Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04-05 / 3. szám
'РШ1ШШРMÜVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1992. január 4-5., szombat-vasárnap Előítéletek elleni orvosság Avagy: német szóra - magyar szóra Elmaradt az ünnepség Kétszáznyolcvan éve települt újra Szeghalom Élő nyelvi környezetben lehet legeredményesebben nyelvet tanulni, és ennek nagy múltja van Magyarországon. Mivel a török hódoltság után az ország lakosságának fele, sőt eleinte ennél is kisebb hányada volt magyar anyanyelvű, szükség volt egy közvetítő nyelvre. Ezt a szerepet töltötte be a latin, mint az értelmiség, a műveltek, a tudomány nyelve, mellyel Európa- szerte is boldogulni lehetett. Az újkorban azonban földrészünkön a nemzeti nyelvek fokozatosan előtérbe kerültek, és a latin egyre inkább veszített fontosságából. Magyarországon különösen sokáig használták, néhány év múlva lesz csak százötven esztendeje, hogy a magyar nyelv hivatalosan is felváltotta. Ám a magyar nyelvnek is akadt versenytársa, az időközben tekintélyt szerzett német, amelyet nagyon sok magyarországi polgár beszélt, s amelyet szerte az osztrák birodalomban használtak. Szeghalom központjában, a Szabadság téren áll egy újabban sokak által megkritizált emlékmű, a néhai Dohányos András (meghalt 1991. november 30.) által tervezett „Sárhajó”. Ennek az emlékműnek réztábláján immár időtől megfeketedve egy felirat olvasható: Zeguholmu 1711. Hányattatott múltú település, akárcsak a környező többi, hiszen békés fejlődését 1598-ban, Nagyvárad eleste után, az erre portyázó törökök és segédcsapataik feldúlták, lakói a környező nádasokban kerestek menedéket. A török XVI. századvégi pusztítása olyan hatással volt az emberekre, hogy — mint azt Karácsonyi is említi — majd fél évszázadig „puszta faluhely” volt itt. Az élet első jelei kezdtek mutatkozni, mikor Nadányi Mihály az 1600-as évek közepén a Csáky családtól a falu birtokjogát megszerezte és részben saját jobbágyaival betelepítette. A nyugodt életnek azonban nem kedvezett az a kor, mert a táj közigazgatásilag egyszerre tartozott a szolnoki szandzsákhoz és mint a Partium része Erdély fejedelmei alá. Márpedig mindkét részről precízen igyekeztek az esedékes adókat behajtani, aminek következtében a helybéliek többször menekülni kényszerültek. Például 1686-ban „elfutottak” és csak tizenhárom esztendő múltával tértek ismét vissza. Hogy a falu újraülését megkönnyítsék, a Nadányiak (ekkor Nadányi János református pap volt a birtokos) évekre menően elengedtek mindeone- mű adóterhet. . A török kiűzetése után újfent zavaros politikai időszak köszöntött a vidékre. Történetesen a kuruc—rác villongások hátráltatták a végleges megtelepedést. A Rákóczi szabadságharc elültével — 1711. — azonban megkezdődött a falu „feltámadása”. Az újratelepülésben — ahogyan azt Molnár Ambrus kutatásai is bizonyítják — a főszerep az eredeti őslakosokra hárult. A hitében református község — elenyésző egyéb más vallású volt — már 1715-ben templomot emelt. Az új település magába olvasztotta a hajdan volt falvak területét is, így Bal- kány, Simasziget, Kömye (ma Kemye, K. J.) és Torda-pusztá- kat. Torda falu templomhalmán áll most Péter András kriptája, melynek építéséhez a középkori templom köveit is felhasználták. A község területe tovább gyarapodott a Harruckern család jóvoltából, akik Kiskároly és Mágor felét adták. Az újraéledő község már az 1715-ös adóösszeírás tanúbizonysága szerint a megye második legnagyobb települése volt, és háromszáznegyven lélek lakta. A megtelepedés utáni első évtizedekben kemény munkával hódította vissza a lakosság a művelhető földterületeket a több mint évszázadig uralkodó természettől. Ebben a hőskorban a földművelés még viszonylag kezdetleges formában folyt. Földközösségben dolgoztak, sem a szántót, sem a réteket, sem pedig a legelőket ekkor még nem osztották fel. A gazdaságra jól utal az országos összeírásra válaszoló szeghalmi bíró megjegyzése: „Nádunk bőven terem”. Valóban, a községi bevételek jelentős része a nádból származott. Ugyanebben a korban gyökerezik a Szűcs Sándor, bajomi származású néprajzkutató által talán legszebb formájában feltárt pákász életmód is. Történetesen nemcsak a földművelés, de a gazdálkodásnak egyéb más ágazatai is az ősi állapotokba kerültek vissza. A pákászok valójában a legősibb gyűjtögető és halászó életet folytatták, de mellettük a víz az ínségesebb években a földművelő lakosságnak is megélhetést biztosított. Az állattartásnál a külterjes rideg- pásztorkodásra adódott lehetőség. Ezt mind Szűcs Sándor, mind pedig Győrffy István munkái részletbe menően feldolgozták. Mint a fentebb leírtakból kitűnik, egy esetleges évfordulós megemlékezéshez lett volna honnan témát meríteni a város múltjából. Sajnálatosnak tartom, hogy egy olyan település, melynek lehetősége lett volna rá, mivel intézményei egy ilyen ünnepségcsokorhoz adottak, elfeledkezett „születésnapjáról”. Talán — ha akkor %sz kinek eszébe jut — a távoli jövőben, a háromszázadik évfordulón, 2011-ben. Csak addig e nagy változás el ne törölje az emlékművet, melynek táblája tovább feketedik. Kele József Mit tehetett az, aki élő nyelvet, elsősorban magyar vagy németet akart tanulni, de ezeket a nyelveket az iskolákban még nem tanították, tankönyvük, nyelvtanuk sem igen akadt? Ekkor kerítettek sort arra, hogy lehetőleg a fogékony gyermek- és ifjúkorban eleven nyelvi közegben sajátítsák el a másik nyelvet. Az első ismert adatunk az 1629. évi római katolikus nagy- szombati zsinat rendelkezéseinek egyike, amely egyházi büntetéssel fenyegeti meg azokat a katolikusokat, akik kézművesség vagy nyelvtanulás céljából protestáns családokhoz adják gyermekeiket. Különben számos régi adat elsősorban az evangélikus vallásúakhoz kötődik, akik a 18. századi Magyar- országon elsősorban németekés szlovákok voltak, csak kisebb részben magyarok, de a nemzetiségeknek nem szerveztek külön egyházakat. A lelkészek számíthattak arra, hogy életük során akár három különböző nyelven kell prédikálniuk. A magyar—szlovák házasságból származó neves polihisztor, a pozsonyi lelkész, Bél Mátyás például Losoncon, Veszprémben és Pápán tanult magyarul, Besztercebányán és Pozsonyban németül, ezeknek a városoknak az iskolapadjait koptatva. A gyermek Kazinczy Ferenc mellé az 1760-as években először a szepességi Késmárkról hozat családja németül tanító diákot, majd el is küldik „német szóra” (így nevezték ezt a gyakorlatot) a felsőmagyarországi kisvárosba. Akkor még rendíthetetlen volt a latin nyelv tekintélye, s így nagy föltűnést keltett a kiskamasz Kazinczy, mert egyetlen sárospataki diákként tudott németül szót váltani a Sárospatakon átutazó József császárral, Mária Terézia társuralkodójával. A 19. században tömegessé lett a nyelvtanulás. Szinte nincs a korabeli Magyarországnak olyan magyar vagy más nemzetiségű neves embere, aki ne töltött volna néhány esztendőt magyar szón vagy német szón. Tudomásunk van egy újabb formáról is. A 8-12 éves gyerekeket nyelvtanulás céljából egy-két évre „kicserélték” ismerős, baráti vagy akár alkalmi partnerként jelentkező családok között. Híres példa, hogy Jókai Mór tízévesen Pozsonyba utazott német szóra, cserébe az onnan a Jókai családhoz érkező Zsigmondy Vilmos, a későbbi neves geológus helyett. Idősebb korukban aztán egymás mellett ültek a budapesti képviselőház padsoraiban. A késmárki evangélikus gimnázium különösen az alföldi származású magyar diákokat vonzotta. A német polgárok albérleti diákszobáiban meghúzódva, egy vagy két év alatt elfogadhatóan megtanulták a nyelvet. De az akkor még túlnyomó- lag németek lakta Szepesség más városkáiba is küldtek magyarokat német szóra. Krúdy Gyula a podolini piaristákhoz járt, és szerzett közben életre szóló írói élményt. A szepességi német fiúk ugyancsak gyakran jártak alföldi magyar református kollégiumokban néhány esztendőt. Az erdélyi németek előszeretettel keresték föl magyar nyelvtanulás céljából Kolozsvárt, például Meltzl Hugó, aki azután 1872-ben a kolozsvári tudományegyetem első német professzora lett. A Duna-Tisza közéről és a Dunántúlról Pozsony és Sopron volt a német szóra indulók fő állomáshelye. De például a budai német polgár, Toldi (Sche- del) Ferenc, akiből irodalomtörténész vált, Cegléden tanult magyarul. Illyés Gyulát a szülőhelyéhez közel eső Varsád tolnai sváb (német) községbe küldték német szóra, Németh László viszont távoli rokonságához került egy alsó-ausztriai faluba. De ez a két utóbbi példa már a 20. század elejéről való. Ekkortájt mondhatjuk, hogy egészen rendszeres a gyermekcserével történő nyelvtanulás. A nyugatmagyarországi és a Pozsony megyei németek a Dunántúllal és a Csallóközzel álltak csereviszonyban, s ehhez gyakran borkereskedői vagy más iparosi kapcsolat társult, mert már régen nemcsak az értelmiség küldte gyermekeit nyelvet tanulni, hanem módosabb parasztok és az iparosok is hasznosnak tartották, ha foglalkozásuk mellett több nyelven beszélnek. Sok-sok kedves, halálig tartó barátság született így emberek, családok között, s gyakran több nemzedéken át ismétlődött a csere. A gyerekek nemcsak nyelvet, hanem más gondolkodást, műveltséget, szokásokat is tanultak, s bizonyos, hogy kevésbé voltak fogékonyak előítéletekre, mint ezek nélkül. Az első világháború utáni megszigorított államhatárok, és az ellenségessé vált országközi viszonyok alaposan visszavetették ezt a hasznos szokást. Igaz, sosem teljesen. S ma, amikor a testvérvárosi, testvérisko- lai kapcsolatok virágzásának korát éljük, ha más formákban is, újra föléledt ez a szép, tartalmas hagyomány. Kosa László Hegedűs Géza: Egy zászlósúr, aki megállította az inflációt A pénzt a Krisztus előtti VII. században, a kisázsiai Lüdiában találták ki. Rövid évtizedek alatt el is terjedt a Földközi-tenger partvidékein és szigetvilágán, s onnét az ismert földrészeken. A görög piacokon az áruforgalomnak még ebben az évszázadában nélkülözhetetlen eszköz lett az ezüstpénz, a következő — VI. században —7 megjelent, és tüstént világtekintély lett a perzsa arany dareikosz. Es a klasszikus ókortól a mintegy ezerévnyi európai középkoron át mindmáig, ahol a társadalom állammá szerveződött, ott királyságnak, császárságnak, köztársaságnak megvolt a maga pénze: a nagy címletüek aranyból és ezüstből, az ókor óta szinte mindenütt ezekhez társuló váltópénzek rézből, bronzból, vasból, újabban alumíniumból, itt-ott nem egyszer fából is (a .fabatka",,fagaras’’,, fapeták” szók őrzik emléküket). Majd а XVIII. században egy francia állami szolgálatban álló skót bankár feltalálta az állami megbízásból bankkibocsátottapapírpénzt, a „bankó”-t. A civilizáció gazdaság- és kultúrtörténete egyúttal a pénz története. A pénz története pedig magába foglalja a pénzromlások történetét is. A'pénzek értékromlásának többféle oka van; együttesen inflációnak (pénzhígulásnak) nevezzük. Nincs olyan ország, nincs olyan állami lét, amelynek történelmét ne jeleznék az inflációk és az inflációmégszünések váltakozása. A mi nemzeti történelmünk, attól kezdve, hogy Szent István mindmáig azonos államunkat megteremtette, kibocsátotta az első magyar pénzt is, az ezüst dénáriust. Azóta tíz évszázad telt el. Társadalmi berendezkedésünk, kultúránk, jogrendünk együtt változott az európai történelemmel, hol élen járva, hol alaposan elmaradva, vészeken és viharokon át, olykor elnyomatásban, máskor magunkra találva. Természetes, hogy pénzünk is hol jó volt, hol romlott, hol elromlott. Az Árpádok dénáriusátfelváltotta az Anjoukflorentin- je (a forint őse), volt idővel libertás, tallér, majd megint forint, utána korona, azután pengő, manapság újra forint a pénzünk neve. A régebbiek általában inflációval fejezték be hosszabb-rövidebb élmény ességüket. A mi évszázadunk több nagy inflációt ért meg. A korona nagy értékromlására az első világháború után jött az évekig igen jó értékű pengő. A pengő azonban a második világháború után világrekordot állított fel példátlan inflációjával. Erre következett az új forint, a mi mostani pénzünk, amely napjainkban tart megint inflációs korszaknál. A mi számunkra tehát nem érdektelen inflációnk múltja és megfékezése. A legérdekesebb előzmény alighanem az az időszak, amikor a nagyemlékezetű Arpád-ház végóráiban elkövetkezett а XIII. századvég óriási inflációja, amely azután első Anjou- királyunk, Róbert Károly sikeres pénzügyi politikájával és a magyar aranyforint születésével ért véget. Ezeket az éveket kell felidéznünk legnagyobb középkori pénzügyi szakértőnk emlékezetével. Nekcsei Dömötörnek hívták, ő találta fel a magyarforintot. Gyér híradásokból kell kikövetkeztetnünk életútját. Hiszen ő a lovagi középkorban nem páncélos vitézek csatáinak hőse, nem is lovagtornák ünnepelt bajnoka, de még asszonyoknak versekben hódoló dalnoka sem volt. Egy több királyt egymás után szolgáló, nagy tapasztalatú közéleti férfi, aki világot látva áttanulmányozta Európa különböző államainak pénzkészítő gyakorlatát, majd az állam vezetői, a „nagy zászlósurak" köztfoglalt helyet, mindig olyan ügyekben, amelyeket ma gazdaságiaknak mondanánk. Több ízben volt fókincstárnok (ami a mostani pénzügyminiszternek felel meg), idős korában Róbert Károly főtárnokmestere (ami viszont egy mai gazdasági csúcsminiszter feudális megfelelője volt). Az utolsó Árpádok óta több királyt is végigszolgált. Felettébb kedvelte a művészeteket is. О készítette—ma úgy mondanák: szponzorálta—a legszebben díszített Anjou-kori Magyarországon készült kódexet, a róla elnevezett,,Nekcsei Bibiiá”-t. Mire pénztörténetünkben döntő hatású szakemberként megjelenik, már idős férfi lehetett, nevét úgy említik; „Demetrius senex de Nekche” (az öreg Dömötör N ékeséről). Nos, amikor hosszas belső küzdelmek után 1308-ban Róbert Károly, ófrancia származású, de Itáliából idekerült új király elfoglalja trónját, országigazgató zászlósoraink közt azonnal ott találjuk fótárnokmesterként Nekcsei Dömötört. A feladata óriási, szinte megoldhatatlannak látszik. A magyar királyok pénze ugyanis az utóbbi két évtizedben annyira értékét vesztette, hogy a dénáriusokat a hazai piacokon sem akarják elfogadni. A tatárjárás országpusztulása után az újjászervezés, újjáépítés mérhetetlen pénzt igényelt. A királyi hivatalok úgy akarták pótolni a hiányt, hogy évenként bevonták a pénzt, újraöntötték, egyre több rezet vegyítettek az ezüstbe, és értéktelenebb újat adtak azonos névértékben a régi helyett. Ezt a műveletet nevezték,,lucrum camerae” -пак (a kincstár hasznának). Mire kihaltak az Árpádok, a pénzük elértéktelenedett. Az árak előbb sokszorosra szöktek, az otthon gyűjtött pénz miden nap kevesebbet ért. Később már el sem fogadták. Ilyen pénzen nem lehetett hadsereget tartani. Holott amikor az új király trónusára ült, az ország nagy része a kiskirályokként birtokukon uralkodó feudális nagyuraké volt. Ezeket csak erős haddal lehetne legyőzni. Ehhez és a piacok rendbehozásához jó pénz kellett. A világlátott Dömötör úr felismerte, hogy aranypénzre lenne szükség. A firenzei .florentin” -t tartotta a legértékesebb és legértékállóbb ötvözetnek. Ilyet akart veretni, csak éppen nem volt hozzá aranybányájuk. Az aranybányák Csák Máté nyolc megyére terjedő birodalmában feküdtek. Ahhoz, hogy ezeket visszafoglalják, hadsereg kellett, a hadsereghez aranypénz. Az eseményekből visszakövetkeztethetünk a nagy főtárnokmester leleményességére. A király nevében összehívta az ország püspökeit és érsekeit. Ezeknek ugyanolyan érdeke volt az ország egysége, a királyság ereje, mint magának a királynak. Dömötör előadta a teendőket, és az aranypénz megteremtéséhez kölcsön kérte az egyházak valamennyi aranytárgyát: szentségtartókat, kelyheket, kereszteket. A főpapoknak azonban nagyon rossz tapasztalataik voltak a királyoknak adott kölcsönökrök Ezért éppen az egyház érdekére hivatkozva megtagadták a kérelem teljesítését. Akkor azután rejtelmes dolgok történtek. A következő hetekben ismeretlen fegyveresek kirabolták az érseki és püspöki székesegyházak kincstárait. Tapintatos betörők voltak, senkit meg nem öltek, csupán raboltak, de alaposan... És nemsokára megjelent az új magyar pénz, az arany florentin. Vagy ahogy hamarosan nevezték: a forint. Ezen már lehetett vásárolni a piacokon, ennek nemzetközi értéke volt. És ezen már olyan erős hadsereget lehetett szervezni, hogy 1312-ben a királyi sereg döntő győzelmet arathatott Csák Máté fölött. Máté úr ugyan haláláig megmaradt kiskirályi hatalmában, de már a király alattvalójaként, és a bányák a királyi kincstárat szolgálták. A történet befejezése pedig az új találkozás az egyházfőkkel. Nekcsei Dömötör megint összehívta az érsekeket és a püspököket. Nyilván igen bölcs szavakkal kért elnézést tőlük a szokatlan formájú kölcsönért. De szükség volt a kölcsönre. Ezt most készpénzben vissza is fizeti a király, megköszönve, hogy megteremthették a jó pénzt, az első magyar forintot. Valahogy így történhetett. A magyar aranyflorentin pedig egy jó évszázadig egész Európában nagy tekintélyű, értékes pénz maradt.
