani. De mindig látványosabb forradalmak, ál- és ellenforradalmak jöttek, rájuk figyelt a világ. S nem arra a kis öregemberre (azt sem tudom, hogy milyen nációhoz tartozik), aki három-négy évvel ezelőtt — a nyomor mélypontján? — birtokba vett egy néhány négyzetméternyi hordalékföldet a Szamos árkának szélén, bent a város közepén. Alig pár centiben, deciméterben mérhető „magaslat" támogatta ezt a merészséget, de ez a csendes forradalmár (ellenforradalmár) valahonnan hitet merített vállalkozásához. Szeny- nyezett-városi tudattal már-már azt írnám, kétségbeesettségből táplálkozott a vakmerősége (credo quia absurdum), s a többségünkre jellemző kishitűség igazolódni is látszott, amikor megnőtt a víz, és az emberünk által teremtett „mezőgazdasági kultúrát" magának követelte, iszapot hagyva a zsenge kukorica, fejesedő káposzta, krumplitövek helyén. De itt, a villamossín jobb oldalán (mármint a városból kifele Kántor Lajos: Szabálytalan félsziget nézve), az omladozó betonfallal szabályozott Szamos medrében, a mederszéli hordalékon mégis az ember bizonyult erősebbnek. Legalábbis kitartóbbnak. A Kolozsvári Névtelen ismét vetett, ültetett, öntözött, kapált—és nyár végén, ősszel betakarított. Hogy kpzben mit látott a forradalomból”, nem tudom. Aligha sokat, onnan lentről—bár nem több, mint kétszáz méterre ettől a helytől embereket lőttek le. Igaz, decemberben volt az, s olyankor még az oly szorgos, megszállott földfoglaló is másutt talál munkát magának. Jött az új tavasz, új fenyegetés, új veszély. Futkostunk, tárgyaltunk jobbra-balra, magasépítményes civilizációk vélt biztonságában, különböző folyók partján. A gyűjtő Duna, a föld alá parancsolt Dimbovita s a „művelt világ” tudatába leginkább beférkőzött Szajna volna a megmondhatója, hány elképzelés, kísérlet, terv szárnyalt fel és hanyatlott le azokban a hónapokban, új-bábeli összevisszaságban. Hogy közben mi történik odalent, a Szamos árkában (ahová pedig a színház irodaépületéből igencsak jó rálátás adódik), arra ugyan ki ügyelt? Még a színházi ügyelő sem, hiszen neki bent a kulisszák mögött a helye. Azok pedig, akik úgy érezték, hogy még Ady szólította meg őket („Őrzők, vigyázzatok a strázsán”), nem oda le, hanem valahová magasabbra tekintettek—úgy „normális” szemmagasságban. Az idei tavasz—nyár—ősz ha nem is kegyesebb, de engedékenyebb volt hozzám. Néha megint felülhettem a villamosra, beülhettem a kocsiba (már amikor hajtandó volt elindulni), s utam a teniszpálya felé a Kolozsvári Névtelen birtoka mellett vezetett. Öt személyesen ugyan egyszer sem sikerült most meglesnem munka közben, legfeljebb a betonfalnak támasztott létráját láttam, no meg a szépen növekedő kukoricát, az ígéretes zöldségeskertet—s az új gyarapodást. Ismeretlen emberem ugyanis megint területet rabolt a Szamostól. A már-már kiszáradással fenyegető folyó szigetecskéire, igaz, még nem merészkedett, alkalmas félszigetet azonban ismét talált, és azt művelésbefogta, így perelt rémálmaink kiváló írójával, aki nemrég azt írta meg, hogy egy óriásdugóval bedugták a Szamos forrását, és kényszerítették, hogy visszafele folyjon, a tömbházak közt magával (vissza) cipelve a bedobált sok szemetet, dögöt, a vánbs minden szennyét. A Szamos medrét művelő Kolozsvári Névtelen minden bizonnyal nem olvasta Kitűnő Neves kortársa álomlátását, amely akkor tulajdonképp ijesztően reális vízióként hatott. Ettőlfüggetlenül, a hivatalosan meg sem indított Pert ő nyerte meg, a Kolozsvári Névtelen. Mármint azon a nagyon-nagyon kicsi folyószakaszon, a színház tövében. Amikor legutóbb arra jártam, a zsúfolt villamos ablakából pillangóvirágos, őszirózsás tábla integetett a folyóbeli kukoricás irányából. Megdöbbentem. Talán csak nem követte az írót a halhatatlanságba a Kolozsvári Névtelen? Tán csak nem ő búcsúzott a szélben bólogató tarka virágokkal? Vagy az ő emlékére a család, a barátok vetettek ide virágmagot... Aztán megkönnyebbülten adtam föl a poétikusan beteges gondolatokat. Egyszerűen annyi történt, hogy a Szabálytalan Félsziget újabb érvet próbál szolgáltatni jól táplált pesszimizmusunk ellenében. Az elszánt földfoglaló a krumpli, kukorica, karalábé mellé—nem helyettük! — virágot ültetett. Lehet, megelégelte, hogy a város gazdái, a hivatalosak, elhanyagolják a parkokat, gruppokat, s már-már nagy szemétteleppé formálják az egykori kincses Kolozsvárt. Ó, a Szamos menti Nagy Magányos egyedül is hirdeti, hogy szembe lehet fordulni az árral. A folyóirányban vagy akár visszafelé folyó vízzel. A hazug, üres, szennyező politikával. De az is lehet — és ez a valószínűbb —, hogy ára van a piacon a virágnak, az őszirózsának. Esetleg jobb ára, mint a fás karalábénak. (Csak meg ne gyilkolják adóval a Szamos őstermelőjét.) Végül is a kérdést nem nekem kell eldöntenem. Ilyen nagy horderejű kérdéseket oly magabiztosan eldönteni egyre kevésbé mernék. Arra sem tudok például válaszolni, hogy meddig terjed egy félsziget. Akár ha Balkánnak hívják, akár ha neve sincs, mint ezen picikének, a Kis- Szamos felső (középső) folyásánál, omladozó betonfal árnyékában.
