Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04-05 / 3. szám
Szorító 1992. január 4-5., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM Nimfák gémeskúttal Magyar alföldi táj gémeskúttal, 1853 A „magyar Villon” megvalósulatlan álmai Faludi visszatért nemzeti irodalmunkba Szeptember 23-án volt kétszáz éve, hogy Markó Károly festőművész Lőcsén meglátta a napvilágot. Ebből az alkalomból nyílt január közepéig látogatható tárlat a Magyar Nemzeti Galériában id. Markó Károly müvei címmel. Utoljára negyven éve rendeztek munkáiból életmű-kiállítást. Édesapja nem hitt a művészi pálya jövőjében, biztonságában (noha ő kezdte rajzolni tanítani), ezért építésznek kellett tanulnia, előbb Kolozsvárott, majd Budapesten. Nem vált kárára. Életével, korszakaival, műveivel a lexikonok, művészettörténeti kézikönyvek és Pogány Ö. Gá- bomé 1954-es monográfiája elégségesen foglalkoznak. Én tárlatlátogatóként ajánlom az olvasó figyelmébe: ha január közepéig a fővárosban jár, ne mulassza e' megtekinteni ezt a ki tudja mikor ismétlődő bemutatást. Nem mintha művészetünk nagy megújítóját kellene tisztelnünk benne. Sőt: inkább összefoglaló, összegző szerep jutott számára; az európai rangú tizenhetedik és tizennyolcadik századi festészetünk hiányát próbálta feledtetni a tizenkilencedik század első felében (amikor egyébként Barabás Miklós idehaza már közvetlenül kapcsolódik a táblabíró világ biedermeier ízlésű művészeti követélményeihez); miként művészettörténeti elődei: Nicolas Poussin és Claude Lorraine Franciaországból, ő meg Magyarországról vonzódott, sőt kényszerült olaszhonba, Rómába és Firenzébe az otthoni elmaradottság és meg nem értés elől. Ekkor, általuk születik a mai értelemben vett, önálló tájkép (de igazából aztán csak a barbizoniak kezén szabadul meg a bibliai, mitológiai és históriai köldökzsinórtól, köztük Paál László művészetében), Markó viszont annyiban különbözik elődeitől (és ebben áll eredetisége), hogy a gyermek- és ifjúkori természeti környezet és a hazai építészeti emlékek (várromok, Visegrád, a Duna-ka- nyar, az Aggteleki-cseppkőbar- lang, a Kárpátok, Vág-völgye stb.) romantikája vaskosabb „eszményi tájakra” ihletik (maga nevezi így képeit), sőt alakjai is inkább hús-vér najádok, angyalok, nimfák, faunok, Dianák és Vénuszok, mint a stíluskor más művelőinél. Meg aztán mind sűrűbben szakítják meg a mitológiai vagy eposzi szereplők sorát a népélet kevésbé kosztümös, inkább csak kissé színpadiasán felöltöztetett s mozgatott névtelenjei (például Olasz táj aratási jelenettel). Az olasz táj, sajátos módon, nem könnyed megoldások, felszínes hatások felé csábítja, hanem felszabadítja benne az itthonról hozott, ám rejtett mélységeket, s a képzeletét, a vágyat a romantika köznapi megélésére. S amikor aztán hosszas távoliét után, 1853-ban hazalátogatott, úgy szakad ki belőle A puszta szivárvány-ívbe komponált végtelenség-képzete, s a Magyar alföldi táj gémeskúttal emberformájú magányossága, mintha Tornyai és az alföldi iskola tettéhez kínált volna indítást és emblémát — fél századdal korábbról. Élete utolsó éveiben készült vízfestményei és lavírozott tusrajzai (tulajdonképpen egyetlen szín árnyalataiból szőtt akvarel- lek ezek!) különös felbolydulás tanújelei; öregkori lehiggadás, klasszicizálódás, megcsontosodás helyett ezekben a vázlatokban elhajítja az ábrázolás addigi mankóit, s a tüdejébe szívott itthoni levegő úgy szabadul rá a firenzei fákra, vizekre, egekre, mint a tisztító vihar szele, eloszlatva századok szfumátóját, gyöngyházfényeit, s ebben az utolsó fellobbanásban mintha az impresszionizmus atmoszférája ködlene fel — dehát akkor, tíztizenöt év múlva már senki sem nézett vissza, csak előre. Ma már a fotóművész is lepipálja Markó Károly tökéletes illúziót keltő festési módját. A kérdés csak az: mire megyünk vele? Az egyik a teremtés csodája — a másik csupán dokumentum. Banner Zoltán A hetvennyolc éves költő — Faludi György — sok évtizedes hányattatás után hazatért emigrációjából. Második esztendeje, hogy feladta kanadai otthonát, s berendezkedett idehaza. — Végleges az elhatározása? ■—kérdeztük. — Szeretném, ha az lenne. 1989 márciusában, a változások után döntöttem úgy, hogy hazatelepülök. Akkor már jártam itthon, körülnéztem, felmértem a terepet... —Nem félt, hogy esetleg újra fordid a világ kereke és megint száműzetésbe kényszerül? — Akkor már valószínűtlennek látszott egy olyan fordulat, mondjuk a Szovjetunióban, ami megint az ország megszállásához vezetett volna. Természetesen azért óvatos voltam, tanultam az első emigrációm utáni hazatérésem tapasztalataiból. Talán tudja, akkor a recski táborban kötöttem ki. Ezért most megtartottam a kanadai lakásomat és az angol, illetve kanadai útlevelemet is. Mindazonáltal merem remélni, hogy nem vár rám újabb, harmadik emigráció. — Faludi úr, hogyan látja az ország politikai helyzetét? Tapasztalatai szerint ilyen a demokrácia? — Nehéz erre válaszolnom. Eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy — remélhetőleg — egy demokratikus berendezkedésű társadalom kialakulása felé tartunk. Persze ha a kisebb, de nagyon fontos dolgok alapján ítélek, akkor néha keserűség fog el. Elég ha annyit hallok, hogy két és fél millió nélkülöző ember van az országban. — Úgy látja, megtanultunk „A változások után döntöttem...” élni a demokratikus szabadság- jogainkkal? — Csak részben. Sajtószabadság van ugyan — én megírom, amit gondolok —, de kommunista beidegződésekkel fogadják. Nemrégiben megkritizáltam a kormány elnökét, s azt tapasztaltam, hogy a barátaim idegesek lettek. Rászoktatták az embereket, hogy csak a bürokratákat lehet szidni. Ezt a beidegződést csak az idő tudja majd kiirtani. — Mi a véleménye a hazai törvényhozás működéséről? — Az a baj, hogy sajnos a törvényhozók nem értik pontosan, mi is a célja a demokráciának. Sok súlyos hibát követnek el! Legutóbb azt a bizonyos Jus- ticia-törvényt. Sérti — szerintem — az Alkotmány 51. paragrafusát. Előbb az Alkotmányt kellene megváltoztatniuk, s nem szabadna kommunista vagy fasiszta módszerekkel áthágni a rendet, s csak azután hozhatnának új törvényt az ítélkezésről. — Ön már nem egy fórumon tiltakozott ez ellen a törvény ellen... — A legteljesebb mértékben. A recski fogolytáborban, az esti beszélgetéseken arra a meggyőződésre jutottunk, hogy elég volt a bosszúállásból, nem szeretném megélni újra, mint a német megszállás idején, hogy tízezrével érkezzenek a feljelentések. Nincs semmi értelme a bosszú-hadműveletnek. Aggastyánokat akarnak bíróság elé állítani aggastyánokat ért sérelmek miatt? Nevetséges, szégyenletes komédia lenne. — Végül is hogy érzi magát idehaza? — Én nem hiszek a nemzeti liberalizmusban, némi cinizmussal értékelem a múltat. Minden magyarkodásunk valójában az Európától való elszigetelődésünket erősíti. Ennek ellenére azt mondom: elég jó itthon lenni. Mindig arra vágytam, hogy felépíthessem ifjúkoromban megálmodott házamat, taníthassak az egyetemen. Szerencsés embernek tudhatom magamat, hiszen hazatérhettem, de a házból nem lett semmi, most egy drága bérlakásban élek. Évekig taníthattam a világ különböző egyetemein, de a pesti egyetem katedrájára soha nem állhattam fel. Ma már — tekintettel a koromra— nem is vállalnám. Eny- nyit a beteljesült és beteljesületlen álmaimról. — Ma is dolgozik még ? — Cikket írok, előadásokat tartok. Igaz, ezek többnyire csak viták, beszélgetések, de nem is igényelnek mást az emberek. Az elmúlt évben nyolc könyvem jelent meg idehaza. Visszatértem a magyar irodalomba. (széman) Ferenczy-Europress 500 éve halt meg A rézmetszés első mestere Ken Follett: A katedrális A Jó és a Rossz örök harca Ebben az esztendőben a művelt világ kiállításokon, tudományos konferenciákon emlékezik meg halálának ötszázadik évfordulóján Martin Schongauerről. Arról a művészről, aki az egyik korai és renkdívül nagyhatású művelője volt a rézmetszésnek. Akit elődjének, mesterének tartott Dürer, és számos korabeli meg XVI. századi festő, szobrász, grafikus és rézmetsző. Az évforduló jó alkalom a Szépművészeti Múzeumnak is, hogy reprezentatív kiállításon mutassa be Schongauer életművét, minthogy a művész 116 ismert grafikája közül a budapesti gyűjtemény majd félszáz lappal rendelkezik. És kiállították követőinek munkáit is, hogy az a népszerűség és csodálat is lemérhető legyen, amellyel kortársai övezték. így állt össze a Martin Schongauer és kora című bemutató a Szépművészeti Múzeum grafikai kabinetjében. A rézmetszést nem sokkal Schongauer születése után „találták ki”. Eleinte az ötvösök használták díszítményeik ellenőrzésére, meg arra, hogy megőrizzék a vésett mintát. Később, a XV. század végén már festők is alkalmazták e technikát, mivel felismerték: a rézmetszés olcsó és gyors sokszorosítási eljárás. Az első igazán jelentős művészegyéniség, aki a sokszorosított grafikát, azaz a rézmetszést művelte, Martin Schongauer, egy colmari ötvös fia volt. A rézmetszést minden bizonnyal apja műhelyében ismerte meg. Festészetére a németalföldi mesterek, mindenekelőtt van Eyck és van der Weyden volt hatással. Bravúros rajztudását alapos természetmegfigyeléssel egészítette ki. Témáit a Biliából vette, annak is újszövetségi könyveiből. Legtöbb lapján Mária és Jézus életét ábrázolja. Legnépszerűbb, sokat reprodukált metszete a Menekülés Egyiptomba, a Szent Család, Mária halála, valamint Passió-sorozata. Szívesen ábrázolt szenteket, apostolokat egyalakos lapjain. Metszeteit számos festő és szobrász választotta előképül. A XV. században ugyanis nem számított plágiumnak a másolás, a kvalitásos metszetek felhasználása festői, szobrászi kompozíciókhoz. Schongauer- metszet alapján készült magyar- országi oltárképeket ismerünk a bártfai, a szepesváraljai és a lőcsei templomokból. A fiatal Albercht Dürer akkor érkezett Breisachba, hogy Schongauer tanítványául szegődjön, amikor a mester már egÿ éve halott volt. így csak metszeteit tanulmányozhatta közelről. A kiállítást záró korai Dürer- metszetek arról tanúskodnak, sokat merített a schongaueri formavilágból, de arról is, miképp tökéletesítette elődei tech- nikáját. kádáf Közékor. Anglia. Katedráli- sok építése. Papok, bárók, szerzetesek, építőmesterek, népség, katonaság. Harc a trónért, s Fortuna hol egyik, hol másik király mellé áll, van amikor nem győz oda-vissza járni. Barbárság és megindítóan szép, talán még pogánykori népszokás. Dőzsölés, kapzsiság, szenvedés, szerelem, nyomor és éhhalál. Fosztogatás, felkoncolás, meg- becstelenítés. Cselszövés, álnokság, gyűlölet: polgárháború. Majd mindennek a betetőzéseként: Becket Tamást, Canterbury érsekét a székesegyházban gyilkolják meg a behatoló főurak, hogy kedvére tegyenek Henrik királynak az egyház és a világi hatalom óriási mérkőzése során. Az idő tehát a XII. százados míg a dús cselekményű regényt olvassa az ember, ha másban nem, abban biztos lehet: a történelem minden egyes kora ember- és jellempróbáló volt, az élet maga meg életveszélyes. A ranglétra bármely fokán állt is valaki. A főszereplők különböző dolgokért küzdenek: hatalomért, pénzért, birtokért, az Isten dicsőségét hirdető templom felépítéséért, a kolostori nyugalomért vagy a puszta létért és a boldogságért. A vonzó és taszító alakokat egyéni, családi, egyházi ambíciók motiválják a célok elérésére, a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb nép pedig minden tudatos elkötelezettség nélkül hozza az áldozatokat. Hisz, hogy éppen ki uralkodik vagy ki mennyit szakítván ki magának a hatalomból, mint soros földesúr, számukra „csak” annyiban érdekes, hagyja-e őket élni, tengődni vagy keresztültapos rajtuk. Családok, egyének sorsa egy nagy kavalkádban fonódik össze, ahol le- és felcsapnak a szenvédély lángjai, többnyire szenvedések, megpróbáltatások közepette. Mint minden mesében és érdekfeszítő regényben, ebben is a jó és rossz örök harcát ábrázolja az író, s a műfaj — szintén örök — törvénye szerint végül is soksok küzdelem után győz az igazság. Vass Márta
