Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11-12 / 9. szám
0 1992. január 11-12., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító — - - J+ Az utolsó kolozsvári ötvös „Nem én válogattam: engem választottak...” Magyar irodalom Londonból szemlélve FUHRMANN KÁROLY 1912. július 31-én született s 1991. június 16-án halt meg Kolozsvárott. A könyv, amit róla írtam 1985-ben, a napokban került az erdélyi könyvesboltokba, s az 1991-es év utolsó heteiben látott napvilágot a Kriterion Könyvkiadó gondozásában, de a Református Egyház Misztót- falusi Sajtóközpontjának a nyomdájában. Tehát lekéste végleg a pillanatot, amikor még a művészt is boldogíthatta volna e kései elismerés, nemcsak a szerzőt. Tudom: illetlenség, s hogy mégis vállalkozom erre az „önrecenzióra”, azért tettem, mert sem tárgya, sem komolysága tekintetében nem kívánkozik a mai magyarországi könyvpiacra. Meg aztán odahaza is alig tudtak annyi papírra, festékre, nyomdatérre szert tenni, hogy a máskor, 1970—1985 között 6— 7 ezer példányban elfogyó művészeti monográfiák sorozatában, végre, ötéves megszakítás után a 30. kötetként megjelent Fuhrmann-életmű bemutatás — bár 1500 példányban — megjelenhessék. Nem fog tehát ez a könyv sem átjutni a határon, mint annyi más, máris magánvagy közkönyvtári ritkaság, szellemi tetszhalott, amelyet majd csak egy esetleges (Istenem, mikori?!) magyarországi újrakiadás támaszthat fel frissen bebalzsamozott állapotából. Azért vállalkoztam hát a könyv jelzésére, mert nem magamról, hanem Fuhrmannról akarok írni, aki utolsó képviselője volt az 1100 éves erdélyi ötvösművészetnek. Valaha arany-ezüst-drágakő- berakásos-rekeszzománchímes kelyheiért, ékszereiért, lószerszámaiért, asztalneműiért kapta a város a KINCSES előnevet; Kincses Kolozsváron évezredes folytonossága volt annak a művészetnek, amely felékesítette az összes vesztett csaták (s melyik nem volt az a végső elszámolásban?!) megvívóit, túlélőit és újrakezdőit; s amikor a vitézek, fejedelmek, nemesek, egy- háznagyok ki kellett lépjenek a történelemből, meg kellett volna tehát szűnnie a lelki vagy a fizikai pompát szolgáló ötvösművészetnek, egy fiatal ezüst- és aranyműves, szinte egyszerre, egy időben (de anélkül, hogy tudtak volna egymásról) Fettich Úrasztali kanna Nándorral, az ötvösmesterség- gel is foglalkozó régész-művészettörténésszel együtt felfedezte magának a honfoglaláskori kardmarkolatok, tarsolylemezek, kengyelvasak, lószerszámok palmettás-akantuszos-élet- fás-szarvasos díszítőmotívumait, s a harmincas évek nagy erdélyi magunkrautaltságában megteremtette a „szegények pompáját” szolgáló, önérzetsugalló, új magyar ötvösművészetet — immár csak a színes fémek hamupipőkéiből: rézből, tombákból, ötvözetekből, féldrágakövekből, s csak nagyritkán ezüstből és igazi drágakőből. A Fuhrmann-tárgyak, akárcsak az erdélyi festő, szobrász, grafikus, textilművész, keramikus műtárgyai, hét évtizeden át a lélek és a tudat kísérőtársai voltak az erdélyi társadalom életében; ha Felvinczi Takács Zoltánt, Kelemen Lajost, Szabó T. Attilát, Jakó Zsigmondot, Csetri Eleket, Imreh Istvánt vagy leköszönő katolikus, református,, unitárius püspököt, bárki szellemi nagyságot kívánt köszönteni a közélet — Fuhrmann-tálat készíttetett; keresztelőre, esküvőre, beiktatásra, templomszen- telőre Fuhrmann-poharat vagy kelyhet rendelt a szűkebb közösség; kedvesnek, társnak, anyának Fuhrmann-ékszerrel kedveskedett az egyéni vagy családi szeretet. Kelet és Nyugat, tudatos és ösztönös, kisplasztikái naturalizmus és elvont jelbeszéd, egyéni karakter és kozmikus dimenziók, régi formák és modem megjelenítés határán, vonzás-, taszításkörében kereste az ötvös jelenkori funkcióját, az ötvösművészet értelmét a futószalag-ízlés, a médium-kultúra diadalának s az emberi integritás válságának a legkockázatosabb évtizedeiben. Tárgyakat teremtett az embereknek, amikor már rég a tárgyak teremtették az embert. A fellegvárt dombra felkapaszkodó Erzsébet út 29-es számú házának az alagsorában rendezte be a műtermét, majdnem félszázada. Erdélyben az utolsó olyan, totálisan felszerelt, klasz- szikus értelemben vett, tehát középkori hitelű ötvösműhely ez (s Magyarországon vajon létezik- e még hasonló?!), amelybe úgy ülhetett be a zsebes (a nemes fémreszeléket felfogó) „bőrbe” (ötvösköténybe) bújt Mester a körszeletkivágásos, reszelő ékkel ellátott ötx'ösasztalha, hogy a satu, lemez- és dróthenger, lemez és drót mellett mindig keze ügyébe essenek a fémvágó ollók (tizenöt féle), a fűrészek, a fur- dancsok, a reszelek (tizenöt féle), a vésők, ékszerészkalapácsok, fogók, üllők, felhúzó fák, fényező acélok, cizelláló szerszámok (poncolók), csipeszek, vonalzók, . kőfoglalók, szurkostálak és persze a különböző vegyszerektől kezdve a fémnyersanyagokig minden. Vajon akad-e még valaha lakója, folytatója, aki „beüljön” Fuhrmann Károly kolozsvári ötvösasztalába...? Banner Zoltán Ismét új könyvvel rukkolt elő a békéscsabai Tevan Kiadó. Varázslatos gyorsasággal, alig pár nap alatt került ki a gyomai Kner Nyomda gépei alól Határ Győző „irodalomtörténete”, amely 559 oldalon mutatja be századunk magyar irodalmát. Illetve..., igen, ennek az ezerszínű virágnak csupán száz szálból álló csokrát. A Londonban élő Határ Győző közel áll hozzánk, hisz Gyomán született 1914-ben és könyvében is gyakran hivatkozik a szülőföldre. Építészmérnökként indul, de erősebben él benne a nyomdász-apától kapott örökség, író és műfordító lett, wimbledoni házát Hong- riuscule-nek nevezte el. Éveken át ismertette az újonnan megjelent magyar irodalmi műveket előbb a Szabad Európa Rádióban, majd a BBC-ben. Ebből a több száz recenzióból a Baumgarten- és József Attila- díjas Lakatos István válogatta ki s állította össze a most megjelent kötet száz írását, melyek csak а XX. században született magyar írók műveit mutatja be — már amelyek a határon innen és túl bekopogtak a ködös Al- bionba. Az utószóban Határ Győző írja: „Nem én válogattam: engem választottak. Csak arról a szerzőről írtam, aki könyvét megküldte.” A kötet szubjektív szemléletét csak fokozza Lakatos István válogatása, amelyből egy meghatározott újholdas világkép bontakozik ki, felvállalva a Nyugat örökségét... Határ Győző egyik versében írja Lakatos önfeláldozásáról: „minden ember egy-egy Jeruzsálem”, ez a szimbólum tartja össze ezt a szétesőben lévő világot, és ez a jelkép vonul végig Határ Győző irodalomtörténetén is. Noha egyéni a szerzői és lektori válogatás, éppen ezért óhatatlanul magán viseli egy bizonyos aránytévesztés szembetűnő jegyeit. Mohó kíváncsisággal olvassuk az eleddig alig ismert írókról, költőkről szóló híradást, olykor két-három mű elemzését, és fokozott érdeklődéssel várnánk a méltán ismert szerzőkről szóló ítéletet, de — nincs. Kár, hogy e jeles kötetből kimaradt Németh László, Illyés Gyula, Ignácz Rózsa (ámbár a Határ Győző Gyomán született fia, Makkai Ádám, aki egy időben Gyomán nevelkedett, jelen van), de hiányolom Féja Gézát, Darvas Józsefet s a nem régen elhunyt Tatay Sándort, hogy csak néhány olyan nevet említsek, akik nélkül foghíjas a magyar irodalom története. Dicséretes a pályakezdő fiatalok bemutatása, akik már nélkülözhetik az egykori ideológiai rendreutasítás Damoklesz- kardját. Határ Győző valameny- nyi írása egy-egy remekbe szabott irodalmi analízis, többnyire személyes kötődés nélkül, csupán az olvasott mű alapján. A kötet lapozgatása során hol itt, hol ott Békéscsaba nevére bukkanunk, közelebbről: a megyei könyvtár által kiadott bibliofil könyvek dicséretére. S ez nemcsak hízelgő számunka, de hírt ad arról is, hogy a BBC hullámain öregbítették Misztótfalusi Kis Miklós azon kései utódainak jó hírét, akik itt születtek a Körösök mentén. Mindezekkel együtt Határ Győző — ha nem akar száraz adathalom lenni — egy meg- mászhatatlan irodalmi hegylánc feltérképezésére vállalkozott, hogy ki-kitekintve londoni ablakából, világirodalmi mértékkel mérje a hozzá eljuttatott magyar kiadványokat. Erről tanúskodik a kötetet záró lexikon gazdagságú névmutató is, bizonyságul, hogy Határ Győző irodalmi kaleidoszkópjában „a szakaszos lepárlás szabályszerűségével jelentkező irodalmi önvizsgálatoknak” lehetünk tanúi — Londonból szemlélve. Balogh Ferentz Bálint Tibor verse: Téli mementó (1943. január 12.) Hó, hó és hó. Csillámló jég. Fehérbe fúló messzeség. Benne laposon útszalag, holtak s vergődő forgatag: rájuk por hó fut, sír a szél, pára, könny, sóhaj, jajszó kél, kavarog, csapdos égre fel, mint őrült üvölt, énekel míg felhőkbe nem ütközik, tovább menne, hát küzködik de tű! nehéz—, visszazuhan s ki küldte, tán—, már fagyva van... A gondolat, a gondolat! Mint távirógép kopogtat. Atsuhan síkon hegyeken, több ezer kilométeren: nőt, gyermeket, szülőt keres, szív zilál, rúg, kihagy, verdes. Dermeszt a sejlő rémület, a bioáram-üzenet. Riadnak koránősz anyák, menyasszony, szülök, nagyapák, gyermek szipog nem tudja mért, nyugtalanok a kedvesért... Hó, hó és hó. Buckák, halmok, itt kéz, ott láb, fej, haj, homlok. Testrész, ürülék s mennyi vér! Fizettek mások bűnéért... A sok erő, tett, gondolat, hal va a fehér hó alatt. Öröm, terv, ifjú akarat, utód—csak meddő vágy maradt: NEM JÖNNEK MÁR TÖBBÉ HAZA, őrzi őket a Don fagya. Jeltelen nyugszik, szendereg, A MÁSODIK MAGYAR HADSEREG... 1953. január Pécsi Ildikó Pécsett, Gyulán, Miskolcon Otthon az ország minden színházában Pécsi Ildikó és Balázsovits Lajos Moldova György Az élet oly rövid című színpadi játékában Pécsi Ildikó napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott művésznője. Budapesti és vidéki színházi előadások és fellépések, rádió- és televízióadások alkalmával színészként, rendezőként, szövegíróként és televíziós műsorvezetőként, jóté- konykodási megmozdulások szervezőjeként egyaránt elismert és igen népszerű. — Azon kevés művészek közé tartozik, aki az egész országban otthon érezheti magát. — Igen, erős szálak fűznek az ország különböző pontjaihoz. Magam is vidéki lány vagyok, Tiszapolgáron születtem. Nyíregyházán érettségiztem. Az első szerződésem a Pécsi Nemzeti Színházhoz kötött. Egész színészi pályafutásom összekapcsolódik vidéki előadóestjeimmel, vidéki szerződéseimmel, színházi fellépéseimmel. Hiszen Pécsett és Kecskeméten is 3-3 évig voltam tag, és szinte nincs is olyan színház az országban, ahol ne játszottam volna vagy vendégként rendezvényeken ne léptem volna fel. A Gyurkovics-lányok ősbemutatójának nyári helyszíne Gyula (novemberben pedig Nyíregyházán volt tájelőadás). A Tokaji aszúban ugyancsak nyáron, egy alkalmi társulattal Miskolcon „bolondoztunk”. — Az utóbbi időben mintha többet lenne a rendezői székben, mint színpadon... — Több magyarázat is van erre. Egyrészt abban a korban vagyok, amikor utolérnek a mamaszerepek (A Gyurkovics- lányokban Gyurkovicsné, a Csao ВатЫпоЪап a nagyanya, az Örökké téged!-ben Mamika, az anyós). Az ilyen évjáratú színésznőkhöz nem voltak igazán kegyesek a színműírók. De nem panaszkodom. Az anya szerepre való átállást a színpadon eléggé magától értetődőnek vettem. Nyilvánvalóan megkönnyítette a dolgot, hogy nekem is van gyermekem. Olyan simán ment, hogy észre sem vettem. Nagyon jól megvagyok ezekkel a színészi feladatokkal, de emellett erőteljesen vonz a rendezés, és a fiatal, tehetséges kollégákkal való foglalkozás is. Néhány példát említenék: a Dominó Színpadon egy fiatal író, Turczi István Könyörgöm szeress! című darabját rendeztem, és a verseket írtam, amely a tragikus sorsú amerikai színésznőről, Marylin Monroe-ról szól. Ugyancsak itt került színre a Kerekerdő meséje című művem, amelyet rendeztem, és Novák Jánossal együtt mesélünk is benne. A gyerekek, ha kedvük támad, maguk is beköltözhetnek a Kerekerdő lakói közé. A BM Duna Palotában az Örökké téged! című zenés vígjátékot Nemes László fordítása alapján alkalmaztam színpadra, a verseket írtam és rendeztem. —Mindig jókedvű, tele vitalitással. Boldognak látszik. Manapság ez különösen nagy dolog. Mivel magyarázható? — Pályám szeretete, a közönséggel való szeretetteljes, szoros kapcsolat és a stabil családi háttér, egyszóval egy mindent meghatározó belső harmónia lehet az oka. Mérő Éva
